Mikulásruhás nyúllal és csokival várja a gyerekeket egy budapesti hajléktalan
Megható történetet osztott meg velünk olvasónk, Nagy Enikő: János bácsi, a Stadionok közelében élő hajléktalan mikuláscsomagokkal várja a gyerekeket. Az akcióra nyár óta készül, egyetlen célja, hogy örömet okozzon.
Olvasónk történetét változtatások nélkül közöljük.
János bácsi a Stadionok buszpályaudvar lépcsőjén üldögél naphosszat – mellette egyetlen társa, a nyuszija. A hajléktalan férfi már nyár óta erre a napra készül.
Hónapok óta mondogatja, hogy mikuláscsomagot ad majd a gyerekeknek, és szánkó is lesz, meg puttony, Nyuszón meg mikulássapka.
„Nem nagy valami, amit tudok adni, egy kis nyalánkság, de nagyon szeretnék adni, a gyerekeknek örömet okozni. Máskülönben minek éljek?” – mondja.
Egy dobozon ücsörög, mellette a szánná tákolt rozoga szánkó, rajta az összetoldozott-foltozott pokróc-puttony, telis-teli finomságokkal megrakott csomagokkal, egy kosárkában a mikulássapkás nyúl üldögél, szépen, nyugodtan, zöldséget majszolva, a szán előtt pedig egy fából készült rénszarvas áll befogva.
János bácsi épp egy csillagszórót próbál meggyújtani. Így várja a gyerekeket. A hideg ellenére szinte egész nap ott ül, és alig várja, hogy valaki odamenjen hozzá, és megajándékozhassa.
„Keveset aludtam – árulja el –, egész éjjel a mikuláscsomagokat állítottam össze, tettem bele csokoládémikulást is, a szánkóhoz pedig a furnérlemezeket festettem le. Csupa festék lett a kezem, de nem baj, megérte.”

János bácsi szinte mindennap kimegy a Stadionokhoz. Mellette rendszerint egy fej saláta, néhány szatyor és egy papírdoboz hever. Abban lakik a nyúl, aki időnként odabújik a gazdájához. Nyuszó nagyjából másfél éves, egy kereskedésből származik.
„Úgy vettem, hogy majd elajándékozom, de pár nap alatt annyira hozzám szokott, és én is úgy megszerettem, hogy úgy döntöttem, megtartom, és nem is adom el, meg nem is vágom le – meséli János bácsi. – Nem igényel különleges bánásmódot, csak nagyon kell szeretni, és akkor ő is szeret engem.”
Megrendítő, János bácsi micsoda szeretettel néz a kisállatra, olykor rámosolyog, gyengéden simogatja, féltőn gondozza. Nyuszót bárki megsimogathatja. Szelíd jószág, nem menne el a gazdája mellől. „Enni szeret, pihengetni két evés között, meg azt, ha simogatják” – mondja nevetve János bácsi.
Valósággal felderül az arca, ha csak ránéz, vagy róla beszél. Pedig korántsem könnyű az élete. János bácsi korábban a nyolcadik kerületben lakott, egy régi, romos házban, a ház azonban néhány éve beázott, és nem sikerült rendbe hozatni. Csaknem harminc évig élt ott, pár hónappal ezelőtt azonban kilakoltatták, és most egy hajléktalanszállón húzza meg magát.
A férfi Borsodban született, és annak idején, az érettségit követően a főiskola miatt költözött Budapestre. Villamosmérnöknek tanult, de egy év után abbahagyta a tanulmányait.
Csak annyit mond: „Nőügyek.”
Később az építőiparban kezdett el dolgozni, de elveszítette a munkáját, s ezzel szinte egy időben a családját is.
Ennek már több mint tíz éve. Azóta nem sikerül újra elhelyezkednie. „Itt keresek valami kis pénzt – mondja. – Amit kapok, abból a nyúlnak veszem meg, amire szüksége van, meg nekem is jut belőle egy kicsi. Így elvagyok.” S hogy mi János bácsi számára a legnagyobb öröm?
„Van, hogy egy félórát is eljátszanak itt a gyerekek, nem bírja őket elhúzni innen az anyjuk. Megsimogatják a nyuszit, és olyan jó látni, hogy ettől boldogok.” Nem sok mindenkit ismerünk, aki ilyen szeretettel viselné gondját egy kisállatnak, mint János bácsi. „Sok örömem van benne – mondja. – Nem is tudom, mi lenne velem nélküle.”
Ha a Stadionok buszpályaudvar környékén jártok a gyermekeitekkel, látogassátok meg János bácsit, és fogadjátok el, amit adni szeretne. Nagyon boldoggá tennétek vele.
Ha téged is megérintett a történet, kattints a megosztásra!