Elképesztő történetek a magyar szülőszobákból

"Volt fogadott orvosom és szülésznőm is. Sajnos sikerült összeszedni valami influenzaszerű nyavalyát, és a reggeli ctg-re járások se segítettek a pihenésben. Sajnos volt, hogy egyedül mentem, nagyon nehéz volt, ráadásul frusztrált, hogy be akarnak fektetni, és hogy nehogy ott fogjanak egy ctg után, mert nem akartam túl korán a kórházban vajúdni.

Végül egy szombati napot ki is hagytunk, egész nap próbáltam aludni, fájtam mindenhol, zsongott a fejem. Végül este 8-kor felébredtem egy olyan 1,5-2 órás alvásból, és éreztem, hogy itt valami lesz. Aztán láttam, hogy távozik a nyákdugó, és olyan boldog voltam, hogy végre meglesz a kisbabánk. Igen ám, de a párom aznap sokat dolgozott, hajnali kettőkor kelt, mondtam menjen aludni, majd szólok, ha lesz valami. Végül négykor volt az a pont, amikor már nem bírtam és kértem, hogy keljen fel, menjünk.

Reggel egész jól elvoltunk, zenét hallgattunk, zuhanyoztam, aztán beértünk a kórházba, olyan 8 felé. A szülésznőm bent is volt, nagyon megnyugtató volt a jelenléte. Ctg-re tett, minden rendben volt. Javasolta később, hogy zuhanyozzak, sétálgassak. Mivel nem tágultam 4 óra alatt szinte semmit, mondta, hogy burkot repeszt. Így is lett. Erősödtek az összehúzódások, majd felajánlotta az EDA-t, mert az is segít ellazítani a méhszájat, stb. Végül a párommal megbeszéltük, és kértem. Sajnos ez sem tette meg a hatását, így kaptam oxytocint. Azt még hozzáteszem, hogy az EDA elég rosszul sikerült, mert csak a bal oldalamat érzéstelenítette. Aztán olyan este 5 körül bejött az orvos és közölte, hogy elvégzi a műtétet, nekem meg összeugrott a gyomrom, hogy miről beszél. "Nem, adjon még időt! " Rendben, egy óra múlva visszajött az osztályvezető főorvossal (mondta előzetesen, hogy meg fog vizsgálni), aki ugyancsak a császárt javasolta.

Sírva toltak a műtőbe, az anesztes nem értette mi bajom, mondtam, hogy szülni akartam. A műtőben elvégezték a próbákat. Hiába mondtam, hogy érzem, a válasz az volt, hogy jó de itt (karomon) jobban érzem, nem? De.

Végül elkezdték a műtétet, én meg mondtam, hogy hagyják is abba, mert nem jó az érzéstelenítés.

Hiába, senkit nem érdekelt. Kiabáltam kikötözve, és azt a választ kaptam, hogy “Anyuka, mi fájna? Hol fáj? Ott nem fájhat.”

Nagyon rossz volt, azt hittem meghalok. Végül mikor felemeltem a lábaimat, hogy menekülőre fogjam, akkor hittek nekem, és elaltattak. Kábult emlékfoszlányaim vannak első emlékként a lányomról, de persze nem kaphattam meg, mert átadták a csecsemőosztályra, (“Ne bonyolítsuk, anyuka.”) reggel nyolckor megkapom.

Este hétkor született. Annyira fáj, hogy még most is elsírom magam.

Jó volna visszamenni és támasza lenni saját magamnak.

Ezt az egészet tetézte, hogy látogatási tilalom volt, és külön szobám, hogy elszeparáljanak. A szoptatás sem ment könnyedén, próbaszopi után az egyik nővér szemrehányóan közölte, hogy éhesnek tűnik a lányom, majd megetették tápszerrel, és csak recepttel mehettünk haza.

Hónapokig azt gondoltam, hogy nekem soha többé nem lesz gyerekem, ezt még egyszer soha. Sőt olyan félve néztem az anyákat, akinek a második, harmadik babája jön, hogy “Miért? Nem fél?”. Ő biztos nem küzdött hónapokig rémálmokkal, és nem okolja önmagát."

"Panaszmentes, egészséges voltam végig a terhességem alatt. A terminus után két nappal egy ügyeletes orvos úgy gondolta, megpiszkál.. Aznap nem ettem, olyan rosszul voltam. Még azon a napon éjjel beindult, és néhány óra otthon vajúdás után bementünk a kórházba. Ott volt végem. Aláírtam mindent, beérkezéskor vizsgáltak, persze fájt nagyon. "Segítettek tágulni". Mindenki ebben "segített", ahelyett, hogy békénhagytak volna, támogatták volna a folyamatot, ha már beindítottak a tudtom nélkül...

Volt aztán minden, oxytocin, burokrepesztés, hanyatt fektetés. Persze, hogy nem jött. Nem ehettem semmit, akkor már két napja semmit sem ettem.

Másfél órán keresztül nem nyomhattam, pedig tolófájásaim voltak. "Sóhajtsam el", haha. "Ne nyomjak, mert szétrepedek". Én kértem a császárt. Annyira kimerültem, hogy azt hittem, meg fogok halni.

Elvették tőlem a szülésemet, a fiamtól a születését.

A képet ő csinálta, három éves lesz. "

K. (19 éves) fél 8 körül érkezik a kórházba. Hajnali 1 óta voltak kontrakciói, fél 6-kor megrepedt a magzatburok. Jól viseli a kontrakciókat, legszívesebben álldogál, sétálgat a szobán belül. Édesanyja a lelkére kötötte, hogy maradjon talpon, amíg csak tud. Mondja is, hogy ülve szeretne szülni, hogy segítse a babát.

Kb. 10 órakor az ügyeletes szülésznő azt mondja, eltűnt a méhszáj. Szerinte 1 órán belül megszületik a baba. Ezt követően elkezd a kitoláshoz készülődni, előpakolja az eszközöket, lefekteti K-t és felteszi a CTG-t.

K. innentől már nem kelhet fel. Hiába szerette volna olyan nagyon. A szülésznő egyébként kedves, de a szabad testhelyzet megválasztásában teljesen rugalmatlan.

Amikor az ügyeletes orvos 11-fél 12 körül bejön, 2 perc után kijelenti, hogy kell ide az oxitocin.

Nincs tájékoztatás, hozzájárulás kérése, nincs lehetőség az informált döntésre. Bekötik. A kontrakciók érdekes módon a beavatkozást követően ritkulni kezdenek és ezt az orvos hangosan ki is mondja, mégsem történik semmi.

Vajon mi lett volna, ha K. a választott testhelyzeténél maradhat, és nem történik semmi, ami az amúgy is nagyszerűen haladó vajúdásba beavatkozik? K. olyan erős és magabiztos volt, aztán olyan kiszolgáltatottá és elveszetté vált.

Amikor eljönnek az erőteljes tolófájások, K. nagyon összeszedett lesz, követi az utasításokat és szuper jól nyom. Az orvos az egyik kontrakciónál brutálisan elkezdi nyomni K. hasát, akinek ettől eltorzul az arca és üvöltve lökdösi az orvos kezét, aki tudomást sem vesz róla. Ez kétszer is megtörténik, amitől K. nagyon rosszul lesz, hánynia kell, nem hall már, nem tudja mit csináljon, nincs jelen, fel is kiált kétségbeesetten, hogy „Hol vagyok?!?”.

A gátat jó előre megvágja az orvos, majd újra nyomni kezdi a babát kifelé. A szülésznő a gátat nézi és kéri az orvost, hogy ne nyomja a méhet annyira. A következő kontrakciónál megszületik a baba, akinek a nyakán, a hóna alatt és a combján fut keresztül a köldökzsinór. A feje szinte teljesen fekete.

Az apa gyorsan elvágja a köldökzsinórt, jön a csecsemős, lefürdeti a babát – ekkor hallat egy kis hangot -, majd elkezdi törölgetni, de a feketeség nem szűnik, nem sír, dörzsölgeti, ütögeti, masszírozza. Leszívja a légutakat, hátha az segít, de így sem tökéletes, kell oxigén, elviszik megfigyelni. Az apa ezt már nehezen viseli, ezért inkább kimegy a szobából.

A lepény megszületése előtt a doktor rendkívül türelmetlen, masszírozza a méhet és kérdezgeti K-t, nem érez-e kontrakciót. K. fekszik, a távolba réved és csak bólogatással válaszol - nem. Az orvos ekkor újra rányom a méhére, amitől brutális mennyiségű vér spriccel ki az anyából, beterítve ezzel szülésznőt és a fél szobát. Elképesztő jelenet, a szoba úgy fest, mint egy mészárszék. A gátseb ellátása alatt K. szinte magán kívül, csendben fekszik az ágyon, teljesen kitárulkozva, a babája nélkül. A méhűr kitörlése és a varrás legalább ¾ órán át tart, K.-nak nagy fájdalmai vannak közben, szinte minden aprólékosan, komótosan elhelyezett öltést érez.

A kezemet szorítja, el sem engedi, a tekintetéből félelemmel vegyes hála tükröződik. A történtek után aztán mély álomba zuhan…"