KULT

30 éven át kémkedett a szovjeteknek: a Kém a csapatban valós történet egy igazi árulóról

Egy különleges kémsorozat a 60-as évekből, az HBO gondozásában.
B. M.; képek forrása: Rotten Tomatoes és YouTube - szmo.hu
2023. február 26.



A magyar cím nem elég kifejező. Ben Macintyre Kém a csapatban című életrajzi regényéből készült a legújabb HBO adaptáció, amelyben egy barátságon keresztül megismerhetjük a brit kémek körmönfont világát. Történetünk szerint 1965-ben Kim Philby (Guy Pearce),

a brit hírszerzés egyik kiemelkedő alakja, aki több mint 30 éven keresztül kémkedett a szovjeteknek,

lebukott és menekülnie kellett. Legjobb barátja Nicholas Elliot (Damian Lewis) utánaered és megpróbálja rávenni a kettős ügynököt, hogy adja fel tettestársait. Vajon sikerült neki? Philby átáll és most már az oroszok ellen van? Mondhatnánk balgán, hogy ennyi a történet? Hát nagyon nem.

Itt jön képbe a sorozat egyik különlegessége.

Egyszerre több idősíkban és szemszögből ismerjük meg a cselekményt.

Van egy jelenünk, ahol Nicholast faggatják a britek, hogyan sikerült elmenekülni Philbynek: megszökött, vagy hagyta futni? Ugyan ebben az időben Kim Philbyt is gyanúsítják a szovjetek, hogy hogyan tudott elmenekülni Elliot markából. A második idősík tíz nappal korábban játszódik, ahol is egy bejrúti lakásban láthatjuk a szökést és a hozzá tartozó kihallgatást. A harmadik idősík a régmúltba kalauzol minket, ahol egy-egy eseményt ismerhetünk meg hőseink életéből, ami kapcsolódik Philby lebukásához és az azt követő nyomozáshoz. Majd az egészet átfogja egy külső szemlélő, Lily Thomas (Anna Maxwell Martin), aki kikérdezi Nicolast, és próbál segíteni neki a brit titkosszolgálatba beépült szovjet kémek utáni kutatásban.

A végtelenül egyszerű történetet sikerül úgy megbonyolítani, hogy ember legyen a talpán, aki tudja követni a cselekményeket egy kemény munkanap utáni esti tévénézés során. Talán ez a legnagyobb hibája a sorozatnak: túl okos. Nagyon sok a név, a helyszín, bonyolultak a párbeszédek és emellett még nagyon alapos is, ami egyben azt is jelenti, hogy lassú. Ha csak belenéz egy érdeklődő, biztos nem fogja tudni követni, pedig

egy lebilincselő és zseniális sorozatról beszélünk, amit Damian Lewis és Guy Pearce kettőse még magasabb szintre emel.

Párosukat élvezet nézni a képernyőn, folyamatosan próbálják manipulálni, irányítani egymást. A sorozat tele van fontos aprósággal, amiket alig vesz észre a néző, de szemfülesnek kell lenni, mert lehet, hogy később előkerülnek egy másik nézőpontból ezek a részletek. Szerintem még Christopher Nolan is elismerően bólintana a Kém a csapatban forgatókönyvére.

Tapintani lehet a 60-as évek atmoszféráját: a ruhák, a díszletek, az autók, minden korhű és hihető. A szovjet lepukkant környezet olyan, mintha csak most sétálnánk egy kelet-európai panelrengetegben. Ezenfelül

megismerjük a kémek világát,

valójában alig-alig történik akció, és tárgyalótermekben dől el ki is az igazi nyertes, és mennyit számít a dezinformáció, a félrevezetés. A kémekkel és szörnyű emberekkel teli világban pedig ott vannak főszereplőink, a két jó barát, akik között a legnagyobb konfliktus, hogy az egyik túljárt a másik eszén és több mint húsz éven keresztül átverte. Ezért is kifejezőbb az eredeti cím: „Egy kém a barátok között”. Jobban bemutatja Philby árulásának mértékét: nem egy csapatot árult el, hanem a barátait, ami talán nagyobb bűn, mint amiket az országa ellen elkövetett. Olyan embereket vert át, akik mindent megtettek volna érte és ő mégis ellenük fordult. Természetesen Philby árulása miatt rengetegen veszítették el életüket.

A legijesztőbb az egészben, hogy mindez igaz történet alapján íródott.

Egy-két helyszínen és cselekményen változtattak, de a tény, hogy az MI6-ben és a SIS-ben, Anglia két legfontosabb ügynökségében, harminc éven keresztül gond nélkül tevékenykedett egy szovjet kettős ügynök, hihetetlennek tűnik, de mégis igaz.

Guy Pearcenek jutott a jutalomjáték a nagypályás, sármőr Philby szerepében, aki megvezette a munkatársait, a családját és a barátait, majd menekülni kényszerült a kietlen Oroszország szívébe, ahol sosem fogadták be őt igazán. Drámai szerep, szép ívű történet, már-már shakespeare-i tragédia. Pearce ezt az alapvetően bonyolult karaktert könnyeden hozza, élmény nézni. Ehhez kellett neki egy társ, Daimen Lewis személyében. Itthon, a szintén HBO-s Elit alakulat Winters őrmestereként, vagy a Homeland Nicholas Brodyjaként ismerhetik a brit színészt, aki számomra ellopja a showt. Humoros (ki kell emelni, brit humor!), komoly és néha félelmetes az igazság nyomában járó kém karakterében.

Elliot rideg, célratörő és intelligens titkosügynök, míg Philby karizmatikus, csábító és manipulatív.

Ahogyan az egyik szereplő is fogalmaz Elliotról: jobban kellene rá figyelni, mert amikor nagyon visszafogottnak tűnik, akkor pörög a legnagyobb fordulatszámon. Ez a két színész és az ő párbajuk elviszik az egész szériát a hátukon, még úgy is, hogy két külön országban tartózkodnak a sorozat jelentős részében. Nem véletlen Damian Lewis szerepeltetése és a kémtéma sem, Alexander Cary, a sorozat atyja előző sikere a Homeland volt, az is hasonló témákat feszegetett, csak modern köntösben. Lewis szerepelt abban is, a témája szintén a megtévesztés és a beépülés volt, csak nem ennyire brit szájízzel. Itt a teaidőn és a brit felső középosztályon van a hangsúly, ott pedig a CIA és a paranoia volt a középpontban.

Ez a hidegháborús mikrokozmosz, korrajz, amit bemutat a sorozat, pont olyan, mint amilyen hatást próbál gyakorolni a nézőkre: igyekszik távol tartani a karakterektől, senkit sem próbál megszerettetni. Azzal, hogy több szemszögből ismerjük meg az eseményeket motivál, hogy a kis puzzle darabokból mi nézők rakjuk össze a képet és következtessünk, kit gondolunk megbízható információforrásnak. Mind-mind remek eszközök egy könyvben és ezt nem gondoltam volna, de remekül implementálták a sorozatban is.

A három oldal – a barát, az ellenség és a külső objektívnak tűnő szemlélő - csatája saját igazságuk védelmében, és mindenki motivációja érthető és logikus.

Ebből is látszik, hogy nem való mindenkinek a Kém a csapatban. Akármennyire is érdekfeszítő mindez, ha a téma és a stílus miatt a sorozat túl lassúnak tűnhet. Sok a beszélgetés, amik a félreértések elkerülése végett el kell mondanom, hogy érdekfeszítő, sőt, egy-egy párbeszédben több feszültség van, mint egy modern thrillerben teljes játékideje alatt. Valószínűleg az akció hiánya miatt nem lesz nagy közönségsiker. Ha jól rémlik, három pisztolyt és két géppuskát sütöttek el összesen a hat órányi hidegháborús sorozat alatt.

Ezen felül a bonyolultsága is elrettentheti nézőket, mivel, mint említettem, nem a történet a bonyolult, hanem a szerkezete, a narratív eszközei. A filmek szerelmesei imádni fogják, csakugyan azok, akik odáig vannak a kémtörténetekért.

Ez nem a szovjet világhatalom és a nyugat párharca, hanem a barátságé és az ideológiáké.

Melyiket értékelik karaktereink többre? Mi érhet meg ekkora áldozatot? Én csak ajánlani tudom a szériát, pedig úgy gondolom, nem mindenkinek fog tetszeni. A Kém a csapatban összes része megtekinthető az HBO Max kínálatában magyar szinkronnal.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk