KULT

5+1 koncert a Fishing on Orfűn

Hat év után lépett fel újra a Heaven Street Seven, elbúcsúzott a Kistehén, Kispál András pedig egy soha nem látott formációval állt színpadra. Ezek voltak a fesztivál legjobb pillanatai.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. augusztus 30.



Tavaly a járvány miatt egyáltalán nem tudták megtartani a Fishing on Orfűt, idén azonban duplán is kompenzálták a szervezők a közönséget: először az eredeti időpontban, nyár elején tartottak egy kisebb pótrendezvényt MiniFishing néven, augusztus utolsó hétvégéjén pedig a nagy fesztiválra is sor került.

Ekkor már minden színpad üzemelt (a júniusi négy helyett összesen nyolc helyszínen zajlottak élő zenés programok), és a kemping kapacitásait is újra a korábbira bővítették. Így is teltház volt, ahogy mindig, most is hetekkel korábban elfogyott az összes jegy és bérlet.

Az időjárás viszont ezúttal nem alakult annyira szerencsésen: míg a MiniFishing három napja alatt végig kánikula volt, most inkább kora őszi, mint késő nyári hőmérséklet fogadta a látogatókat. Éjjelente nagyon lehűlt az idő, 12-13 foknál nem volt több, csütörtök késő este pedig az eső is megérkezett. Kisebb megszakításokkal egészen péntek délutánig esett, szombat délutántól estig pedig újra.

A programok közül viszont szinte semmi nem maradt emiatt, még a Ricsárdgír legendás víziszínpados koncertjét is át tudták menekíteni a Magam adom színpadra. És a fesztiválózók hangulatára se nagyon nyomta rá a bélyegét a dolog, ránézésre pont ugyanúgy tomboltak az esőben és sárban is, mintha mi sem történt volna.

A zenei felhozatal a Fishingen évről évre színesebb, a kezdetben jellemző "alterfeszt" jelző már közel sem fedi le a teljes programot. A két nagyszínpadon persze jórészt ez a szcéna képviseltette magát, de a Fonó Borfalu jóvoltából masszívan jelen volt a nép- és világzene, az Amondó színpadon tematikus napok keretében szémos rap-, metál- és punkelőadó is lehetőséget kapott, de fellépett például a csak évi néhány alkalommal látható VAN filmzenekar is.

Az alábbiakban olyan koncertekről lesz szó, amelyek valami miatt kiemelkedtek a többi közül, és ezért a legjobb keresztmetszetét adják ennek a négy napnak.

Karácsony János „James”

Az LGT gitárosa két hete ünnepelte 70. születésnapját, de ha A tűzhöz közel színpadon nyújtott teljesítménye alapján kellene meghatározni a korát, valószínűleg jó pár évtizeddel korábbi lenne a legmagasabb tipp.

Olyan elképesztő dinamika és frissesség jellemezte az egész koncertet, amit a legfiatalabb zenészgeneráció is megirigyelhetett volna.

James folyamatosan kommunikált a közönséggel, hosszan mesélt a játszott dalok születésének körülményeiről, valamint számos másik, egykori zenésztársaival közös emléket is felidézett a múltból.

A legnagyobb sikert természetesen az olyan LGT-slágerekkel aratta, mint A dal a miénk, vagy A kicsi, a nagy, az Artúr és az Indián, de megidézte a Generál-korszakot, illetve szólólemezeinek anyagát is. Egy szál gitárral is olyan lendülettel játszott, amitől az ezen a helyszínen amúgy jellemző csendes-ülős fíling már a legelején elillant.

A dramaturgiai csúcspont viszont a legvégére maradt, amikor a tömeg természetesen ütemes vastapssal követelt ráadást, ő viszont közölte, hogy muszáj átadnia a színpadot, "feketén-fehéren le van írva a szerződésben."

De azt javasolta, hogy amíg összepakol, addig is énekeljünk még egyet közösen. Elkezdte játszani a Neked írom a dalt első akkordjait, majd tényleg lerakta a gitárját és nekiállt szétszedni a kábeleket és pedálokat.

A közönség pedig az elejétől a végéig, egy emberként énekelte a szöveget.

A végén dobott egy csókot és a következő pillanatban már ott sem volt, mivel néhány órával később még a SZIN-en is várta egy fellépés.

Kispál András, Bräutigam Gábor, Püspöki Péter

A Kispál és a Borz névadó gitárosa a zenekar feloszlása óta csak nagyon ritkán lép fel, ezért minden ilyen alkalom eseményszámba megy, az pedig még inkább, ha nem Lovasi András társaságában áll színpadra.

A Fishingre minden évben különleges produkcióval készül, 2018-ban az Óriásból és a Mmamt-ból ismert Egyedi Péterrel zenélt, legutóbb pedig Püspöki Péterrel, a Kubalibre frontemberével. Idén újra vele állt össze, ráadásul a Kispál és a Borz alapító dobosa, Bräutigam Gábor is csatlakozott hozzájuk.

Azt többször is hangsúlyozták, hogy nincs szó arról, hogy ők hárman zenekart alapítottak: ez inkább egy alkalmi projekt, aminek a közös örömzenélés a célja, ezért nem is adtak neki nevet.

Ha valóban csak annyit szerettek volna, hogy jól érezzék magukat, az bejött: az érezhető izgulás ellenére mind rajtuk, mint a néhány számban közreműködő Serfel Boglárkán, a pécsi Doggos zenekar basszusgitárosán látni lehetett, hogy ez az egész nem más nekik, mint jutalomjáték.

A Kispál és a Borzot egy szám, a Naphoz holddal erejéig idézték meg, Püspöki itt tulajdonképpen Lovasi szerepét töltötte be, magára viccesen "Pót-lóként" hivatkozott. Azt viszont már inkább meghatódva tette hozzá, hogy ez zenei karrierjének az egyik legnagyobb pillanata.

A műsor többi része az ő dalaiból állt össze, amelyek között egyaránt voltak régebbi Kubalibre-számok, valamint olyanok, amiket már erre a fellépésre írtak közösen. Az utóbbiak közül ősszel néhányat ki is szeretnének adni – ha megvalósul, ez lesz az első alkalom 10 év óta, hogy új dalokban hallhatjuk Kispál Andrást gitározni.

A tűzhoz közel színpad előtti tisztás teljesen megtelt erre az alkalomra is.

Bár az embereket nyilván Kispál és Bräutigam neve vonzotta be elsősorban, a végén a szűnni nem akaró tapsot mindannyian megérdemelték, hiszen annyit próbáltak erre az egyetlen, alig 50 perces alkalomra, ami egy nagyszínpados produkciónak is becsületére vált volna.

Reméljük, hogy a nagy sikert látva meggondolják magukat, és mégiscsak lesz folytatás.

Carson Coma a Víziszínpadon

A Víziszínpad idén új helyszínre került, a kemping bejáratától alig néhány percnyi sétára helyezték át. Ez amiatt mindenképp jó döntés volt, mert a régihez közel negyed órát kellett gyalogolni a tó körül, ami most jócskán lerövidült. Cserébe viszont nélkülözni kellett a tóba benyúló stéget, ahonnan mindig sokan hallgatták a koncerteket.

A parton így jóval nagyobb zsúfoltság alakult ki, különösen igaz volt ez a Carson Coma koncertjére, ami mindig, mindenhol tömegeket vonz. Ráadásul csütörtökön napközben még az idő is nyárias volt (este érkezett csak meg a hidegfront), sokan a vízbe is bemerészkedtek.

A Víziszínpados fellépésektől nem szabad nagy megfejtéseket várni: a műsoridő alig 20-25 perc, ráadásul a technikai feltételek sem segítik a virtuóz hangszeres teljesítményt, a lényeg ezért inkább a kuriózumjelleg.

A zenekar pedig vette a lapot, egyből a Hobbihajótörött című számmal indítottak, később pedig elhangzott legújabb daluk, a szintén vízparti tematikájú Kék hullám kemping is. Közben végig látszott rajtuk, mennyire élvezik az egészet, és ennél több ezen a helyszínen nem is kell egy emlékezetes bulihoz.

Heaven Street Seven

Szűcs Krisztián zenekara eredetileg a tavalyi fesztiválon játszott volna, pont 5 évvel a feloszlásuk után, de a járvány miatt a visszatérés is csúszott egy évet.

A várakozások viszont talán még nagyobbak voltak így, a csütörtök esti koncertre teljesen megtelt a nagyszínpad előtti domboldal. Valószínűnek tartom, hogy az óriási érdeklődést jelentős részben a kuriózumjelleg okozta, legalábbis nem rémlik, hogy korábban bármikor láttam volna ekkora tömeget HS7 koncerten.

És a közönség voltaképpen meg is kapta, amiért érkezett: a majdnem kétórás bulin sorra került az együttes gyakorlatilag összes nagy slágere, a kezdeti évektől egészen az utolsó időszakig.

Elhangzott a Márta, a Dél-Amerika, a Hol van az a krézi srác, a Mozdulj, a Hullik a zápor (még pont azelőtt, hogy tényleg elkezdett volna esni), a Sajnálom, a Tudom, hogy szeretsz titokban, a Csízbörger, és még hosszan lehetne sorolni. A hatás pedig nem maradt el, még a leghátul állók is teljes átéléssel énekelték a szövegeket.

Valami mégis hiányzott: nekem úgy tűnt, hogy a közönség sokkal jobban élvezi a koncertet, mint maga a zenekar. A számok közötti konferálások alig pár mondatosak voltak, semmi olyasmi nem hangzott el, hogy mennyire örülnek a visszatérésnek ennyi év után, milyen jó újra együtt játszani. Azt a felszabadult lelkesedést se láttam rajtuk, ami a fentebb tárgyalt Kispál-Bräutigam-Püspöki koncerten szinte lerítt a színpadról.

Kicsit az volt a benyomásom, mintha egy hosszú turné közepén lennének valami X+1. falunapon, miközben ez mégiscsak egy különleges alkalom volt, hiszen a Budapest Parkon kívül sehol máshol nem lépnek fel idén.

A dologhoz hozzátartozik, hogy sosem voltam kimondottan nagy HS7 rajongó, szóval elképzelhető, hogy csak emiatt lett volna szükségem némi pluszra a teljes élményhez, és aki tényleg imádja a zenekar dalait, annak bőven elég volt ez a produkció is. Nálam viszont ez így legfeljebb egy erős közepesre elég.

Kistehén

Kollár-Klemencz László zenekara az utóbbi 2-3 évben már eléggé takaréklángon működött, tavaly pedig úgy döntöttek, ilyen keretek között inkább nem folytatják tovább, ezért bejelentették, hogy egy hosszú turnéval elbúcsúznak közönségüktől.

Azonban annyi más dologhoz hasonlóan ezt is keresztülhúzta a koronavírus, így az elköszönést előbb egy évvel tolták ki, végül pedig 2022 tavaszára ütemezték át a legutolsó koncertet. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy a járvány két évvel meghosszabbította a zenekar élettartamát.

Persze arról nincs szó, hogy addig teljes intenzitással folytatnák a turnézást, de ha már így alakult, néhányszor azért felléptek ezen a nyáron is, például a Kobuci Kertben, vagy az erdélyi Double Rise fesztiválon.

A Fishingen szép búcsúajándékként az első számú nagyszínpadot kapták meg, teltház közel sem volt, de azért nagy tömeg összeverődött.

A zenekarba erre az utolsó szakaszra visszaszállt Bujdosó János, aki az Intim Torna Illegált megalapító tagok távozásától kezdve 3-4 évvel ezelőttig volt a csapat szólógitárosa, így a 2010 utáni korszakot keretes szerkezetben fejezik be vele.

A hangzást női vokalisták színesítették, bár ez néhol talán túl erős kontrasztot adott Kollár nyers énekéhez, nem minden esetben illett a dalok hangulatához.

Ha már búcsúkoncert, jó lett volna valamivel több számot hallani 2010 előttről. Ugyan elhangzott a Szájbergyerek, a Szerelmes vagyok minden nőbe, az Elviszi a szél és a Virágok a réten is, de ezeket mind a koncert végére időzítették.

Én egyenletesebben osztottam volna el a műsorban a két korszak dalait, és többet elővettem volna a régiek közül, hogy kidomborodjon a karrierösszegző jelleg. Bízzunk benne, hogy a valódi búcsún, jövő áprilisban a Budapest Parkban így tesznek majd.

+1 Csoki & Hipo vécékoncert

Kétségtelenül ez volt a fesztivál legszürreálisabb koncertje, a hivatalos programban nem szerepelt, csak szájról szájra terjedt, mégis annyian voltak kíváncsiak rá, hogy szó szerint még a plafonról is lógtak az emberek.

Hogy mi történt pontosan, és egyáltalán mi ez az egész, arról bővebben az alábbi cikkben lehet olvasni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk