KULT

Egészen különleges előadás-sorozat fut a Nemzeti Galériában, megnéztük a Textúra premierjét

A színészek rövid szünettel újra- és újra eljátsszák a körülbelül 10 perces jeleneteket, a ezáltal semmiről nem maradsz le, helyszínről-helyszínre vándorolva nézheted meg az összes előadást. Figyelem, spoileres élménybeszámoló!


A képzőművészetet, irodalmat és színházat izgalmasan ötvöző Textúra idén ősszel ismét beköltözik a Magyar Nemzeti Galéria tereibe. A 2023-as premier november 14-én volt. Sajnos már elfogytak a jegyek, de mi láttuk a főpróbát. Nézd meg velünk a Textúra legemlékezetesebb pillanatait!

Figyelem, spoileres élménybeszámoló!

Mi a Textúra?

A Textúra nevű előadás-sorozat lényege, hogy térben és időben összekösse a képzőművészetet az irodalmat és a színházat. Kortárs magyar szerzőket kértek fel arra, hogy új irodalmi szöveget írjanak a múzeum egy-egy alkotásához. A Textúra esti előadásain ezeket a szövegeket adják elő színészek az adott festmény vagy szobor közvetlen közelében. A színészek játéka által így egyszerre elevenedik meg a kortárs szöveg, és kerül új megvilágításba az azt inspiráló műalkotás. A színészek rövid szünettel újra- és újra eljátsszák a körülbelül 10 perces jeleneteket, a ezáltal semmiről nem maradsz le, helyszínről-helyszínre vándorolva nézheted meg az összes előadást.

A program idén is nyitánnyal kezdődött. A maszkot viselő táncosok előadását az összes néző még együtt nézte meg az első emeleti kupolacsarnokban. Hozzájuk csatlakoztak a tánc végén, szintén maszkban az est színészei. Színes táblákat feltartva jelezték, hogy karszalagunk színe alapján melyiküket kell követnünk az első tízperces előadásra.

A táncok, táncszerű mozdulatok és az elekronikus zene később több jelenetben is visszaköszönt. Ez nem véletlen, a Textúrát ugyanis idén a nemzetközi hírű Éry Franciska rendezte, aki a zenére, a táncra, a mozgásra és a néző útjára fektette a hangsúlyt.

A kiválasztott művek átvezettek bennünket térben és időben a középkori szárnyasoltároktól a kortárs alkotásokig. Ráadásul az este során áthaladtunk olyan területeken, amelyek normál nyitvatartási időben zárva tartanak, és olyan épületrészbe is bejutottunk, ahová csak a múzeum dolgozói léphetnek be.

Titokzatos, néma, maszkot viselő vezetőinket követve jutottunk el az első helyszínre, a Jelenkori Gyűjteménybe, az Agylábtörlő műalkorás elé. Itt Forrai Áron hálózsákba burkolózva, kukacolva és táncolva nyújtott betekintést egy selyemhernyóbáb filozófikus gondolataiba. Az előadás nem csak humoros, hanem elgondolkodtató is volt, hiszen a hernyó vívódásait magunka is vonatkoztathattuk.

Második állomásunkon a Ferenczy festményen látható három fiú versengését kísértük végig.

Az atlétára vetkőzött színészek versenyt futottak a kiállítótérben.

Ezzel akarták eldönteni, melyikük hívhatja randevúra a könnyen kapható Ilust, akiről rossz híre ellenére sem tudnak lemondani, akiért utolsó erejükig küzdenek.

Később aztán többször is belefutottunk a versenyző fiúkba az este folyamán. Nem szó szerint persze, de a jelenetek között sétálva a lépcsőről és az aulából is újra meg újra láthattuk, ahogy dübörögve kiszaladnak a kupolacsarnokba.

A Munkácsi-kiállításban a Spirka cigánylány-t festő Berta grófnő elevenedett meg. Teremről-teremre vezetett bennünket, hogy büszkén megmutassa alkotását. Közben felhívta a figyelmünket arra is, hogy csak két nőtől van kiállítva kép az egész nagy budai vár első emeletén.

Hát már csak nem a királyé az egész vár. Ott vagyunk. Asszonyok, cigányok, s másfélék is. Mind egy teremben vagyunk."

Idén az egyik kedvencem Szvoren Edina Másik lépcső című írása volt, ami egy nehéz hegymászásba torkolló félresikerült randevúról szól. Ráadásul ennek előadása volt a legkülönlegesebb. Egy QR kódot leolvasva az okostelefonunkon vagy a galéria által biztosított audioguide-on hallgathattuk meg a darabot. Miközben a csalódott szerelmes panaszaira figyeltünk, maszkos kísérőnket követve mi is

megmásztuk a galéria lépcsőit, hosszú folyosókon kanyarogtunk, és az erkélyen is átsétáltunk, ahonnan az éjszakai Budapest gyönyörű panorámája tárul elénk.

Végállomásunk Bernáth Aurél Riviérája volt, ahová a csalódott feleség és figyelmetlen férje is megérkezhetett.

A leghangulatosabb helyszín idén is a szárnyas oltárok terme volt. Kurta Niké Szűz Máriaként beszélt várandósságról, hitről, Krisztus szenvedéseiről, és ironikusan arról is, hogy mi emberek milyen szívesen kihagynánk a szenvedést az életünkből:

vegyünk zsibbasztó, cuki kis istenkéket, akik megtanítanak, hogy az EGÓ a király, kényeztessük őt, mert megérdemli."

Az előadásnak különleges intimitást adott, hogy - ahogyan Krisztus is leült hívei közé - monológja közben a színésznő is leült a közönség körébe - pont mellém.

A következő helyszínen mintha egy diszkóba csöppentünk volna. Nem csak Izsó Miklós szobrai táncoltak, hanem titokzatos kísérőnk is, akinek most először láthattuk az arcát. Ellenben a DJ-pultban Hunyadi Máté “arc nélkül”, maszkban kevert zenét, és arról szónokolt, mit jelent számára táncolni. Milyen az, amikor olyan szavak táncolnak egymással, mint az ÉLET és a HALÁL, a MINDIG és a SOHA, vagy az ÉN és a TE.

Az este során egyébként többször is előfordult, hogy még nem ért véget az előző előadást, mire odaértünk. Ilyenkor maszkos vezetőnk táncmozdulatokkal kötötte le a figyelmünket, amíg a várakoztunk.

A legjobban a Kopaszok. A Vaszilij-terápia előadás zavart össze bennünket. Visky András szövegéből először úgy tűnt, mintha két fiatal szexelne a kiállítótérben. A reflektorok két üres széket világítottak meg, mi pedig nem értettük, hol vannak a szereplők, akiknek csak a hangját halljuk. Később fogtuk fel, hogy valójában a kiállított Bauhaus székek beszélgetnek a teremben lógó Rippl-Rónai festményekről, miközben szökésüket tervezik a galériából. A szerelmes székek csak a jelenet végén “változtak át” az őket megszólaltató színészekké.

Bevallom, én az utolsó előadást vártam a leginkább, mert íróját, Vonnák Diánát személyesen is ismerem. A jelenetben két színész, az Özönvíz című festmény sziámi ikrének két fejeként veszekszik. A mindent elpusztító önzönvíz után ugyanis egyikük képtelen elengedni a múltat, másikuk azonban örül az újrakezdés lehetőségének.

Nagyon örültem, hogy idén nem spórolták le a Textúra fináléját. Az előadás az első emeleti kupolatérben egy záróperformansszal végződött. A táncosok ezúttal tarkójukon viselték a maszkot, és a nézők közé vegyülve megtáncoltatták a közönség tagjait is. Majd a színészek immár újra maszkban csatlakoztak hozzájuk.

A képzőművészetet, az irodalmat és a színházat összekötő előadás-sorozat jelenetei közt találkozhattunk tragédiával, humorral, melankóliával, szakralitással és hétköznapisággal is. A színeszek és táncosok fekete jelmeze, a maszkok, táncok és a zene azonban egységessé tette a változatos hangulatú előadásokat. Hazafelé a kijáratnál megkaptuk a Textúra QR kódos prospektusát is, aminek segítségével az előadás alatt elhangzó összes darabot elolvashatjuk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk