KULT

A 11 legjobb bosszúfilm, amit egyszerre izgulunk és borzongunk végig

Belegondoltunk a Bosszúállók - Végjáték kapcsán, hogy milyen megtorlás-filmeket szeretünk - és kiderült, hogy meglepően sok jó van.


Tudósok szerint már a bosszúállás gondolata is mozgósítja az agy jutalomközpontját - így az sem meglepő, hogy a revans-témájú filmek is egyfajta pozitív érzést váltanak ki belőlünk. Ennek egyrészt hasonló oka van, mint a horrorfilmek iránti rajongásnak - ami a biztos agressziómegélés és a biztonságos félelem megélésének a terepe -, másfelől pedig az igazságérzetünk is elégtételt nyerhet egy jól sikerült bosszútörténetet végigizgulva.

Oldboy (2003)

Park Chan-wook Cannes-i zsűri nagydíjas filmje igazi filmtörténeti ínyencség, olyan szépen keverednek benne a vagány mozgóképes fogások. Az Oldboy egy költői mozi egy férfiról, aki 15 évig van bezárva egy szobába, számára ismeretlen okból. A családapa egyetlen kapcsolata a külvilággal egy televízió, melyből arról értesül, hogy a feleségét valaki meggyilkolta s ő a gyanúsított. Az izolált helyzet azonban nem azt váltja ki belőle, hogy összeomlik, hanem bosszút forral. Miután minden magyarázat nélkül szabadul, nem ér véget a rémálom számára: öt napja van arra, hogy kiderítse és megtalálja, ki is miért tartotta fogva másfél évtizeden át.

Kill Bill (Vol I., II., 2003, 2004)

Quentin Tarantino Menyasszonya (Uma Thurman) napsárga öltözékével együtt mára a popkultúra ikonikus karakterévé vált, mintha csakis erre teremtette volna író-rendezőjének képzelete. De a film képei is olyanok, mintha Tarantino azt akarta volna, hogy hejj, most csináljunk egy újabb ikonikus képet - és csinált, többet is. A filmre lehet mondani, hogy túlzó, hatásvadász, viszont működik és hatásos. A bosszúszomjas Menyasszony gyakorlatilag végigküzdi és mészárolja az egész mozit, miután női bérgyilkos-csapatának vezetője, Bill mindenkit meggyilkolt az esküvőjén. Bill fejlövéssel végez a lánnyal, azazhogy csak végezne, az ugyanis öt évi kóma után feléled, bosszút esküszik, felveszi a sárga bőrszerkóját és útnak indul, hogy leszámoljon mindenkivel, aki a tragédiát okozta.

Django elszabadul (2012)

Kinek a történetével lehetne hatásosabban szemléltetni a bosszú működési mechanizmusát, mint egy megszabadított rabszolgáéval? Itt ráadásul még azzal is meg van fejelve a sztori, hogy Django (Jamie Foxx) szeretett felesége is rabszolgasorban tengődik, csakhogy egy gonosz uraság szolgálatában, s őt is meg kell szabadítani. Tarantinónak elég erős lehet az igazságérzete - vagy valamit nagyon szublimál a filmjeiben -, ugyanis elég csak belegondolni a filmográfiájába, mennyire fontos szerepet játszott filmjeiben a bosszú motívuma. A Becstelen Bigantyknak is helye lenne a listánkban, de azért no, adjunk helyet a többi rendezőnek is.

A félszemű (2010)

Van ennek a filmnek a vége felé egy jelenete, melyben a csillagos éjben lován vágtató Jeff Bridgest látjuk hosszan egy drámai pillanatban - amikor először láttam ezt a filmet, akkor éreztem, hogy az ilyen jelenetek miatt jó, hogy megszületett a western műfaja. És az is szuper, hogy vannak, akik ma is továbbviszik, például a film rendezőpárosa, a zseniális Coen-testvérek. A félszemű egyik főszereplője ugyan tényleg a félszemű, vagyis a bérgyilkos Bridges figurája, a másik azonban a tizenkét éves kislány (Hailee Steinfeld), aki azzal bízza meg a szétesett középkorú hitmant, hogy vadássza le apja gyilkosát. A film eredeti címe - True Grit, azaz Igazi állhatatosság - jobban ki is fejezi azt, ami itt a lényeg: a főhősök kitartó, céltudatos hajszája az igazság után.

Carrie (1976)

A Carrie-vel először készült film Stephen King-regényből - ráadásul a legelső Stephen King-regényből. Brian de Palma rendezte ezt a hátborzongató thrillert, amiben nagy szerepet kap ugyan a természetfeletti, aminek később King igazi mesterévé vált - mégis ennél igazabb film kevés készült az elfojtott szexualitásról és a tinédzserkori frusztrációkról. Carrie, a visszafogott tinilány, akit a kortársai kegyetlenül kigúnyolnak, egy személyben testesít meg minden megalázott fiatal nőt, akiből őserőként tör fel a düh, amikor már nem bírja elviselni, hogy a földbe tiporták.

Volt egyszer egy vadnyugat (1968)

A film, aminek mindenki nosztalgiával eltelve fütyörészi a zenéjét, ha meghallja. A film, ami sokak számára az abszolút western, s a film, ami Charles Bronson arcát világszerte beleégette a memóriánkba. Nem mellesleg vagány revanstörténet is. Frank és a bandája lemészárolja az egykori prostituált, Jill McBain (Claudia Cardinale) családját, akiket életében először látott volna, ugyanis postán keresztül ment férjhez. Szerencsére segítségére lesz Harmonika (Bronson) abban, hogy ne veszítse el a családja után a birtokát is. Frank szerepében Henry Fonda felejthetetlen, velejéig gonosz figurát keltett életre. Máig beleborzongok a hideg szemekbe, a hegyes köpésbe.

Mementó (2000)

A film világának és nekünk, nézőknek nagy szerencsénk az, hogy Christopher Nolan ambiciózus rendező, mert ha nem az lenne, nem készült volna el a Dunkirk, a Csillagok között, az Eredet, vagy A sötét lovag. Na meg a Mementó, ami önmagában is egy óriási ambíció, egy kísérlet a filmnyelvvel, a nézői elvárásokkal-filmnézési szokásokkal. Főhőse Leonard Shelby (Guy Pearce), akinek legutolsó emléke feleségének halála, s egyetlen célja van: hogy ezt megbosszulja. Viszont mivel amnéziás és a rövid távú memóriazavara van, ez egy "icipicit" nehéz lesz.

Nincs bocsánat (1992)

Ha pedig bocsánat nincs, akkor ott csak a bosszúnak marad hely. Clint Eastwood négyszeres Oscar-díjas filmje azt mutatta meg, milyen, amikor egy hollywoodi színész olyan erőset állít direktorként a vásznon, amilyenre csak a legnagyobb rendezőktől számíthatunk. S hogy mit állított Eastwood a Nincs bocsánattal? Hogy igenis él és létezik a western, ez a jó ideje halottnak hitt műfaj. Főhőse, vagyis inkább antihőse - maga Eastwood játssza - egy kiöregedett bérgyilkos, aki egy kegyetlen seriffen akar elégtételt venni.

Leon, a profi (1994)

Luc Besson filmje mindent tud, amit egy nagy mozi. Lírai, drámai, vicces, egyéni hangvételű és csodálatosak a színészei. Az elárvult kislány, a bűnöző zsaru és a nagy szívű bérgyilkos archetipikus karakterek. Leonnak (Jean Reno) és Mathildának (Natalie Portman ezzel az emlékezetes szereppel robbant be a film világába) kölcsönösen szüksége van egymásra ahhoz, hogy ismét családra és szeretetre leljenek, na meg ahhoz, hogy véres bosszút álljanak Stansfield nyomozóval (Gary Oldman), aki a megveszekedett gonoszt képviseli a sztoriban.

Sleepers - Pokoli lecke (1996)

Vannak azok a bosszúfilmek, amik "csak filmek", melyeket látva eszünkbe sem jut, hogy az életben mi is kardot/kést/pisztolyt ragadnánk, hogy önbíráskodva nekimenjünk valakinek, aki ártott nekünk vagy szeretteinknek. És aztán vannak azok, amiket látva azt gondoljuk, igen, ennek így kellett lennie, én is így tettem volna. Szerintem sokan éreznek így a Sleepers főszereplői kapcsán, akik úgy próbálják meg túltenni magukat súlyos gyermekkori traumájukon, hogy ketten közülük megölik fő kínzójukat, a másik kettő pedig túl akar járni az törvény eszén, hogy mindenki a helyére kerülhessen, és végre megszűnjenek az álmatlan éjszakák.

Három óriásplakát Ebbing határában (2017)

Számomra a tavalyi év legerősebb filmélménye volt Martin McDonagh rendezése, melyben a csúnya és szikár és lenyűgöző Frances McDormand száll szembe a rendőrséggel, akik jó ideje töketlenkednek meggyalázott és meggyilkolt lánya ügyében. Egy bizonyos olvasatban igazi feminista mozi, egy másikban pedig az állhatatosság és a szeretet krónikája egy nagyon bizarr és épp ettől nagyon életszerű sztoriba ültetve.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk