„Ez egy hadikonyha! Maszk kell a frontvonalba! Ez a legnagyobb összefogás! – magyar önkéntesek járvány idején

„Az elmúlt 9 évünk minden magasztos és kevésbé magasztos pillanata benne volt a ma estében. Minden perc megéri, elképesztő élmény, hogy találkozhatunk, segíthetünk. Egy szóval tudom ezt mondani, KURVAJÓVOLT!” – írta oldalukon.
Maszkot a frontra!
Az Adománytaxi 2o15-ben alakult a menekültválság idején. Az elmúlt években budapesti háztartásokban feleslegessé vált tárgyakat vittek vidékre, ahol még szükség van rá és hasznát veszik. Egyik munkatársuk, Zsák Kata elmondta, hogy a járvány elején gondolkodtak, hogy laptopokat vihetnének rászoruló gyerekeknek, de tudják, hogy sok helyen áram sincs, jobb, ha most mást találnak ki. Közben Hannabi, formatervezőtől hallották, hogy ő mosható maszkokat szeretne gyártani. Ehhez csatlakozott az Adománytaxi.
Kerestek varrónőket, szállítókat és segítő szervezőket, és bár csak két millió forintot akartak gyűjteni, három lett belőle, mert Kucsora Márta, festőművész felajánlotta, hogy ha megveszik egy művét, felajánlja az árát.

Vannak varrónők, akik ingyen segítenek és vannak, akik eleinte nem kértek pénzt, és most is csak 2oo forintot darabjáért.
A szervezési és logisztikai feladatokat tízfős önkéntes csapat végzi, és van 10 önkéntes sofőrjük is.
A mosható maszk kétrétegű, a két textil közé zsebkendőt vagy kéztörlőt kell tenni. Négy óránként cserélni kell. Mindegyikhez adnak használati leírást.
„A Facebookra feltettük, hogyan lehet akár kézzel is 15 perc alatt megcsinálni a maszkot” – mondja Zsák Kata.
Szerinte ezt a projektet később is folytatni kell, illetve szegényeknek később is szükségük lesz segítségre, így nekik is szükségük van felajánlásokra. A mostani nehéz helyzetben tudják, hogy mindenkinek nehéz pénzt adni, ők annak is örülnek, ha az adó egy százalékát nekik ajánlják.
Ő is nagyon különlegesnek éli meg a mostani segítséget:
„Ez egy válsághelyzet, ilyen volumenű összefogást ritkán látunk. Egy csomó ember, aki sosem volt önkéntes, és most azt mondja, itt vagyok, mondjátok, mit segíthetek, ez igazán felemelő.”

Valóban jó látni, mennyien merészkednek ki, amikor otthon lenne a legbiztonságosabb. Nem azért mennek ki, mert otthon unalmas, hanem ingyen, hosszú órákra dolgozni, hogy azoknak segítsenek, akik másokon segítenek. Rebecca Solnet ezt írja könyvében az ilyen segítségekről:
„ A veszteségek fájdalmával együtt is az áldozatok gyakran életük legboldogabb és legértelmesebb időszakának tartják a katasztrófa utáni időszakot, ahol a személyes hozzájárulás és jelenlét kiemelt értéket és jelentést kapott azért, mert másoknak szüksége volt rá.”