"Nem eljátsszuk, hogy zenészek vagyunk, hanem tényleges zenekarként akartunk színpadra állni!"

A GRUND Vígszínházi zenekar létrejötte szorosan kapcsolódik a Vígszínházban játszott A Pál utcai fiúk adaptációjához. A zenekar kapcsán beszélgettünk a Barabást alakító színész és egyben zenész Zoltán Áronnal a zenekar alakulásáról, a tagok zenei előéletéről, az újfajta, élőzenés produkciók megjelenéséről a Vígszínházban, illetve a közösségi összetartozás fontosságáról.

– A debütáló koncertetek szintén a Vígszínházhoz köthető, ahogy a legutóbbi fellépésetek is, a Színházak Éjszakáján. Hogyan fogadott titeket most a közönség?

– Nincs ahhoz fogható, hogy milyen érzés volt a színültig telt Vígszínház nagyszínpadán játszani. Maga az, hogy ott léphettünk fel, ahol nap mint nap próbálunk és játszunk, tulajdonképpen a második otthonunkban, nagyon felszabadító volt. Ehhez jött még a magas szintű fény-, video-, és hangtechnika, ami mind minket erősített a színpadon. És amit nem győzök ismételni, a hatalmas, de mégis egy emberként lélegző közönség.

Külön kiemelném a koncertnek azt a részletét, amikor Dés László (A Pál utcai fiúk zeneszerzője, szaxofonművész) csatlakozott hozzánk, és eljátszotta velünk az egyik kedvenc Dés-számunkat, a Nagy utazást. Annak ellenére, hogy náthájára panaszkodott, csodálatosan adta elő a dalt, és valósággal elszállt a színpad, amikor a szaxofonszólót játszotta. Ami számunkra is meglepetés volt, mert a próbákon előtte alig játszott pár kört, míg a koncerten (nem tudom pontosan mennyi lehetett, mert időből és térből kiszakítva hallgattam) egy önálló műsorszám alakult ki belőle.

Ez után a koncert után már tényleg hiszünk abban, hogy nem csak nekünk jó az, amit csinálunk, és hogy érdemes folytatnunk, úgyhogy lehet számítani további koncertekre is. Egyelőre pontos dátumot és helyszínt nem tudok mondani, de kövessétek!

– Milyen nagyobb fellépéseket tudhattok magatok mögött?

– Két koncertünk volt a Vígmajálison való debütálásunk után. Az egyik a Múzeumok Éjszakáján a Bajor Gizi Színészmúzeumban, majd július végén a balatonboglári Kultkikötőben léptünk fel. Meglepő volt számunkra, hogy annak ellenére is rekordot döntöttünk vendégeink számával Balatonbogláron, hogy bázisunktól, a Vígtől távol léptünk fel, és hogy pont a koncert ideje alatt zajlott a magyar-horvát vízilabdadöntő. Többen is írtak, hogy dilemmáznak, melyik programot válasszák. Erős konkurencia, de azt hiszem, végül sokan mellettünk döntöttek.

– Minek a hatására alapítottátok meg a zenekart?

– Amióta a Vígszínházban vagyunk, folyamatosan zenélgetünk ilyen-olyan felállásokban, hol alkalmilag, hol egy-egy előadás erejéig. Szeretünk együtt zenélni, és azt a másfajta világot, kifejezésmódot, amit a zene nyit meg előttünk…

Azt az örömöt, és hatalmas energiát szeretnénk visszaadni a közönségnek egy másik csatornán keresztül, amelyet tőlük kapunk egy-egy telt házas előadásunk után. Ugyanis hihetetlenül felemelő érzés ez számunkra, nagyon inspiráló.

Zoltán Áron - Fotó: Juhász Éva

– Mióta működik a zenekar? Van-e valamilyen zenei koncepció a dalokkal kapcsolatban?

– Hivatalosan 2017 februárjában alakultunk, és viszonylag hamar jött az első koncert, májusban. Egyelőre feldolgozásokat játszunk. Arra törekszünk, hogy szokjon össze a banda, találjuk meg a közös nyelvet, legyenek közös élményeink és majd erre alapozva tudjunk összerakni saját számokat is akár.

– Olyan dalokat játszunk, amiket mi is nagyon szeretünk. A Pál utcai fiúk zenés játék dalai alkotják koncertjeink gerincét, és azok mellé csemegézünk máshonnan is. A darab közben éreztük, hogy ezek a dalok kifejezetten úgy születtek, hogy jó legyen őket egy rockbandában játszani. Dés Lászlónak, a darab zeneszerzőjének koncepciója szerint a regénybeli két rivális csapat zeneileg is két bandára, zenekarra osztható. Ezek a dalok nem hagyományos értelemben vett musicalbetétek, hanem kifejezetten rockkoncertre való számok! Erre alapozva indult el A GRUND vígszínházi fiúzenekar. Ehhez jöttek aztán olyan dalok, amik a Vígszínházhoz köthetőek, Dés László vagy Presser Gábor dalai, többek között egy sokak által ismert, mindkettőjükhöz kötődő dal is: a Nagy utazás. Ez a repertoár kiegészül még olyan dalokkal, melyek hasonló indíttatásból születtek, vagy van bennük valami olyan, ami kapcsolódik A Pál utcai fiúkhoz, mint például Pink Floydtól az Another Brick In The Wall, vagy a Vissza a jövőbe filmből is jól ismert Chuck Berry Johnny B. Good című száma.

Ezek a dalok olyan kis blokkokat alkotnak, amelyek jól illenek egy fiatal fiúzenekar műsorába, ugyanakkor mégis sejtetik, hogy itt vígszínházi színészekről/zenészekről van szó.

– Milyen zenei múlttal rendelkeztek? Voltak vagy vannak esetleg más formációitok is?

– Mindenki úgy érkezett a színházba, hogy volt már valami zenés ügye korábban, ezért is volt a levegőben, hogy egy idő után a szövegkönyvek mellett a hangszerek is előkerülnek. Nem arról volt szó, hogy eljátsszuk, hogy mi zenészek vagyunk, hanem tényleges zenekarként akartunk színpadra állni.

Én gimiben vezettem a Kreatin zenekar nevű formációt, amivel végigbuliztuk magunkat az érettségiig. Illetve már a Vígben saját kezdeményezésre a Kelet-nyugati pályaudvar című előadást hívtuk életre Cseh Tamás – Bereményi Géza két albumából. Ebben Tóth Andris, Orosz Ákos és két zenészkollégánk működik közre a Házi színpadon. Legutóbb júliusban az Ördögkatlan Fesztiválon is megfordultunk. Andrissal egyébként régóta zenélünk már együtt, Miskolcon, a szakmai gyakorlatunk ideje alatt szintén egy Cseh – Bereményi előadást mutattunk be, a Frontátvonulást. Orosz Ákos Aszittem zenekarának tagjaként pedig Ákos saját dalait játsszuk.

A GRUND-ból Ember Márknak is volt saját zenekara, Wunderlich József a színművészeti előtt zenészként indult. Fesztbaum Béla korábban a KES-zenekarban tűnt fel, Medveczky Balázs pedig jóféle zenészcsaládból jött, és gyakorlatilag egyfolytában zenél, bármi akad a kezébe, az garantált, hogy ki fogja próbálni, milyen rajta dobolni.

– Mennyiben ad teret nektek a Vígszínház más színházi produkciókban való élőzenés közreműködésre?

Több előadásban is játszunk élőzenét. A Földrengés Londonban című előadással kezdődött, ahol Ember Márkkal, Wunderlich Jocóval és Medveczky Balázzsal először zenéltünk együtt színpadon. Azóta több produkcióban is hallhatott minket a közönség. Legközelebb október 1-jén mutatjuk be a Hamletet, abban is lesz élőzene.

- Időben mennyire tudjátok összeegyeztetni a zenekari próbákat, koncerteket a színházi szerepléseitekkel?

Nekünk a munkánk a hobbink, ezt nem lehet megunni, és nem illik benne elfáradni. Sok előadásunk van, de minél többet dolgozunk, annál több időnk lesz, ha az ember folyamatos pörgésben van, akkor a pihenőidejét is aktívan akarja eltölteni. A zenélés nekünk egyfajta pihenés is egyben.

– A színésztársaiddal, akik nagyrészt a zenésztársaid is a civil életben milyen a kapcsolatotok? A közös munka mennyire van hatással a barátságotokra?

Maga A Pál utcai próbafolyamata nagyon különleges volt. Rengeteg új közös élményt szereztünk. Az anyag sajátossága és maga a forma is különös összetartozást eredményezett az alkotók közt. Ez az erős összetartozás kiemeli ezt az előadást a többi közül. Persze vannak néha nézeteltéréseink, viták, kiabálások, de ezek mind előre visznek.

Néha volt olyan is a próbák ideje alatt, hogy valaki kis időre benne maradt a szerepében. Mi például Andrissal (Kolnay, a gittegylet régi-új elnöke) sokat veszekedtünk, voltak olyan időszakok, amikor mindenen összevesztünk, a legkisebb dolgokon, a büfében, az öltözőben, de az utcán is… És csak utólag jöttünk rá, hogy ez a darab miatt volt.

– A Pál utcai fiúk az a regény, amit szinte a legtöbben olvastak, mondhatni része az életünknek. Mekkora felelősséget jelentett ez a játék során?

Éppen azért, mert egy ennyire ikonikus műről van szó, nagyok voltak az elvárások, de Marton tanár úr, a színpadi változat kidolgozói és Horváth Csaba mind remek munkát végzett. Azt hiszem, a regényhez méltó előadás született végül.

– Mit emel ki szerinted ez a darab a regényhez képest? Van-e valamilyen aktualitása? Te mire helyeznéd a hangsúlyt?

– Szerintem azért különösen szerencsés ez az adaptáció, mert pont azt emeli ki, ami a regénynek a legnagyobb erénye: a felelősségvállalást egymás iránt, az összetartozás felvállalását. A regény mindazon felül, hogy elég sokrétű jelentéstartammal rendelkezik, számomra ezt üzeni leginkább: merjünk bízni egymásban, és legyünk mi is olyan megbízhatóak, amilyennek társainkat szeretnénk látni. Valamint azt (és ez nagyon szépen ábrázolható színházban), hogy együtt tudunk erősek lenni, és megvédeni azokat az értékeket, amelyek fontosak számunkra.

Nagyon fontos üzenet ez ma. Tényleg érdemes odaadóan küzdeni egy közösségért, amiben együtt örülünk, együtt sírunk, és küzdünk egymásért is, ha kell. Károsnak tartom azt az elgondolást, miszerint nekünk, mint önálló individuumoknak mindig egyedül kell helytállnunk, hiszen az ember alapvetően társas lény. Fontos, hogy együtt tudjunk működni másokkal, és ha szükséges számíthassunk a többiek segítségére.

– Egy produkciónál hogyan jelenik meg ez a fajta összetartozás, amit képviseltek?

– Egy előadás akkor tud igazán katartikus lenni, ha lehet látni, hogy igazán szoros együttműködés van a színészek és a színházi dolgozók között. Ez az együttműködés adja azt a pluszt, ami megfoghatatlan különbség tud lenni két produkció (sőt egy produkció két különböző alkalma) között. Ez magának az előadó-művészetnek a sajátossága, hogy itt és most vagyunk a színpadon, szemben a telt házas nézőtérrel, és velük közösen valami olyan dolgot hozunk létre és élünk meg, amely egyszeri és megismételhetetlen.

És óvatosan megjegyzem, hogyha ez az, amit közvetíteni szeretnénk a nézők felé, és egy ilyen közösséget akarunk teremteni, akkor talán az is másodlagossá válik, hogy ezt egy előadás vagy egy koncert útján tesszük-e. De ez majd a koncerteken kiderül.