KULT

A 10 legjobb angolul éneklő magyar zenekar

Sok hazai együttes ír angol nyelvű dalokat, főleg a nemzetközi karrier reményében. Íme a szerintünk legjobbak!


Komoly vitákat váltott ki nemrég egy előterjesztés, amely szerint kizárólag a magyar nyelven előadott dalok számítanak magyar zenének. Ennek főként a rádiós lejátszási kvóták miatt érezhetik a negatív hatását azok a hazai együttesek, akik dalaikat nem magyarul írják.

Bár ahhoz kétség sem fér, hogy a fenti szabályozás túl szigorú, alapesetben nekünk is az a véleményünk, hogy egy magyar zenekar akkor tud leginkább egyedi lenni, ha anyanyelvén szólal meg. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy számos olyan csapat bukkant fel az elmúlt években idehaza, akik rendkívül színvonalasan képviselik műfajukat, és minden további nélkül megállhatják a helyüket külföldi színpadokon is. Ez pedig már elég okot szolgáltathat arra, hogy angol számokkal (is) próbálkozzanak.

Az alábbiakban tíz olyan formációt gyűjtöttünk össze, akikben mind megvan a potenciál, hogy adott esetben nemzetközi színtéren is bizonyíthassanak. Van aki már el is jutott közülük erre a szintre, mások még csak nagyratörő terveket dédelgetnek.

A listára kerülésnek nem volt feltétele, hogy az adott együttes teljes repertoárja angol nyelvű legyen (többen is rendelkeznek már egy-egy magyar szerzeménnyel), az viszont igen, hogy utóbbiak inkább csak a kivételt jelentsék. Minden zenekartól egyetlen dalt választottunk ki, de sokszor nehéz volt a döntés, így ha bármelyik „versenyző” szimpatikus nektek, bátran keressetek rá más számokra is tőlük.

A lista abc-sorrendben van, köztes rangsort nem akartunk és nem is igazán tudtunk volna felállítani.

Blahalouisiana

A szellemes nevével is figyelemfelkeltő Blahalouisiana 2011 őszén alakult Székesfehérváron. Öt tagjából négyen korábban is együtt zenéltek már, hozzájuk csatlakozott Schoblocher Barbara énekesnő, aki egyedi hangszínével rögtön megalapozta a csapat karakterét. Stílusukra leginkább talán a ’60-as, ’70-es évek beatzenéje nyomta rá bélyegét, de pop- és rockhatások is felfedezhetők dalaikban. Egyelőre egy ötszámos EP-jük jelent meg, valamint dolgoznak az első nagylemezükön.

Carbovaris

Az öt évvel ezelőtt, gimnazista zenekarként alakult Carbovaris stílusa az eltelt időben fokozatosan vált egyre kiforrottabbá. Leginkább brit indie-rock és gitárpop motívumokból építkeznek, például a Placebo zenekar nyomdokain. 2010-ben megnyerték a WAN2 tehetségkutatóját, aminek köszönhetően működésük második évében felléphettek a Sziget Fesztiválon. Többször szerepeltek a Petőfi Rádió és a Viva TV játszási listájának élmezőnyében, sőt Comet díjra is jelölték őket.

Erik Sumo Band

Az Erik Sumo Band két okból is kakukktojás a listán: egyrészt a többi szereplőnél régebben, 2005-ben alakult meg, másrészt pedig azóta sajnos be is fejezték a közös munkát. A formáció működésének első éveiben érte el legnagyobb sikereit, My Rocky Mountain című bemutatkozó lemezük anyagával Európa-szerte turnéztak. Amikor azonban Harcsa Veronika 2010 őszén kivált közülük, lendületük megtört. Bár ezt követően Császári Gergely csatlakozásával látszólag újult erőre kaptak, és egy remek albumot is összehoztak együtt, Tövisházi Ambrus zenekarvezető nem sokkal ezután mégis úgy döntött, hogy feloszlatja a csapatot. Tavaly év végén még adtak egy különleges összeálló koncertet az A38 hajón, amire hónapokkal előtte elfogyott az összes jegy, azonban a hatalmas siker ellenére úgy tűnik, belátható időn belül nem terveznek folytatást. Nagy kár, hiszen igény mindenképp lenne az általuk képviselt, nem mindennapi zenei stílusra.

Fran Palermo

A lista több másik szereplőjéhez hasonlóan fiatal, alig huszon-egynéhány éves átlagéletkorú Fran Palermo zenekar üstökösként tűnt fel a hazai könnyűzenei palettán. Alig egy-két év alatt váltak az egyik legnépszerűbb feltörekvő formációvá, akiknek szó szerint minden koncertjén hatványozottan többen voltak az előzőhöz képest. Sajnos azonban az élet közbeszólt még azelőtt, hogy igazi áttörést érhettek volna el: a tagok közül érettségijük után többen is úgy döntöttek, külföldön folytatják tanulmányaikat, így a csapat tavaly nyáron elbúcsúzott a rajongóktól. Azóta két alkalommal összeálltak, amikor épp mindannyian itthon tartózkodtak – mindkétszer több száz fős tömeg volt rájuk kíváncsi, sőt rengetegen be se fértek. Csak remélni tudjuk, hogy ha úgy alakul, folytatják majd a közös zenélést, hiszen sokkal több van bennük, mint amennyit eddig kiadtak magukból.

Ivan & the Parazol

Az előző hasonlat az üstökössel az Ivan & the Parazolra is kétségkívül igaz. Ők is alig múltak húszévesek és az utóbbi időben olyan sikereket mondhatnak magukénak – egyiket a másik után – amiről nem túlzás állítani, hogy a többség mindössze álmodhat. Ha csak az idei évüket nézzük, túl vannak második amerikai turnéjukon, felléphettek a Deep Purple előzenekaraként, kevés híján megnyerték a Nagy-Szín-Pad tehetségkutatót, valamint az idei Sziget hivatalos himnuszának is az ő egyik dalukat választották – és még csak júniust írunk. Mellesleg teljes joggal: elképesztően jól hozzák a ’60-as, ’70-es évek rock n’ roll életérzését, nem is beszélve frontemberük hihetetlen hangi adottságairól és színpadi jelenlétéről. Annyi biztos, hogy róluk még sokat fogunk hallani.

Middlemist Red

A Middlemist Red tagjai is messze vannak még a nyugdíjtól, a pszichedelikus rockban utazó formáció alig másfél éve alakult a Kőbányai Zenei Stúdió gólyatáborában. Ennek ellenére máris több nem mindennapi eredmény fűződik hozzájuk: pár hónapja megnyerték az Index alternatív dalversenyét, aminek köszönhetően ismertségük meredek növekedésnek indult. Nemrég pedig még nagyobb elismerésben volt részük, a Deezer online zenelejátszó oldal szerkesztői 182 ország zenekarai közül választották be őket a legjobb négy közé (ennek apropóján a napokban interjúztunk is velük). Ez a verseny még zajlik, de minden esélyük megvan rá, hogy jó szereplés esetén hatalmas lendületet kapjon a pályafutásuk.

Psycho Mutants

A pécsi gyökerű Psycho Mutants zenekar stílusát szinte lehetetlen behatárolni, saját bevallásuk szerint a „western swing” jelző illik rá legjobban, de egy kelet-európai Tarantino-film kísérőzenéjeként is el lehetne képzelni. A trombitával és tangóharmonikával felturbózott, teljesen egyedi hangulatú dalokat tovább erősíti Karnics Zoltán frontember senki máshoz nem hasonlítható énekhangja, ami átütő erejével néhol már-már katartikus hidegrázást képes okozni. A csapat francia származású harmonikásuknak, illetve menedzsmentjüknek köszönhetően széleskörű nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, pár napja játszottak például a francia Europavox fesztiválon. Ősszel pedig előreláthatólag hosszabb külföldi turnéra indulnak majd nemrég megjelent negyedik albumuk anyagával.

Run Over Dogs

Időarányosan elért sikerek terén a Run Over Dogs zenekarnak sincs oka panaszra: 2011 végén alakultak, pár hónapra rá megnyerték az R33 tehetségkutatóját, tavaly ilyenkor pedig az A38 Talentométerét is. A vérbeli rock n’ rollt játszó csapat hitelességét tovább növeli, hogy a tagok viselkedésükben is maradéktalanul hozzák a műfajhoz tartozó életérzést. Koncertjeiket legalább annyira (ha nem jobban) élvezik, mint közönségük, utána pedig rendszeresen olyan afterpartykat kanyarítanak, amelyek részletezéséhez minden bizonnyal jócskán elkelne a 18-as karika – már amennyiben egyáltalán marad bármilyen emlékük róla. Noxious Foodies című bemutatkozó albumuk múlt ősszel jelent meg, azóta már következő EP-jük anyaga is összeállt. Időközben lenyomtak egy 15 állomásos európai turnét, aminek ősz környékén szintén kinéz a folytatása.

Turbo

A 2005-ben alakult Turbo fokozatosan lépett egyre feljebb és feljebb a hazai rockzenei mezőnyben. A Random Trip dobosát, Delov Jávort is tagjai közt tudó formáció legfőbb szándéka, hogy valami újat mutasson azok számára, akiknek régóta kialakult képük van a „rock” jelző jelentéséről. Nemrég megjelent Pentagram című lemezükkel kétségtelenül jelentős lépést tettek ebbe az irányba: az album dalai egyszerre slágeresek és keményen odalépősek. Ehhez jön hozzá frontemberük, Tanka Balázs egyedien átható hangszíne, ami még egyet dob az összképen.

We Are Rockstars

A jelenleg a Zagar, korábban pedig a Puzzle zenekarból is ismert Ligeti György által vezetett We are Rockstars fülbemászó rockzenét játszik, viszonylag erősebb szintihatásokkal. Saját bevallásuk szerint az volt a céljuk, hogy olyan dalokat írjanak, amiket ők maguk is szeretnének hallani a tévékben és rádiókban, de addig nem találkoztak velük. Nekik mindenesetre sikerült, azóta több szerzeményük is előkelő helyezést ért el a különféle játszási listákon. Eddig megjelent két nagylemezük teljesen angol nyelvű, bár azóta több szám magyar verzióját is elkészítették, de egyelőre inkább csak kísérletezésképp – ennek a stílusnak őszintén szólva talán jobban is áll az angol nyelv.

Ha szerintetek kihagytunk valakit, várjuk a javaslataitokat kommentben!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk