Az edzőterem, ahol nem számít, hogy fogyatékkal élő, vak, vagy teljesen egészséges vagy

„Csak az határoz meg, hogy milyen keményen dolgozol.”

Ez a felirat fogadja az újlipótvárosi SUHANJ! Fitness tágas pincehelyiségébe belépőket. A bejárat mellett lépcsőlift, a padlón vezetősáv, a falon pedig egy Braille-írással és domború piktogramokkal egyaránt kiegészített teremtérkép első pillantásra jelzi: ez a hely más, mint a többi.

A termet működtető SUHANJ! Alapítványt a színésznő Kovács Patrícia és az egykori politikus Gusztos Péter hozta létre 2010-ben. Szabadtéri futóedzésekkel indítottak a Margitszigeten: önkénteseket toboroztak azzal a céllal, hogy segítséget nyújtsanak olyan fogyatékkal élőknek, akik enélkül nem lettek volna képesek sportolni.

A baráti közösség hamar mozgalommá alakult, a BSI tömeg-futóversenyein ma már 80-90 fős csapattal vesznek részt. Rövidesen megszületett az ötlet: kellene egy hely, ahol rendszeresebben is összegyűlhetnek, és a futás mellett más sportágaknak is hódolhatnak, sérültségi foktól függetlenül. Hosszas előkészületek után nagyjából másfél éve nyitottak meg a Jászai Mari tér közelében, egy volt bankfiók helyén.

A termet azonban egyáltalán nem úgy kell elképzelni, hogy kizárólag látássérültek, értelmi fogyatékosok és mozgássérültek látogatják. Valójában az ő arányuk nagyjából 22 százalék, és már ez is kifejezetten jónak mondható.

Fotók: Mervai Márk

Itt simán előfordulhat, hogy egy látássérült mellett egy teljesen ép, mellette pedig egy Down-szindrómás vagy egy kerekesszékes edz ugyanazon a csoportos foglalkozáson. Ilyenek egyébként a nyilvános órarend szerint hétköznap reggel és délután vannak, napközben pedig speciális igényű, értelmi fogyatékos gyerekeket szoktak fogadni, akiket osztályszinten hoznak hozzájuk.

De miért jár pont ide valaki, ha egyébként teljesen egészséges?

Ennek a kommunikációs munkatárs, Keszthelyi Mónika szerint több oka is lehet. Egy adottság például, hogy az illető közel lakik, ez nyilván mindannyiunk választásában mérvadó. Ugyanakkor jó páran jöttek már azzal az indokkal is, hogy kimondottan az itteni légkör tetszik nekik.

Ha például adott egy teljesen átlagos testalkatú srác, neki sokkal szimpatikusabb lehet egy ilyen közeg, mintha mondjuk egy bevásárlóközpont edzőtermébe menne le, ami tele van kigyúrt testépítőkkel.

Elfogadás terén nagyon kellemes csalódás minden vendég – mondja Móni. Olyan még sosem fordult elő, hogy valaki amiatt ne jött volna többször, mert mondjuk egy fogyatékkal élő edzett mellette. Sőt, az itt dolgozó ép edzők közül többen direkt amiatt adták be jelentkezésüket, mert szerettek volna speciális igényű emberekkel foglalkozni.

Szerencsére olyan esetekről sem nagyon számolnak be a hozzájuk járók, hogy máshol diszkrimináció érte volna őket, bár az edzőteremből kitiltott Down-os fiú esetét – ami elég nagy port vert fel kb. 2 éve – ők is ismerik. Miután megnyitottak, szóltak is neki a lehetőségről, de (valószínűleg a lakóhelyétől való távolság miatt) nem élt vele.

Inkább az a jellemző, hogy maguk a fogyatékkal élők járnak szívesebben egy olyan terembe, ahol biztosak az elfogadó közegben.

A látássérültek pedig simán tudnak önállóan edzeni, az eligazodás és a tájékozódás azonban már sokkal nehezebb feladat számukra. Volt, aki azt mondta: nem szeretett volna mások terhére lenni, ezért inkább nem járt le edzeni hagyományos terembe. Itt azonban nincs ilyen akadály.

„Voltam olyan TRX edzésen, ahol gyakorlatilag lemosott a pályáról a mellettem lévő látássérült” – idéz fel egy személyes példát Móni. Ugyanis míg ő maga azzal bíbelődött, melyik a bal és jobb keze, az illető vizuális ingerek híján ösztönösen is teljesen jól használta a szalagokat. Ebből látszik, hogy sok esetben még a hátrányukat is előnyükre fordíthatják.

A teremben dolgozók 30 százaléka is fogyatékkal élő: két kerekesszékes és egy látássérült edzőt alkalmaznak – egyikük a Tiszta szívvel című film főszereplőjeként híressé vált Fenyvesi Zoltán, aki heti két alkalommal tart edzést a teremben.

Ottjártunkkor pedig éppen a szintén kerekesszékes edző, Óriás készült arra, hogy megtartsa a kranking órát. Ezen vesz részt mások mellett a Prader-Willi szindrómás Eszter is, aki Móni elmondása szerint az egyik legkülönlegesebb vendégük:

amióta hozzájuk jár, 40 kilót fogyott és az inzulint is sikerült elhagynia. Gyakorlatilag minden délutánját itt tölti – ha valakire, rá biztosan igaz a cikk elején idézett mottó.

A teremben található eszközök nagy része egyébként teljesen hagyományos, azzal az apró különbséggel, hogy az ülőfelületüket egy csap segítségével ki lehet mozdítani, így a kerekesszékesek is be tudnak gurulni alájuk. A gyártó ezzel a tulajdonsággal nem rendelkező termékeit mellesleg számos edzőteremben meg lehet találni, így igazából teljesen érthetetlen, miért nem ezt az alternatívát választják máshol is.

Mindez mennyibe kerül?

A terem bevételei egyelőre nem termelik ki a fenntartási költségeket, ezért fontos a tudatos gazdálkodás. A különbözetet adományokból pótolják, viszonylag sikeresen, bár Móni elmondása szerint minden kezdő vállalkozáshoz hasonlóan nekik is voltak nehezebb hónapjaik.

Az árképzésük úgy épül fel, hogy minél több ép vendég választja őket, annál nagyobb kedvezményt tudnak adni a fogyatékkal élőknek.

Az alap napijegy például 1400 forint normál áron, amivel két csoportos óra és a gépek korlátlan használata biztosított. Ugyanez a fogyatékkal élő vendégeknek csak 900 forint, és még ezt is igyekeznek lehetőség szerint lejjebb szorítani. Az első alkalom egyébként mindenki számára ingyenes.

Szerencsére a támogatóik bőkezűek voltak: még a megnyitó előtt 3 és félmillió forintot dobtak össze csak magánszemélyek, a 10 ezer forintért árult „téglajegyek” megvásárlásával. Az ő neveiket köszönetképpen fel is tüntették a bejáratnál.

Állami támogatást egyáltalán nem kapnak és nem is pályáznak rá, nagyvállalatok pályázatain viszont rendszeresen indulnak, ez is egy pillére a fenntartásnak.

Valamint idén 5 éves a Suhangyalok nevű adománygyűjtő programjuk, melynek résztvevői egy konkrét célt tűznek ki maguk elé (rendszerint egy versenye teljesítését), amit nem mellesleg jótékonysági adománygyűjtésre is felhasználnak.

Az alapítvány fő célkitűzése, hogy minden lehetséges módon küzdjenek a társadalmi egyenlőtlenségekkel szemben. Móni szerint teljes szemléletváltásra van szükség ahhoz, hogy tényleg akadálymentes országban – vagy akár csak városban – éljünk, és ennek még nagyon az elején tartunk.

„Ameddig mondjuk egy bankfiók átalakításánál annyiban merül ki az akadálymentesítés, hogy jobb esetben odatesznek egy lebuktatható rámpát, de azt buktasd le te, ahogy tudod és juss le, ahogy tudsz, addig egyértelmű, hogy nagyon sok munkánk van még”

– fogalmaz, hozzátéve: direkt nem a metrófelújítást említette, arról inkább ne is beszéljünk.

Annyi biztos, hogy rajtuk nem fog múlni.