Magyarország egyik legszegényebb részén segítenek megvalósítani a gyerekek vágyait

A Bódvaszilasi Általános Iskolában 70 százalék a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya.

Ezeknek a családoknak a nagy része egyik napról a másikra él, többségüknek nemhogy szórakozásra, ennivalóra is alig futja.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem egy csapatnyi oktatója és hallgatója viszont néhány éve elhatározta, hogy felvillantja számukra a fényt az alagút végén.

A község általános iskolájával közösen létrehozott Felhőgyár innovációs design műhely keretén belül azért dolgoznak, hogy mélyszegénységben élő gyerekek fiatal designerekkel, építészekkel, fotográfusokkal és grafikusokkal együtt végezhessenek kreatív alkotómunkát, ezzel segítve a résztvevők személyes jövőképének fejlődését.

A projekt vezetőjével, Fehér Borival beszélgettünk a TEDxDanubia konferencián tartott előadása előtt.

– Mi adta a projekt alapötletét és miért pont a Bódva mentén valósítottátok meg?

– Elképesztően fontosnak tartom, hogy

egy fiatal tervező ne csak egyfajta elefántcsonttoronyból nézze a világot, a designnak mindössze egy szűk szeletét megismerve, hanem ezt meghaladva lépjen ki a komfortzónájából.

Ha egy olyan helyen is találkozhat a design hatásaival, ami nem az ő megszokott világa, sokkal nagyobb eséllyel lesz képes bármilyen helyzetben kreatív megoldásokat fejleszteni.

Azért választottuk ezt a vidéket a terepmunkára, mert egyfelől relatíve közel van, pár óra alatt oda lehet érni kocsival, ahhoz viszont elég távol, hogy az odaút alatt kellően átlényegüljünk. Általában reggel 6 órakor indulunk Budapestről a MOME kisbuszával, 9-re érünk oda workshopot tartani a gyerekeknek, ezalatt pont át tudjuk állítani az agyunkat. Azért is jó a távolság, mert így az esetek nagy részében több napot maradunk, nincs folyamatos jövés-menés a fővárosba, így még erősebben jelen tudunk lenni és elmélyedni a feladatokban.

– Milyen érzés volt számotokra az egyetemi "burokból" kilépve szembesülni az ottani körülményekkel?

– Az elején

Egyszerűen nem tudták kezelni, úgyhogy kellett találnunk egy helyi erőt, aki ismeri a közösséget és hidat tud képezni feléjük. Így találtunk rá a Bódvaszilasi Általános Iskolára, ahová több környező településről is járnak gyerekek. Egy elsős osztállyal kezdtünk el dolgozni, akik most már negyedikesek.

Felajánlottuk a szaktudásunkat az összes olyan területen, amihez értünk. Ilyen a textil-, divat- és formatervezés, de vannak köztünk építészek és grafikusok is. Megkérdeztük, mire lenne szükség, és első lépésként kifestettük a focipályán található nagy betonpadot. Kis házakat is építettünk az addig szinte teljesen kopár udvarra, utána pedig a gyerekekkel és tanítókkal együtt elkezdtünk gondolkodni rajta, mit tehetnénk még, így alakult szép lassan a dolog. Év közben általában tervezünk és a nyári időszakban valósítjuk meg a felgyűlt ötleteket.

– A szülők mennyire voltak nyitottak, nem ütköztetek ellenállásba?

– Szerencsére a gyerekek eleve nagyon szeretnek suliba járni, arrafelé nincs túl sok időtöltési lehetőség, így voltaképpen ez jelenti számukra a programot. A szülők nagy része pedig nyilván megnézi előzetesen, mi az a hely, ahova napi 8-10 órákra beadja a gyerekét. Így már kezdettől fogva kialakult közöttünk a bizalom, az iskolán keresztül nagyjából képben voltak ők is a tevékenységünkkel. Szép lassan alakul a dolog, most már többen személyesen is ismernek minket, köszönünk egymásnak. Bízunk benne, hogy hosszabb távon velük is aktívan tudunk majd együttműködni.

Nemrég elindítottuk egy gyermekegészségüggyel foglalkozó projektelemünket, aminek keretében épp egy gyorsan és olcsón előállítható és összeszerelhető kiságyat tesztelünk a Bódva-völgyi fiatal anyák körében. Ezzel is szeretnénk erősíteni az egész család bevonását a tevékenységünkbe, de persze hosszú lesz a folyamat.

– És a gyerekek egyből nyitottak voltak mindenre? Gondolom a "design", "workshop" és hasonló fogalmakkal nem sokat tudtak kezdeni.

– Nyilván ezek mind olyan kifejezések, amelyek főként a nagyvárosi közegben maguktól értetődőek. De mindenre lehet szinonimát találni: ha csak a workshopot vesszük, az együtt tervezés, gondolkodás, tanakodás, vagy álmodozás mind jóval kézzelfoghatóbb számukra.

Nagyon fontosnak tartom, hogy minden tervező elsajátítsa ezt a fajta empátiát.

És ez egyelőre tök jól működik.

– Mennyire lettetek részei az ott élők mindennapi életének?

– Elképesztően várják minden alkalommal, hogy menjünk. Két jele is van ennek: egyrészt nagyon vigyáznak mindenre, amit csináltunk (a kis házakat még takarítják is), másrészt nemrég a felsősök is számon kérték a suliban, hogy velük miért nem foglalkozunk. Pedig ők már kamaszodnak, így a kicsikkel végzett foglalkozások minden bizonnyal nem annyira kötnék le őket, de amikor látták, mennyire örömmel jönnek ki a gyerekek a végén, szintén megjött hozzá a kedvük.

– Ki tudnak szerinted törni az ott élők hosszabb távon a kilátástalanságból? Látsz rá esélyt, hogy aki szeretne, középiskolába vagy akár egyetemre is kerülhessen?

– A mottónk az, hogy perspektívákat gyártunk. Nem ígérjük, hogy a mostani harmadikosok mind ügyvédek, orvosok, vagy mondjuk tűzoltók lesznek. De azt reméljük, hogy meg tudják valósítani a saját vágyaikat és álmaikat. Nem mondom azt, hogy meg tudjuk változtatni az életüket, de igyekszünk ajtókat nyitni számukra, amelyeken keresztül ez adott esetben megtörténhet.

Szeretnénk nekik bátorságot és önbizalmat adni, hogy a saját énképüket minél nagyobbra értékeljék. Hiszek benne, hogy ez segíthet hozzá leginkább bárkit az említett dolgokhoz.

– Nemzetközileg hogy terjedt el a kezdeményezésetek híre?

– Bár Magyarországon a szociális design szinte teljesen ismeretlen fogalom volt, mielőtt mi belekezdtünk, tőlünk nyugatabbra (például Ausztriában, Hollandiában, vagy Amerikában) sokkal többen foglalkoznak vele. Úgyhogy már az elején elkezdtük megkeresni a hozzánk hasonló intézményeket, illetve voltak akik maguktól is ránk találtak az interneten. Az a célunk. hogy kiépítsünk egy minél szélesebb partneri hálózatot a szociális designnal foglalkozó egyetemek között, aminek a végcélja egy nemzetközi szociális design MA egyetemi program lenne.

– Hová futhat ki a Felhőgyár projekt ideális esetben?

– Nagyon szeretnénk egy állandó helyet a faluban, mert egyelőre nincs ilyen: az iskola termeit használhatjuk, helyi vendégházakban szállunk meg, de ezek közül egyiket sem mondhatjuk a magunkénak. Szuper lenne, ha szert tudnánk tenni egy műhelyépületre, lehetőleg kerttel együtt, így sokkal intenzívebben jelen tudnánk lenni.

Ezzel egy időben a MOME budapesti campusa is fejlesztés alatt áll. A tervek szerint 2018-ra készül el, az új épületegyüttes mellett pedig azt is nagyon fontosnak tartja az egyetem vezetése, hogy a 21. század kihívásaihoz illeszkedő programokat folytasson az intézmény. Szeretnék elérni, hogy az elején már említett

elefántcsonttorony helyett az egyetem egy olyan hely legyen, aminek szoros kapcsolata van a külvilággal.

A mi projektünknél jobban pedig talán semmi nem illeszkedik ebbe a koncepcióba, tehát van okunk bizakodni.

Ha tetszett az interjú, oszd meg ismerőseiddel: