Megható történettel emlékezett Benedek Tiborra egykori osztálytársa
Kedves történetet idézett fel a nemrég elhunyt Benedek Tiborról egykori osztálytársa a Facebookon. A legendás vízilabdás június 18-án halt meg hosszan tartó, súlyos betegség után. Volt osztálytársa egy Facebook-bejegyzésben megosztott írásával emlékezett Benedek Tiborra.
Az írást változtatás nélkül közöljük:
"EGY OSZTÁLYTÁRS EMLÉKÉRE
1988-ban - csillogónak induló futballkarriemet szem előtt tartva - a kőkemény Könyves helyett egy másik újpesti gimibe jelentkeztem át. A Megyeri és Fóti út sarkán található iskolában nem követeltek sokat, így teljes erőmmel a focira koncentrálhattam.
Osztálytársaim között megannyi tehetséges sportoló volt. Atléták, vívók, úszók, tucatnyi reménység. Osztályzat nem volt, csupán félévi és évvégi vizsga, amelyre a legjobb tudásunk szerint próbáltunk felkészülni, hiszen ezen állt vagy bukott minden.
A vizsgákon gyakran új arcok is feltűntek. Ők voltak a magántanulók. Egy fülledt júniusi reggelen irodalomból kellett felelnünk.
Ilyenkor a folyosóról ABC-szerint szólítottak be minket. A névsor első negyedében voltam, tudtam, hogy Balogh Pista után én következem, ám a szőke kézilabdás már jó ideje bent volt, nekem pedig egyre hevesebben vert a szívem. Nem mondanám, hogy felkészült voltam, sokkal inkább abban bíztam, hogy olyan tételt húzok majd, amelyet amúgy is szeretek. Például József Attilát, akinek az élete nyitott könyv volt a számomra, és akinek vagy félszáz költeményét tudtam fejből. Mondtam is a többieknek, ha van isten, akkor most rámkacsint, és József Attilát húzom ki.
Egyszer csak nyílott az ajtó, Pista fújtatva lépte át a küszöböt:
- Ebből bukás lesz! Schiller élete... - zihálta, én pedig a szívemhez kaptam. Ha ezt húzom, abből nem sok jó fog kisülni. De már szólítanak is, gondoltam.
Ezúttal viszont a megszokottól eltérően Balogh Pista után nem engem hívtak. Egy kisportolt, széles mosolyú, jóképű srác ugrott fel a székéről, amint meghallotta a nevét.
- Ez meg kicsoda? - kérdeztem a mellettem helyet foglaló osztálytársaimtól, miközben reszkető térdekkel visszaültem a helyemre.
- Egy nagyon tehetséges vízilabdás. Azt mondják, hogy szupersztár lehet belőle.
- Igen, Benedek Tibor a neve - jöttek a válaszok jobbról-balról.
Hittem is, meg nem is, mindenesetre gyorsan beleolvastam Schiller életébe, hogy legalább valami halvány fogalmam legyen a dologról. Öt perc sem telt el, Tibor magabiztosan kilépett az ajtón, és nevetve csak ennyit mondott:
- Ez könnyű volt! József Attilát húztam.
- Szerencsés... - suttogtam magamban, de ebben a pillanatban felhangzott a nevem.
Tibivel a folyosó közepén értünk egymás mellé. Biccentettünk, de ő egy másodpercre megállt velem szemben, rám kacsintott, és csak ennyit mondott:
- A József Attila a gyűrött. Összegyűrtem neked.
Megszólalni sem volt időm, nagyokat nyelve beestem Tóth tanár úr színe elé. Az asztalára néztem, tucatnyi papiros hevert rajta egymás hegyén-hátán.
- Dunai úr, húzzon egyet!
A szemem ide-oda járt, kerestem a gyűröttet, de mindegyik cetli ugyanolyan volt. Sima, egyenletes, mintha egyenesen a nyomdából érkeztek volna.
- Nem tud választani? Várjon, megigazítom! - szólt a tanár, majd akkurátusan arrébb rakott két-három papírt. És ekkor előbukkant a kincset érő lapocska, egy-két apró gyűrődéssel a közepén.
- Azt szeretnem! - csaptam le rá, mint vércse az áldozatára, majd izgatottan megfordítottam. Ez állt rajta:
József Attila élete és egy versének elemzése.
Majdnem elsírtam magamat örömömben, de igyekeztem palástolni a dolgot, és belekezdtem abba a tananyagba, amelyet mindennél jobban szerettem. A Thomas Mann üdvözlése című verset elemeztem, miután fejből elszavaltam. Rögvest megkaptam az ötöst, és magamban legbelül nem győztem hálát adni Tibi jólelkűségéért.
Ekkor találkoztunk utoljára... Mire én kijöttem, ő már nem volt sehol. Állítólag edzőtáborba kellett sietnie, így arra sem volt időm, hogy megköszönjem neki a segítségét. Aztán Benedek Tibiből valóban szupersztár lett, és én ahányszor megláttam őt a televízióban, mindig eszembe jutott az a bizonyos irodalomvizsga. Az az isteni kacsintás.
Ilyenkor mintegy reflexként, azonnal elmormoltam magamban a Thomas Mann üdvözlésének utolsó nyolc sorát. Ahogy a vers végéhez értem, mindig felcsillant egy büszke mosoly a szájam szegletében, és megjelent előttem az a kép, amelyet amíg élek nem fogok elfelejteni.
A vagány kacsintás, és ahogy helyet cserélünk a tanterem ajtaja előtt...
Ma reggel aztán megváltozott minden...
Későre jár, besötétedett, de ez még mindig ugyanaz a szörnyű nap, és én immár századjára szavalom el a Thomas Mann üdvözlését.
"Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait."
Ez a csodálatos vers eddig is rád emlékeztetett....ám ez a vers 2020. június 18-ától önfeledt mosoly helyett csupán fájdalommal átitatott könnycseppeket csal majd az arcomra.
KÖSZÖNÖK MINDENT, TIBI! ♥"
A bejegyzést 3600-an osztották meg és 13 ezer reakció érkezett rá a Facebookon.
