„Mantrával is gyógyítom az állatokat” – Nepálban volt önkéntes a magyar állatorvos
Honnan jött az ötlet, hogy önkéntes állatorvosnak menj?
2011-ben végeztem az Állatorvostudományi Egyetemen. Elmentem dolgozni egy kisállat-rendelőbe, de egy év után azt éreztem, hogy be vagyok zárva. Fontos a gyógyítás, ezt akartam csinálni már gyerekkorom óta, de nem azt éreztem igazán, hogy gyógyítok, hanem azt, hogy „szolgáltatást” végzek. Az egyetemről kikerülve nem gondoltam végig, hogy ez valójában futószalag. Jönnek a kutyák, macskák, meg a gazdik, és mindenkinek igyekeztem persze segíteni, de egy idő után nekem ez már nem a gyógyításról szólt. Sok lett hirtelen, belefásultam.
Persze az is igaz, hogy épp ez a munka adott nekem egy nagy lehetőséget, hiszen az önkénteskedés azt is jelenti, hogy mindent magadnak kell állnod.
Mikor utaztál először?
Először 2013 augusztusában mentem Nepálba. Aztán 2015 augusztusában, legutóbb pedig idén január 4-én indultam.
De miért pont Nepál?
Nagyon szeretem a hegyeket, érdekelt a buddhizmus és Nepál valamiért különösen vonzott. Mindenképpen önkénteskedni akartam, kerestem a lehetőségeket, és a legtöbb szervezettől, amelyet megkerestem e-mailben, még csak válasz sem jött. Az első hely, ahonnan választ kaptam – három órán belül -, egy katmandui szervezet volt. Már aznap meg is vettem a repülőjegyet, és egy hónappal később indultam.

Mit tudtál arról, hová érkezel?
Semmit.
Megnéztem a honlapjukat, mindössze annyit tudtam róluk, amit a neten találtam, az nem volt túl sok. Megérkeztem - és sokkoló volt.
Miért?
Sohasem láttam még ekkora szegénységet, és főként ekkora szervezetlenséget. Megérkeztem, és napokig nem tudtam, hogy ki az önkéntes, és ki az, aki ott dolgozik. Ráadásul épp akkor költözött el a központ egy másik épületbe. Ezt úgy képzeld el, hogy a kutyák még ott voltak a régi helyen, de a gyógyszerek, már amennyi volt, már az új épületben. Ott az összes gyógyszert, tablettát, injekciót, mindent összeöntöttek egy dobozba, és így vitték át az új helyre.
Ahol persze így nyilván még nagyobb káosz lett. Egy hét telt el, mire először találkoztam a helyi állatorvossal, addig én voltam orvosként egyedül, sok lelkes, de képzetlen önkéntessel.
Tehát voltak melletted más segítők, önkéntesek is.
Igen, voltak közülük többen, akik, csakúgy, mint én, nem helyiek voltak. Hallottak arról, hogy itt szükség van a munkájukra, jöttek is: Amerikából, Európából, de ők sem orvosok, „csak” lelkes segítők voltak. Hetekig dolgoztam úgy az új helyen, hogy én voltam az egyedüli állandó állatorvos, csak hetente egyszer-kétszer nézett be a helyi kolléga.
Aztán szépen lassan beállt a rendszer. Mire a kutyák meg a gyógyszerek is egy helyen voltak végre, megszerveztük a napi munkamenetet.

Volt a szervezetnek egy kicsi teherautója, azzal mentek a sérült állatokért. Reggeltől estig hozták őket, de nekik sok más betegségük is volt. Gyógyítottunk, ahogyan tudtunk.
Csakhogy nemigen volt áram.
A városban minden kerületben napi 2-3 órát volt csak elektromosság, így, amikor nem volt, tiszta vizünk sem volt, hiszen a szivattyú sem működött. El tudod ezt képzelni? Rengeteg beteg vagy sérült állat volt a menhelyen, a higiéniai körülmények katasztrofálisak voltak.
Mégis, nagyon szerettem ezt csinálni. Sőt, azt gondolom, minden állatorvosnak meg kellene ezt egyszer tapasztalnia.
Pontosan mit?
Nincs áram, nincs víz, nincs fertőtlenítés, nincs semmi. Csak kihívások vannak. Be kell például rakni egy branült (a vénába vezetett tű – a szerk.) egy kutyába. De nem volt fertőtlenítőszer, sem vénaleszorító, sem semmi. És ilyenkor le is kell borotválni a szőrt az állatról ott, ahová be akarod vezetni. De meg kellett oldani.
A borotva az én kis rózsaszín borotvám volt, a fertőtlenítő a házipálinka, amit vittem magammal, a vénaszorító helyett meg egy piros cipőfűző, amit találtam.
Ez volt, így kellett megoldani.
Akkor neked ma itthon egy állatrendelőben dolgozni már nagyon könnyű lehet ezek után...
Persze. Egészen más. És nem csak emiatt. Rengeteg olyan betegséget láttam, amit itthon csak tankönyvben – ott meg gyógyítottam ezeket is. De azt is láttam, ami szívszorító, hogy azok vannak kevesebben, akik mentik az állatokat.
Rengeteg kutyát elütnek. Van, hogy megdobálják, megmérgezik vagy megskalpolják őket, mert nagyon félnek a veszett kutyáktól. Mi oltottunk, és igyekeztünk tájékoztatni a lakosságot. Kemény volt.
Mégis visszamentél...
Igen. Amikor volt ott a földrengés 2015-ben, azonnal tudtam, hogy ott a helyem, hiszen a mentők elsősorban az emberekkel foglalkoznak, az állatokkal nyilván senki. Menni akartam. Ilyen helyzetben nagyon nehéz eljutni egy ilyen területre, szóval próbáltam csatlakozni több, állatokat mentő nagy szervezethez, de elutasítottak, végül sohasem tudtam meg, hogy miért.
Állatorvos vagyok, volt tapasztalatom, mégsem kellettem. Rendben, nem kellek nektek? Akkor megyek egyedül – gondoltam.
Támogatást kezdtem gyűjteni interneten, két hét alatt összejött a pénz – nem csak a repülőjegyre. Közben folyamatos kapcsolatban voltam a szervezettel, ahol korábban voltam, megvettem a repülőjegyet is, de végül ők mondták, hogy ne menjek, mert reménytelen a helyzet. Jön a monszun, várjam meg a végét, ezt kérték...

Kihasználtam az időt, tovább gyűjtöttem adományokat, gyógyszert. Sokan segítettek, és végül fél évvel később újra elindultam. Akkor egy hónapot voltam ott, 30 kiló gyógyszert és kötszert, egyebeket vittem magammal.
Legutóbb pedig idén, immár harmadszor mentél Nepálba.
Ezúttal egy másik szervezethez mentem, és kivételesen nem dolgoztam, hanem szétosztottam az időközben összeszedett újabb nagy adag adományt. Gyógyszert, takarót, kutya- és macskakaját – mindent, amit kellett.
Az előző évek tapasztalataiból már tudtam, mire van szükség, így ezeket kértem az adományozóktól, illetve itthon megvettem, amit kellett. Amúgy sem szeretek pénzt adományozni. Tudom, hogy nagyon szeretik az állatokat, de lássuk be, óriási a szegénység, és biztos akartam lenni abban, hogy a pénz oda megy, ahová kell.

Említetted, hogy érdekel a buddhizmus. Így még jobban érthető, miért Nepált választottad. De Európában azért kevéssé ismert ez a vallás.
Ezzel nem teljesen értek egyet, szerintem egyre többen fordulnak a buddhizmus felé. De alapvetően engem nem is ez motivált, noha az érdeklődés megvolt bennem. Az is igaz, hogy végül azért
mégis kinn váltam buddhistává,
mégpedig a második utamon, amikor módom nyílt egy tíznapos elvonulásra egy buddhista kolostorba. Azt éreztem, megtaláltam, amit kerestem.
És hogyan hat ez a mindennapjaidra itthon, az állatorvosi rendelőben?
Sokkal tudatosabb, mélyebb az együttérzésem az állatok, meg a gazdáik iránt is. Nagyon sokszor nehéz kommunikálni velük, de most már türelmesebb vagyok. Akár egy állat kényszerű elaltatásához is másképp állok, mint előtte. Bár előtte sem tettem meg szívesen, de most még komolyabban mérlegem.
Kilógsz a szemléleteddel a rendelőben a kollégáid közül?
Nem, egyáltalán nem. Volt, hogy furcsán néztek rám, hogy mantrákat mondok az állatoknak, de aztán teljesen természetessé vált, hogy én így is gyógyítok.
Mit gondolsz, mi lenne az, amivel alapvetően javítani lehetne az állatok helyzetén Magyarországon?
El kellene terjednie annak a szemléletnek, hogy örökbe kell fogadni állatot, nem feltétlenül a fajtatiszta kutyákhoz, macskákhoz ragaszkodni. A menhelyek tele vannak tündéri állatokkal.
Azt tapasztalom, hogy az örökbe fogadó állattartók valahogy felelősebbek.
A másik pedig a nagyobb aktivitás: hogyha valaki tud arról, hogy egy állat szenved, például, mert rosszul tartják, vagy az út szélén lát egy rohanó kutyát, álljon meg, és tegyen valamit. Ne fordítsuk el a fejünket.
Mikor mész vissza legközelebb Nepálba?
Nem tudom még. Majd ha megint jön a belső indíttatás, hogy indulnom kell, megyek.