98 éves a legnagyobb amerikai civil madármentő, aki 40 ezer kékmadarat nevelt fel
Al Larson majdnem átlagosnak mondható amerikai állampolgár. 1922-ban született Idaho állam fővárosa, Boise mellett, szolgált a II. világháborúban, majd hazatérve családot alapított, és 1978-ig egy fatelepen dolgozott. Ekkor nyugdíjba ment - és élete innentől tér el egy átlag amerikai kisnyugdíjasétól. Dönthetett volna a passzív öregkor mellett, ám ő élete utolsó évtizedeit teljes mértékben hobbijának, egy igen nemes cselekedetnek szánja:
minden szabadidejében madárházakat épít egy veszélyeztetett madárfajnak,
a magyarul “amerikai barázdabillegetőként” is emlegetett kékmadaraknak. (Az elnevezés a hímek gyönyörű kék színű fej-, hát- és szárnytollára utal.)

Larson úr gyerekkora óta kedveli a kékmadarakat. Mindig is szerette szabadidejét a természetben tölteni, így adta magát, hogy nyugdíjas korában aktív és “madaras” hobbit válasszon magának. Bár ő úgy fogalmaz: igazából nem ment nyugdíjba, csak hivatást váltott.
Több mint negyven év alatt túl van a 350. apró házikóján, de még mindig aktív,
98. életévét betöltve sem lankad lelkesedése. Még néhány éve is évi 5000 mérföldet utazott, hogy ellenőrizze a madárházakat. Mindig tart magánál szerszámokat, hogy amennyiben problémát lát valamelyik ház körül, lelkiismeretes gondnokként helyrehozza azt.
”Minden élő teremtménynek épp annyi joga van az élethez, mint akár nekem”
- vallja, és komolyan is veszi hitvallását. Becslések szerint eddig közel 40 ezer madarat nevelt fel, főként Idaho délnyugati részén, ami által az amerikai kékmadár újra erős populációt mondhat magáénak. A 19. században ugyanis az európai seregélyek és verebek elkezdték kiszorítani természetes élőhelyükről az őshonos madarakat. Nem segített a populáción a mára már betiltott DDT-rovarméreg sem - óvatos becslések szerint is százával haltak meg miatta kékmadarak az 1970-es években. A vesztésre álló meccset a faj valószínűleg nem tudta volna megnyerni az elkötelezett idahoi madármentő tevékenysége nélkül.

Természetesen nem mindent végez egyedül. Hozzá hasonló lelkes amatőrök segítik időnként munkáját, a házikók felmérését, a madarak ellenőrzését.
Félő azonban, hogy idővel egyre kevesebben érdeklődnek majd a kékmadármustra iránt,
és Larson után már nem lesz, aki ilyen lelkesedéssel viselje gondját a madaraknak.
Al Larson tevékenységét nem pusztán saját szórakoztatására végzi: adatait megosztja a Boise-i állami egyetemmel, egy marylandi madárgyűrűző laboratóriummal, de bárki mással is, akinek szüksége lehet az adatokra. Így civil környezetvédőként is sokat tesz a tudományos kutatások előre mozdításáért.
”Van bennem egy kíváncsiság, egy szenvedély a vadvilág iránt. Olyasmi ez nekem, mint a vallás”
- vallja magáról Larson.
A tündérmese azonban sajnos nem tökéletes. Van olyan tényező, amivel még egy Larson-féle fanatikus sem tud mit kezdeni: az éghajlatváltozás. Szakértők szerint
a klímaváltozás közel 73%-kal csökkenti a faj állományát,
és a csökkenés nagy része Idaho állam területére esik. Néhány módszer már van a kutatók tarsolyában: az már biztosnak látszik, hogy Larson kedves kis fa etetőit hamarosan más, a szélsőséges éghajlati viszonyoknak jobban ellenálló anyagra kell cserélni. Azt azonban minden tudós kiemeli, hogy az ő elkötelezett munkája nélkül szinte lehetetlen volna a változásokat felmérni és a szükséges intézkedéseket előkészíteni.