KULT

„13 éves korom óta egyetlen biztos vonal van az életemben” - beszélgetés Halper László jazzgitárossal

Hazai példaképeivel és a jazz néhány világsztárjával készítette el új lemezét Halper László, szülőföldje és otthona, Angyalföld előtt tisztelegve.


Van annak lassan már 30 éve, hogy először hallottam élőben gitározni Halper Lacit, egy kis klubban játszottak, a banda inkább volt haveri közösség, mint profi együttes, ettől azonban még nagyon jó zenét játszottak. Azóta sok koncertjének voltam részese, pár tucatnyi és színháznyi közönség részeként, de mindenütt ugyanaz a szenvedély, ugyanaz a zene iránti feltétlen alázat és a muzsikustársak iránti tisztelet áradt játékából, egész színpadi jelenlétéből. Nem csoda, hogy oly sokan szeretnek vele együtt játszani.

Ez a közösségi érzés jön le új lemezéről, a Blues From Angellandről is, amelynek élő bemutatója október 20-án vasárnap lesz hol is máshol, mint Angyalföldön, a Budapest Jazz Clubban. A kerület határán, az Alexandra könyvesházban találkoztunk.

- Mit jelent számodra Angyalföld?

- A legfontosabb, hogy Édesapám emlékének ajánlom ezt a lemezt, aki igazi angyalföldi srác volt, ott született, ott élte le az életét és ott is halt meg. Itt e házhoz közel, a Marx tér 6 kapualjában volt az első órás műhelye, fontos helyszíne szép gyerekkoromnak. Aztán átköltözött a Bajcsy-Zsilinszky útra, mert ezt a helyet elvették tőle a metróépítésre hivatkozva. Magyarul nem tudó, Budapestet nem ismerő hallgatóim számára angolul is olvasható a borítón, hogy Angelland egy nagy munkáskerület, sok régi kocsmával és egy híres focicsapattal, a Vasassal.

És innen származik két nagyszerű, az én pályámat is meghatározó gitáros. Az egyik Radics Béla, aki elhozta a Vasfüggöny mögé Jimi Hendrixnek nemcsak a zenéjét, hanem a szellemiségét úgy, hogy ő maga sosem járt sem Amerikában, sem Londonban. Ezek a zseniális emberek akár három képből is megérzik a lényeget. Őt sajnos élőben nem hallottam játszani. A másik pedig nagy kedvencem, Tátrai Tibor, akit minden idők egyik legnagyobb magyar gitárosának tartok.

Két olyan gitáros van Magyarországon, akit 2-3 hangból azonnal meg lehet ismeri: az egyik Babos Gyula, aki a mesterem volt a jazz-tanszakon, a másik pedig Tátrai Tibor.

- A borítón látható fotóból nekem a 60-as évek Budapestje ugrik be.

- Wickl János fotója, a Facebook-oldalán találtam a régi angyalföldi képei között. Azért ragadott meg, mert a lemez címe, a Blues From Angelland gyakorlatilag benne van. Egy régi Opelt látunk rajta, ami az 50-es évek nagy amerikai autóira hajaz, és egy olyan egyszintes épület előtt áll, amilyent bármelyik amerikai kisvárosban találhatunk. Egy dolog árulja el, hogy Magyarországon készült – a Róbert Károly körúton – a Papír és Írószer felirat. Tehát megjeleníti a kettősséget: amit én játszom, a jazz, a fusion, amerikai gyökerű zene, de magyar vagyok és Angyalföldön élek.

- A Halper Quintetet (Kollmann Gábor szaxofon, Fekete István trombita, Kosztyu Zsolt basszus, Sramló János dob) a lemezen végig illusztris vendégek egészítik ki.

-Igen, például a címadó dalban Póka Egon basszusozik, Solti János dobol és Randy Brecker trombitált. Ezt a darabot még a 90-es években írtam, és már akkor arra gondoltam, hogy ha egyszer felvesszük milyen jó lenne Pókával és Soltival. Breckerre nem mertem akkor még gondolni…Általuk kialakult egy Angyalföld-Kőbánya-New York háromszög, benne van a közös nyelv, a Zene, amit mindannyian beszélünk, függetlenül attól, hogy hol születtünk.

- Valamennyi közreműködő arról nevezetes, hogy mind rendkívül nyitottan közelítik meg a Zenét. Mint ahogy Te is mindig új utakat keresel.

- Engem a jazz felé igazából a fusion vitt el. Nagyszerű gitártanárom, Török György mutatta meg nekem először ezeket a zenéket és nagyon megtetszett nekem az a megközelítés, hogy a blues-os, rockos gitárjátékot a jazz differenciáltabb dallam- és harmóniavilágával ötvözték.

Én azután határoztam el, hogy gitáros leszek, hogy 13 éves koromban megláttam a tv-ben egy fekete blues-gitárost. Ugyanakkor akkordmániás vagyok, a szép harmóniasorok a mindenem.

E kettő találkozott számomra a fusionben. Ezért olyanokat kértem fel a közreműködésre – és nagy tisztesség számomra, hogy segítettek az album elkészítésében – akik velem együtt tudtak kalandozni, élvezték ezt az átjárhatóságot.

- Van-e olyan darab, amely különösen közel áll a szívedhez?

- Egyik ilyen a Sydney Sunset, amelyet Horváth Kornél ütőjátékával valóságos új dimenzióba helyezett.

- Ausztrália fontos mérföldkő volt az életedben.

- Igen, egyrészt ott él a testvérem, másrészt pedig akkor ismerkedtem meg Orszáczky Jackie-vel. Egy hosszú barátság kezdete volt közöttünk, közös lemezt is csináltunk. És ott sikerült megismerkednem a kedvenc élő gitárosommal, John Scofielddel, aki meghallgatta demofelvételeimet, és elég szépeket mondott róluk. Ez a szám abban az időben született.

- Eljutottál Amerikába is.

- Egy mesterkurzuson vettem részt 1997-ben New York-ban, egy jazz-klubban be is szálltam jammelni. Nagyon izgalmas hónapot töltöttem az Egyesült Államokban, remélem, sikerül még visszajutnom oda. New York egészen különleges hely. Amikor hazajöttem, három napig alig találtam a helyem. Nem értettem, hogy miért, amikor előtt Sydney-ből jöttem haza, minden ment tovább, ahogy azelőtt. Aztán úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy azért nehéz hirtelen visszazökkenni, mert ott belekerülsz a világ fővárosának sodrásába. Ahhoz képes minden csak egy kis falu. Megérkeztem éjszaka, ismerőseim kijöttek értem a reptérre, éjjel 2-kor megérkeztünk manhattani szállásunkra, éppen pakoltam ki az autóból a cuccomat, amikor megjelent egy kétméteres afro-amerikai, vállán egy nagy sztereó magnóval, és Hendrix Purple Haze-ét hallgatta..

- Már megszokhattuk körülötted az amerikai sztárzenészeket…Hogyan születtek meg ezek a barátságok?

- Sok szerencse kellett hozzájuk. Amikor a Jimi Hendrix-számok jazzes feldolgozásait játszó Band of Gypsys Reincarnation formációmmal lemezt akartam csinálni, úgy gondoltam, akkor van értelme, ha játszik rajta egy széles körben ismert amerikai jazz-muzsikus.

Hogy éppen a trombitás Randy Breckerre esett a választás, annak az is volt az oka, hogy annak idején Hendrix és Miles Davis közös alkotásra készültek, de Jimi halála közbeszólt, és sosem tudjuk meg, mi született volna belőle. Elküldtem neki egy e-mailt, YouTube-linkekkel és három óra múlva jött rá a válasz: „Helló, László, nagyon tetszik a zenéd, miben segíthetek?”

Négy számban is játszott a lemezen, ami aztán négypontos kritikát kapott a tekintélyes amerikai Downbeat magazinban. Ez megalapozta azt, hogy megkereshettem a MüPát Jimi Hendrix 70. születésnapjára emlékező koncert ötletével. Erre hívtuk meg a világ egyik leghíresebb ritmusszekcióját, Eddie Gomez bőgőst és Steve Gadd dobost, és Fekete Pistivel kvartettben játszottunk, és a koncert lemezen is megjelent. Tehát lépésről lépésre juttattak ide ezek a kapcsolatok. Brecker legutóbb, amikor elküldtem neki a Blues From Angelland felvételét, azt írta: „Várom nagyon, hogy lelkeink újra találkozzanak.” Az pedig óriási gesztus a részükről, hogy világsztár-gázsijuknak a töredékét kérik tőlem.

- Az idén Pernye András-díjjal tüntettek ki. A fiatalabbak kedvéért elmondjuk, hogy Pernye András kiváló zenetörténész, kritikus és tanár volt, aki sokat tett a magyar jazz népszerűsítésért is. Te a díjat a zenészlegendák körüli kutatómunkádért és a Radio C-ben elhangzó műsoraidért, interjúidért kaptad.

- Amikor 2002-ben elindult a cigány rádió, rájöttem arra, amikor az olyan legendás zenészeket, mint Csányi Mátyást vagy Bacsik Eleket említem az én generációmnak, nem tudják, kiről beszélek. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy, mivel nagybátyáim együtt játszottak, barátkoztak velük és Édesanyám is ismerte őket, mert feljártak hozzájuk, a róluk szóló sztorikat gyerekkorom óta hallottam. Életük olyan kalandos volt, hogy Rejtő-könyvekbe is beillenének de hát maga a korszak is zűrzavaros volt, a II. világháború és az azt követő időszak… Arra gondoltam, hogy a Radio C-ben meg kellene ismertetni őket, és megkerestem az ötlettel a szerkesztőket. Először nem gondoltam arra, hogy ezeket a műsorokat én csináljam, de aztán rájöttünk, hogy én pontosan tudom, hogy kiket kell megkeresni és meginterjúvolni. Igaz, hogy nem volt semmilyen rádiós vagy újságírói múltam, de belevágtam. Először a múltbeliekről készítettem műsort, majd jöttek az élő legendák, akik közül sajnos sokan azóta már nem élnek. Ezekből a rádiósorozatokból lettek a Zenészlegendák című könyveim. Ezt követte az a kötet, amelyben a magyar rockzenészek első generációjának tagjai meséltek. A díj annak szólt, hogy a korábbi zenész-nemzedékeket próbáltam megőrizni az emlékezetnek.

Babos Gyula mondta, hogy „minden generációnak az adja meg a lehetőséget arra, hogy tovább éljen, hogy az előző kitartott.”

Igazából nem történeti munkák ezek évszámok köré építve, hanem a sztorik voltak a fontosak, amelyeket zenészek meséltek egymás között, és amelyek sokat elárulnak a személyiségükről, és a világról, amelyben éltek. A jazz-történeti előadásaimon is gyakran felidézem ezeket.

- Mesélj egyet a kedvenceid között.

- Banyák Kálmán és Bacsik Elek együtt játszottak egy híres zenekarban Las Vegasban, ők voltak az első hegedűsök. Banyák nemcsak zseniális zenész, hanem elég különös természetű, nagy humorú, kicsit kötözködő ember volt. Egy alkalommal a zenekarvezető rámutatott Banyákra, hogy most az ő szólója következik, mire Banyák felmutatta a középső ujját. Persze kitört a botrány, mire Bacsik azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy a barátja nem azt mutatta, amit gondolnak, hanem azt, hogy becsípte az ujját a kocsijának az ajtaja és nem tud játszani…

- A lemezbemutató után milyen további terveid vannak?

- Szeretném, hogy a sokat fellépő Jimi Hendrix életművéből merítő formációm mellett a saját zenémet játszó kvintett is legalább annyi lehetőséget kapjon. Nagyon szeretek ezekkel az emberekkel együtt muzsikálni. Mindkét csapat tagjai olyanok, akikkel nagyon jó leülni és beszélgetni. Soha semmilyen konfliktusom nem volt velük, ez egy zenekarvezető szempontjából nagyon fontos. Az, hogy egy zenekar hogy játszik, sokszor annál az asztalnál dől el, ahol együtt kávéznak. Mindig érzem, hogy amikor együtt vagyunk, csak arra koncentrálnak, hogy a lehető legjobbat csináljuk. Ez igaz a lemez vendégzenészeire is. Tony Lakatostól olyan szólót kaptam, hogy ha nem hallgattam meg egy este hússzor, akkor egyszer se. De mondhatnám Szakcsi Lakatos Bélát, akit a legnagyobb magyar jazz-zenésznek tartok: játszott egy szólót és vissza sem hallgatta – nem volt rá szükség, mert minden a helyén volt. Mindenkitől a maximális odaadást kaptam. Hogy a gyerekkori ábrándtól eljuthattam oda, hogy ezeket az embereket a kollégáimnak tekinthetem, számomra óriási öröm.

- Ez nyilván tudásodnak, egész emberi lényednek, a Zene iránti elkötelezettségednek szól.

- Azt biztosan mindenki érzi, hogy személyes exhibicionizmus nincs bennem. Nekem egyetlen dolog van, ami szent és sérthetetlen, az a Zene. Tizenhárom éves korom óta ez az egy biztos vonal volt az életemben. Soha nem bántottam meg szándékosan senkit, ha esetleg mégis, akkor annak csakis olyan oka lehetett, amihez a Zenének volt köze.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk