KULT

53 éve él a halál torkában a világ egyik legviccesebb színésze, aki Julia Robertset is félelemből dobta - Elolvastuk Matthew Perry memoárját

Ehhez kell humor. Halálközeli élmény, kóma, rettegés a magánytól. Gyerekkorától tartó függőség titkait rejtegette évtizedeken át.


Az, hogy Matthew Perry-nek van humora, körülbelül ugyanolyan alapvetés, mint az, hogy az Eiffel-torony magas. Mára az is az, hogy Matthew Perry függő. Azt azonban, hogy részletekbe menően milyen eszeveszett küzdelmei voltak, és hányszor kockáztatta az életét, és a hozzá hasonlóan súlyos, kevésbé szerencsés függőkhöz képest - mint például a túl korán heroin-túladagolásban elhunyt színész zseni, Philip Seymour Hoffman - szerencsés volt és mindig megmenekült a halál torkából, nem biztos, hogy mindenki tudja. 

Matthew Perry Jóbarátok, szerelmek és az a Rettenet címmel írt egy életrajzi könyvet. Ezzel a mottóval az első oldalon: 

"Minden szenvedőnek. Aki átélte, érti." A könyv a címében sem árul zsákbamacskát. Nem arról szól Matthew Perry memoárja, hogy milyen remek poénokat gyártott a Jóbarátok forgatásán, és mennyi improvizációját hagyták a végső vágatban tíz évadon át, noha olykor ilyesmiről is szó esik.

Nem arról szól a könyv, hogy Matthew Perry miként lett a világ egyik legviccesebb embere, de egy kicsit erről is. Ugyanakkor Matthew Perry pontosan tudja és ezt nem is rejti álszerényen véka alá, hogy ő a ma élő egyik legpontosabban időzítő, legintuitívabb és legintellektuálisabb humorral rendelkező, improvizatív tehetségű komikus zseni. Minden sorából kiderül, hogy tudja, ő kicsoda, és azt is, nem véletlenül került a csúcsok csúcsára szakmailag.

Nem volt még olyan színész például rajta kívül, akinek egyszerre játszotta a televízió a legsikeresebb sorozatát hétről hétre, és ugyanakkor mutatták be a legnagyobb kasszasikerét is a moziban például (Ez volt a Bérgyilkos a szomszédom).

Mindennél a könyv sokkal mélyebbre megy. Elmeséli, miként vált függővé, súlyos alkoholistává és gyógyszerfüggővé az a sorozatsztár, aki a világ máig legsikeresebb és legnépszerűbb sitcomjának, a Jóbarátoknak a főszerepéért végül heti egymillió dollárt kapott öt társával együtt. A könyv lebilincselő.

Nem is kérdés, hogy nem szellemíró, hanem maga Matthew Perry írta. Minden sora Chandler, bocsánat, Perry öniróniájával, szellemességével, saját gyarlóságait lazán bevalló intellektusával és pontosan időzített poénjaival van tele. Csak ott, ahol helye van a humornak? Szerinte mindenütt helye van, néha a legfeketébb pillanatokban, de olykor egészen meghatóan és lemeztelenedetten őszintén drámai a stílusa. Például akkor, amikor

elmeséli, hogy egy életmentő operáció és egy kóma után kolosztómiás zacskót kapott - ebbe vezetik ki a székletet olykor egy komoly bélműtét után -, amely gyakran kiszakadt, és, hogy Matthew Perry szavaival éljünk, a színész sokszor a saját szarában fekve ébredt.

Ez kellett hozzá, hogy talán kellőképp megijedjen és visszavegyen. De Perry maga is elárulja: ő egy időzített bomba. 

Nem rejti véka alá az életrajzi részleteket, könnyű összerakni a puzzle-t: még majdnem gyermek, fiatal anyától született, a szülei korán elváltak - de nem elég korán ahhoz, hogy ez ne okozzon benne tudatos sebet -, és mivel nagyon sírós baba volt, a szülei elkövették azt a hibát, amit a hatvanas években sok amerikai szülő, ha sokat sírt a gyerek, mert ezt tanácsolta a gyerekorvos: gyógyszert adtak neki.

A legkomolyabban függővé tevő gyógyszert kapta, ami nyolc hónapos babaként teljesen leszedálta. Ez meglátása szerint olyan érzékenységet hozott létre az idegrendszerében, ami innentől kezdve egész életében arra ítélte, hogy csak akkor tudjon megnyugodni és akkor érezze fizikailag jól magát, ha szó szerint be van állva.

Igen, gyerekként is. Tizennégy évesen ivott először, és azt érezte, ez a mennyország. Mi ebből egy jó ideig semmit nem tudtunk. A Jóbarátok élő közönség előtt zajlott forgatásainak több évadján keresztül Matthew Perry ittas vagy komolyan bedrogozott állapotban dolgozott, és brillírozott, ontotta magából a poénokat. Bevallása szerint így működik az agya. Vagy alkoholista, vagy épp komoly gyógyszerfüggő volt, főleg a kettő egyszerre. Elmeséli, melyik évadban milyen szertől függött éppen.

Ha belenézünk abba az évadba, amelyben karaktere Monicával kimondja a boldogító igent, egy elvonóról kimentett embert látunk, akit súlyos állapotban szállítottak a forgatása, majd vissza az intézetbe.

Perry minden jóbarátnak hálás azért, hogy végigcsinálták vele a tíz évet, ami alatt egy idő után már tudták, hogy súlyosan beteg és kockáztatja a sorozat sikerét az állapota. Volt olyan, hogy meg kellett bökni a forgatáson, és csak a mellette ülő színésztársa tudta, hogy az előző pillanatban még aludt. Majd elmondta a szöveget a kamera előtt hibátlanul. A kamera és a közönség előtt Perry mindig hibátlan volt.

A Jóbarátok reunionon nem véletlenül sírt és volt sokak szerint aggasztó állapotban: azok az emlékek árasztották el, ami az egész életét jellemzi, de élete legjobb tíz évében, amit a Jóbarátok óriási szakmai sikere övezett, Perry a jelent sem tudta rendesen élvezni, csakis a pozitív nézői visszajelzések nyugtatták meg pillanatokra, pedig ő volt a show egyik nagy komikus sztárja, aki mára remek vígjátékíróvá vált, és egy ronccsá, mondja ő maga is, legalábbis egy jó időre biztosan, aki egyvalamit tud: éppen a falig ment el, mert a heroin már megölte volna. Szeret élni, és retteg a haláltól. Akármennyire is töltött sokak számára elképzelhetetlen mennyiségű alkoholt és gyógyszert magába úgy, hogy szinte semmi nem látszott rajta, az egészsége tönkrement, és közben pontosan tudta, mit tesz magával. 

Ez az egyik legütősebb, legszomorúbb és egyszerre legviccesebb memoár, amit valaha olvastam. Szeretettel ajánlom, és érezhető, hogy ő maga is szeretettel írta, mert érezni rajta, hogy ma már nemcsak a művészet, hanem a drogprevencióban való segítés az egyik legfontosabb feladata. Álljon itt pár gondolat tőle a könyvből:

"Szükségem van a szeretetre, de nem bízom benne. Ha ledobom a szerepemet, Chandler jelmezét és megmutatom neked, ki vagyok valójában, talán felfigyelsz rám. De ami ennél is rosszabb, talán észre sem veszel, és faképnél hagysz. És azt (...) nem élem túl. Atomjaimra hullok és megsemmisülök. Inkább én hagylak el téged, Bemesélem magamnak, hogy veled van a baj, és végül el is hiszem. És lelépek. Mi a közös nevező? Ezek a hegek a hasamon. A félresiklott párkapcsolataim. Máig eszembe jut, amikor hajnali négykor ébren fekszem." (Perry gyerekkora óta nem tud négy óránál hosszabb ideig aludni).

Írja ezt az a férfi, aki karrierje csúcspontján még Julia Robertsszel is járt, és vallomása szerint ő szakított a színésznővel, mert annyira félt, hogy őt hagyják el. Perry úgynevezett "kísérő nélküli kiskorú" volt,

akit ötévesen ültettek először a Kanadában egymástól távol élő szülei repülőre. Ez a jelzős szerkezet végig jelen van a motívumok közt, a kísérő nélküli kiskorú, aki inkább magányos marad, és váltja egymás után az ingatlanokat, mint hogy jó ideig szembenézzen azzal, mit csinált magával.

Chandler vagyok, és ha zavarban vagyok, a humort használom védekezésképp, mondta Chandler a Jóbarátokban, és mostanra az olvasó is sejtheti, hogy Chandler maga Matthew Perry, az őszinte, sérült, vicces srác, aki humorizál, ha bajban van. 

"A Pereld a nőt! forgatása közben egyszer csak az az ötletem támadt, hogy egy kis válium talán segíthet a gondomon. Egy külön erre kijelölt orvos hozta ki a kétágyas hotelszobámba. (...) Egy egész kanna vodkát nyomtam be. Amikor az orvos körülnézett a  hotelszobámban, és meglátta az üveget, ideges hangon csak annyit kérdezett:- Az egészet maga itta meg?- Igen - válaszoltam. - Megoldható, hogy ne hat-, hanem négyóránként szedjem a váliumot? Ezt hallván az orvos sarkon fordult, leszáguldott a csigalépcsőn, és kimenekült a szállodából. Valószínűleg nem akarta megvárni, hogy Matthew Perry az ő jelenlétében dobja fel a bakancsát."

A könyv a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk