Kéklámpával a kocsik közt száguldani - mi jár a sofőr fejében?

Éppen leütöm az utolsó pontot, amikor csörög a telefon. Autóbusz kontra személyautó, sérültek a buszon. Egy mozdulattal lezárom a számítógépet, a fényképezőgépet keresztbe vetem a vállamon, kiviharzok az ajtón. A folyosón még teszek egy félperces kitérőt, ki tudja, meddig maradok az utcán. A lépcsőn lefelé szedem a lábam, de nem rohanok, még baleset érne.

A kocsi felé menet gyorsul a pulzusom. Jár az agyam, bevillannak lehetőségek. Az évek alatt nem egyszer történt hasonló, de nincs két egyforma baleset. Ennél jobban lehetetlen rákészülni, a bejelentés alapján még bármi lehet és az ellenkezője is. A csomagtartóba teszem a fényképezőt, a felszerelés többi része a helyén, minden megvan, a láthatósági mellénybe bújok. Mire kinyitom a vezetőoldali ajtót már szervezetem megtelt adrenalinnal, testemet átjárja az izgalom, de a motor indításával megszáll a földöntúli nyugalom. Idegeskedésnek ilyenkor már nyoma sincsen, a vezetés megnyugtat. Imádom a munkám. Csattan a biztonsági öv, kézzel még visszafeszítem, hogy a csípőmön lévő része teljesen rám szoruljon. A tükrökbe egy körbepillantás, kigurulok a bázis kapuján, a fények már villognak.

A gázadással együtt pöccintem a kapcsolót, feljajdul a sziréna. Érzékeim élesebbek, az autó kerekei végtagjaimmá válnak, s mint egy sebes folyóban úgy úszom előre a forgalomban. A többi jármű, mint megannyi úsztatott fatörzs, amiket kerülgetve haladok a cél felé. Az agyam kiürül, minden felesleges dolog a háttérbe húzódik, csak a vezetés marad. Szándékos szabályszegőként szinte teljesen megszűnik a bizalmi elv, minden egyéb közlekedő potenciális veszélyforrás. Megtalálni a gyors, de biztonságos tempót, lehetőség szerint lendületvesztés nélkül haladni. És nem feledve a legfontosabbat; nem életet mentek, így pár másodperc (akár perces) veszteség nem éri meg a kockázatot! Első és legfontosabb szempont, hogy ODAÉRJEK, a második elvárás lehet, hogy minél előbb.

Párhuzamos közlekedésre alkalmas úton furakodom a piros jelzésnél várakozó kocsisor között előre. Az úttest két széléhez húzódnak, az így nyílt folyosón közeledem a lámpához, ahol a keresztforgalom még mindig zöld jelzésre halad. Járművezetőtől függően lassítanak, vagy mihamarabb próbálják elhagyni a kereszteződést, forgolódnak, tükörbe pillantgatnak, tekintetükkel keresik a hang forrását. Az is lehet, hogy bömböl a zene az autójukban, vagy kihangosított mobiltelefonon beszélnek. Azok, akik már legalább hallják a megkülönböztető jelzés hangját, vajon tudják-e pontosan, hogy honnan érkezem? Nem, nem tudják!

A kéklámpás autó vezetőjeként viszont előnyben vagyok? Én TUDOM, hogy ők ezt nem tudják. Ezt a hihetetlen többletinformációt használom ki mindannyiunk biztonsága érdekében.

A helyismeret okán pontosan látom a csomópont fázisait, látom, melyik iránynak szabad, melyik irány tilos. Felmérem a kereszteződésbe már behaladtakat, de számolok a még oda érkezőkkel. Tudom, hogy ők akár úgy érkeznek oda, hogy nem hallják, nem látják a „szándékos szabályszegőt”. Tudom, hogy közülük nem mindenki profi, de vigyázok rájuk, vigyázok magamra. Tudom, hogy csak az a biztos, amiről meggyőződtem, nincs „majdnem”. A takarások, nem kellően belátott forgalmi sávok veszélyesek. A kereszteződéshez balról a középső forgalmi sávban érkező autóbusz lassít, vezetőjével megvan a szemkontaktus, ám azonnal el is veszítem. A bal oldali visszapillantó tükrét nézi, és a számomra a busz által takart belső sávban érkezőket figyeli. Jelez az ott érkezőknek, bal keze máris vízszintesen kint az ablakon, profi sofőr. Jobbról is tiszta minden, kirobbanok a kereszteződésből.

A magas fordulatszámon tartott motorban folyamatos erőtartalék van, ebből nem szabad engedni. Egy-egy szorult helyzetből húznia kell a vasnak. Nincs szlalomozás, az csak a filmekben működik jól, ahol a kaszkadőrök egyrugóra vezetnek. A legbelső sávra állni, s ha az sűrűsödik, akkor a két belső sáv közé ékelődni, de minden manővert irányjelzővel jelezni, hogy a köröttem közlekedők értsék a szándékomat. Szinte minden közlekedővel létrejön valamiféle interakció. Keresem a jeleket, amikkel a járművezetők tudomásomra hozzák az észlelésemet. Villan egy féklámpa, majd hosszabban világít. Kormánymozdulat, tekintet a tükörben, fejmozgás a járművek belsejében. A lesötétített üveg az ellenségem. A lehúzódás irányába kirakott index remek segítség, ennek tökéletes párja a vészvillogó, mellyel értésemre adja; „látlak”. A jármű lendületét az időnként leheletre visszanyomot kuplung töri csak meg. A sebességet igyekszem állandó értéken tartani. Motorfék a lassításnál, nincs üresben gurulás, a motor állandó kapcsolatban marad a kerekekkel. Ez a jármű stabilitásának megőrzése mellett kopásmentes fékezést tesz lehetővé.

Beáll a teljes menetirány szerinti jobb oldal. Az út szélén vezetett buszsáv nem mindig jó megoldás. Ha az bedugul, erős zsákutca. Amint lehetőség van, irány a menetirány szerinti bal oldal. A két irányt elválasztó vonalon billegek. Szemből jól észlelnek, az azonos irányból is húzódnak jobbra. A körúti síneken haladok már. Ez az egyik kedvenc részem. Kiszámítható kereszteződések, vérprofi villamosvezetők, akik pontosan tudják, mikor gyorsítsanak, lassítsanak, irányjelzőjükkel útmutatást adnak. Egyik sínszál mindig a lábam között. A veszélyestől mindig távolabb, így a megálló mellett elhaladva, a bal oldali sínszálat lovagolom, ám a szembejövő villamosnál átnyergelek a jobb oldalira. A megállóban veszteglő villamos mögött szinte megállásig lassítok, az ott akár zöldre kilépő gyalogosnak egyáltalán nem kell számítania a sínen közlekedő gépkocsira.

Kereszteződésnél hangszínváltás, hogy az éppen odaérkezők megváltozott hangokkal szembesüljenek. Ilyenkor arra is gondolnom kell, hogy keresztben, a zöld jelzésre a kolléga jöhet – nem ötvennel. Egymást nem halljuk a saját szirénánktól, ő a zöldön közlekedve magabiztosabban halad, tehát nekem ezt is szem előtt kell tartanom. Régi mondás, itt is igaz; csak az az elsőbbség, amit megadtak. Akkor haladhatok be a felőlem tilos jelzéses kereszteződésbe, ha kétséget kizáróan meggyőződtem, hogy a közlekedés többi résztvevője az akadálytalan áthaladást lehetővé teszi. Interakció – mindenkivel!

Már látni a baleset helyszínét. A megérkezés utolsó százmétereinek mérlegelése arról szól, hogy hol és hogyan helyezzem el a járművet. Gondolva a későbbiek során megérkezőkre, a mentés folyamatára.