KULT

10 klip a nyolcvanas évekből, amelytől leesel a székről

Ibiza sztárja, álspanyolok, értelmezhetetlen hátterek, csúnya szalagok és kivillanó cicik. Kínzás, de azért mutatjuk!


A nyolcvanas években a videótechnika fejlődésével és a házi videólejátszók terjedésével egy időben vált követelménnyé, hogy a zenés produkciókhoz klipek készüljenek. Ekkorra ugyanis a rádió már gyakran nem volt elég a promócióhoz, egy idő után szinte semmit nem lehetett eladni mozgóképek nélkül. Az egyre szaporodó zenei csatornák is igényt támasztottak a klipekre.

E produkciók egy részének a minősége azonban hagyott némi kívánnivalót maga után. Hiányzott a pénz, a kreativitás, a rendezői koncepció vagy a megfelelő technika a forgatáshoz, és olyan producerek is akadtak a piacon, akik a mennyiségre mentek, a minőség már nem volt fontos. Tíz olyan "remekművet" választottunk ki, amely slágerlistás vagy igen népszerű dalhoz készült. Ti mivel bővítenétek a listát?

1. Moon Ray: Comanchero (1985)

Mandy Ligios brazil-görög származású énekesnő már tizenévesen olyan színpadi produkciókban lépett fel, mint az Evita, a Hair vagy a Jézus Krisztus Szupersztár, és a nyolcvanas években pedig a Mindhalálig zene musical változatában szerepelt. Olaszországban találkozott két producerrel, velük készítette el Raggio di Luna/Moon Ray művésznéven a Comanchero című számot. A dal 1985-ben felkerült néhány európai slágerlistára, sokat játszották a magyar rádiók is, és itt nagyjából vége is a történetnek.

2. OFF: Electrica Salsa (1986)

Kapaszkodjatok meg. Ez Sven Väth. A nyolcvanas években OFF néven kísérletezett az elektronikus zenével, ennek köszönhető az Electrica Salsa című single is, valamint a '88-as Organisation For Fun című album. Ahogy az egyik kommentelő a klip alatt megjegyzi, Sven Väth (aki ma már producerként is tevékenykedik) hosszú utat tett meg e régi darab óta...

3. Bruce&Bongo: Geil (1986)

Két srác (Bruce Hammond Earlam és Douglas Wilgrove) Nagy-Britanniából szerencsét próbált az akkori Nyugat-Németországban. Aztán egy albumos duó lett belőlük. A Geil című szám érdekessége, hogy a cím abban a kontextusban azt jelentette, hogy király, cool, ám mint ahogy a Wikipédia írja, megfelel a kanosnak is. 1:30-tól érdemes jobban figyelni, ki mindenki király. Vagy kanos.

4. Baltimora: Tarzan Boy (1985)

Újabb italodisco együttes, bár a Baltimora némileg túllépett az egy lemezes előadókon, kiadtak három lemezt a nyolcvanas években, majd a kétezres években a CD változathoz kicsit felturbózták őket. A formáció hivatalos arca a korán elhunyt Jimmy McShane volt, a nóták többségét pedig Maurizio Bassi és Naimy Hackett írta, illetve Maurizio énekelte fel. Nagy sikert kizárólag az 1984-es Tarzan Boy-jal értek el, amely 1985-ben lett világsláger.

5. Dead or Alive: You Spin Me Right Round (Like a Record) (1985)

A külsejében gótikus és zenéjében elektronikus elemekkel tűzdelt brit popzenét játszó együttes ásza az extravagáns külsejű és remek torkú énekes volt. Peter Burns korábban a Nightmares in Wax című gót punk zenekarral nyomult, sőt, Julian Cope-pal is zenélt együtt a hetvenes évek végén. A Dead or Alive szerzeményei közül a Something in My House versenyzett a másik nagy slágerrel, a You Spin Me Right Round-dal, végül utóbbi győzött a klip miatt. A DOA 2011-ben szűnt meg végleg, Peter Burns pedig az eltelt pár évtized alatt számos plasztikai műtétet végeztetett magán, külseje már csak halványan emlékeztet régi önmagára.

6. Tom Tom Club Wordy Rappinghood (1981)

Egy egészen jó újhullámos banda egészen borzasztó klipje. A Tom Tom Clubot a Talking Heads két tagja alapította 1981-ben, és már abban az évben sikeresek lettek. A Wordy Rappinghood két slágerlistán is első helyen végzett Belgiumban, sőt, az Egyesült Államokban a Hot Dance Club Play listán is első lett, pedig az európai popzene rendszerint hátránnyal indult az USA-ban.

7. Scotch: Disco Band (1984)

Tipikus italo disco banda volt a Scoth: kizárólag olasz tagokból állt, csupán 1982 és 1987 közt voltak aktívak, mindössze két albumot adtak ki. A Disco Band német nyelvterületen ért el nagyobb sikereket, Olaszországban csak a slágerlista 28. helyére futotta. A klip azoknak az "alkotásoknak" a szép példája, nem sok értelme van, azonkívül, hogy készült egy videós anyag az esetleges tévés szereplésekhez.

8. Men Without Hat: Pop Goes The World (1987)

Egészen Kanadáig kellett szaladni ezért az egyedülálló produkcióért. Cukinak és kedvesnek szánt, ám teljességgel értelmetlen klip. A Men Without Hatsről azt tartják, hogy újhullámos stílusban játszottak, de ezt mi az alábbi számot hallgatva nem hisszük el egy percig sem. Még 1977-ben alapították a formációt, többször újrakezdték és számos zenész fordult már meg a tagok között. Itthon kevesen ismerik a zenekart.

9. Righeira: Vamos A La Playa (1983)

Gyermekkorunkban azt hittük, a No Tengo Dinero és a Vamos A La Playa előadói spanyolok. Hatalmas tévedés. A Righeirát is az olasz poppiac termelte ki, villámgyorsan, kis költségvetésből. A két torinói srác elsősorban a kontinensen lett népszerű, brit területen mérsékeltebb érdeklődés övezte őket. Meglepő módon a kilencvenes és a kétezres években is adtak ki albumot - bár az eladásokról nincsenek adataink. Klip viszont csak 3 készült, az egyik a legelső slágerhez.

10. Sabrina: Boys (1987)

Már megint olaszok. Az első klipek egyike volt, amelyben mellbimbót villantottak. Slágernek szánták a Boys (Summertime Love) című dalt, hihetetlenül egyszerű videós produkciót forgattak hozzá, és a producer számítása bejött. Ha emlékeink nem csalnak, a Világ Ifjúsága magazinban is téma volt, hogy ki a jobb nő: Samantha Fox vagy Sabrina Salerno, mivel a számot eleinte azzal promotálták, hogy ez a kontinens válasza Samantha Foxra. Az olasz énekesnő állítólag kikérte magának az összehasonlítást. Énekesnőként később nem tudott érvényesülni, de ma zenei producerként sikeres, színészként pedig egy független filmben nyújtott alakításáért díjat nyert 2005-ben.

Ha tetszett a lista, nyomj egy lájkot!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk