KULT

Szabó Balázs: A legmerészebb álmaimban szerepelt az, ahol most tartok

Koncertjeire hetekkel hamarabb elfogynak a jegyek, dalait százak éneklik teli torokból. Elmesélte, hogyan éli meg az óriási népszerűséget és mikor tud lazítani.


A Szabó Balázs Bandája jelenleg az egyik legnépszerűbb magyar együttes. A Facebookon 55 ezer fős rajongótáboruk van, de ami ennél is fontosabb: élőben legalább ennyire kíváncsiak rájuk az emberek, szinte minden fellépésük teltházas. Balázs viszont megmaradt ugyanannak a közvetlen és szerethető figurának, aki mindig is volt. Arról beszélgettünk, mit gondol a sztárságról, szigorúan keresztülviszi-e mindig az akaratát a zenekarban, és marad-e ideje mindezek mellett magánéletre. (Interjú: Láng Dávid, fotók: Nagy Márton)

– Ha jól számolom, négy éve költöztél Budapestre. Mennyire váltál azóta fővárosivá?

– Szerintem soha nem leszek igazi „budapesti”, de már jóval otthonosabban mozgok, mint az első években. Bátrabban elindulok a város olyan részeibe is, ahol még nem jártam, akár biciklivel is.

"
Alapvetően szeretek itt élni, főleg úgy, hogy erdőszéli albérletem van egy kis házi stúdióval, ahol akkor sem kell aggódnom a szomszédok miatt, ha az éjszaka közepén jut eszembe hegedülni.

Bár előtte laktam a belvárosban is, és az ottani állandó nyüzsgés sem volt ellenemre, de a természetközeliség még inkább kedvemre való. Most akár hajnalig tudok dolgozni az ötleteimen, ha épp úgy jön ki a lépés, nem zavar meg benne senki.

– Annak idején mindent egy lapra tettél fel, amikor eldöntötted, hogy itt szervezed újjá a zenekart. Voltak kétségeid?

– Valóban, úgy jöttem Budapestre, hogy lesz ami lesz. Az is benne volt a pakliban, hogy egy év után visszamegyek Kecskemétre bábszínésznek, vagy esetleg valami teljesen másba kezdek. Az, ami végül megvalósult (tehát hogy talpra áll a zenekar, jönnek a fellépések, és egyáltalán, sikerül egyről a kettőre jutnunk), a legmerészebb álmaimban szerepelt.

szbalazs9

Névjegy

Szabó Balázs 1978-ban született. A Hajdú-Bihar megyei Tetétlenben nőtt fel, a középiskolát a Debreceni Református Kollégiumban végezte. Gyerekkora óta zenél, hangszerein többnyire magától tanult meg játszani. A népzene és a bábszínészet is korán foglalkoztatni kezdte, először a Vojtina Bábszínházban, majd Pécsen a Bóbita Bábszínházban, később Kecskemétre kerülve az ottani Ciróka Bábszínházban játszott.

Szintén Kecskeméten ismerkedett meg Kőházy „FankaDeli” Ferenccel, akivel közösen megalapította a Suhancos együttest. 2005-től 2009-ig zenéltek együtt, két nagylemezt adtak ki, majd Balázs úgy döntött, külön utakon folytatja. Ezután hozta össze saját magáról elnevezett zenekarát, akikkel rövid időn belül nagyon sok rajongót szerzett.

A csapat felállása 2012 elején (rajta kívül) teljesen kicserélődött, de ez nem okozott nagy törést, az új tagokkal is hasonló lendülettel folytatta a munkát. Élet elvitelre című lemezük megjelenése után minden addiginál népszerűbbek lettek, az utóbbi egy-két évben szinte az összes nyári fesztiválra meghívták őket, és klubkoncertjeikre is tömegek kíváncsiak az egész országban – sőt, a határokon túl is.

– Meddig tartott ez a bizonytalanság, mikor kezdted el érezni, hogy bejöhet a számításod?

– Azért nehéz megfogni ezt a pontot, mert olyan típus vagyok, aki csak akkor nyugszik meg, ha valami már tényleg megtörtént. Inkább energiát adott, amikor láttam, hogy sorra kapjuk a koncertfelkéréseket, és az új dalokat is szereti a közönség. Az Élet elvitelre album megjelenése mindenképp egy ilyen kiugrási pont volt, belülről is, illetve már a Közelebb EP-n is lehetett érezni az előszelét. Az a kislemez eleve megnyugtatott azzal kapcsolatban, hogy tudok alkotni Budapesten is. Ez volt a legfőbb nyitott kérdés, hiszen abban biztos voltam, hogy rengeteg jó zenész van itt, a kérdés az volt, passzol-e ez az egész hozzám.

Most úgy állunk, hogy még mindig nem tudom, mi lesz hosszútávon, de költöznöm egyelőre biztosan nem kell... (mosolyog) A világ persze akkor sem érne véget, ha esetleg úgy alakulna. A mai napig gólyalábazom néha, vannak bábszínházi vendégszerepléseim is, szóval biztosan feltalálnám magam.

– Mennyire elevenen él benned az időszak, amikor zenélni kezdtél?

– A most futó Csöndkabát koncertek különösen visszahozzák ezeket az emlékeket, mivel végig akusztikus gitáron játszom, ahogy a pályám legelején is.

"
Jól megvoltam egymagam a jazz-klubok sarkában, zenekart sokáig nem is akartam magam köré.

Nagyon kedves nosztalgiával gondolok vissza rá, néha hiányoznak is a csendes minikoncertek. Szóba is került, hogy újra megidézhetnénk ezeket a pillanatokat, de annyi nagyobb lélegzetű dolog zajlik most egyszerre, hogy idén aligha fog beleférni.

szbalazs8

szbalazs2

– A Suhancost ma hova helyezed el a karrieredben, mennyire jelentős pont az azóta elért sikereid tükrében?

– Mindenképp fontos, és az is marad, akárhová jut el a mostani kaland. Szívesen emlékszem vissza rá, egyrészt a dalokra, másrészt az ott elsajátított tudásra. Rengeteg mindent akkor tanultam meg: hangszerelési megoldásokat, kísérletezéseket, biztos pontokat az ötletezésben, egyszóval a saját hangom, ezek a mai napig elkísérnek. Abszolút nem úgy tekintek rá, mint egy lesajnált kezdeti szárnypróbálgatásra – szükségszerű volt ahhoz, hogy ott tarthassak, ahol most.

– Mekkora terhet rak rád a növekvő ismertség? Van olyan érzésed, hogy nagyobb a tétje a munkádnak?

– Néha azt gondolom, hogy nagyobb a tét és a felelősség, főleg azzal kapcsolatban, hogy az új dalokkal mennyire tudjuk megugrani a saját magunk által felállított szintet. Máskor viszont elengedem az egész „görcsöt” és úgy állok hozzá, hogy egyszerűen csak írni kell: azt, ami jön magától. Eddig sem hagytam, hogy nyakon csípjen a megfelelési kényszer, igyekszem a saját gondolataimat és elképzeléseimet megvalósítani.

Persze bízom benne, hogy egyre feljebb tudjuk rakni a lécet, hiszen a közönség elvárásai is joggal magasak. Szóval mondhatjuk, hogy van nyomás, de ha csak tehetem, igyekszem elhessegetni a fejem fölül.

"
A kísérletezéssel nem szeretnék felhagyni, szerintem kevesen jöttek ki jól abból, hogy ráálltak egy megbízható receptre, ami már bizonyított.

Még közel sem teljesült minden ábrándom hangszerelési megoldások terén, ezekről biztosan nem mondanék le pusztán amiatt, hogy hátha valakinek kevésbé fog tetszeni.

szbalazs1

– A sztárságnak tapasztalod látható jeleit? Szoktak például felismerni az utcán vagy boltban?

– Eleve nem hiszek a sztárságban, szerintem egy ilyen kis országban megfogalmazni is nehéz, hogy mit jelent.

"
Néha felismernek, néha rám köszönnek, bankban, postán, vagy villamoson. Ilyenkor én is legalább annyira zavarba jövök, mint aki vette a bátorságot, hogy megszólítson.

Szerencsére ez még bőven a jóleső kategória, messze vagyunk attól, hogy bármiben hátráltasson a mindennapjaim során. Ami most van, az sokkal inkább inspirál, mint feszélyez. Nem ismerem a másik végletet, de örülnék, ha hosszabb távon is így tudna maradni. Ezért is van, hogy a „bulvárt” szándékosan kizárom az életemből.

– Névadó frontemberként mekkora érvényesülési teret hagysz a többi tagnak a zenekarban?

– A főbb döntéseket ketten hozzuk a menedzserrel, aztán lépnek be a történetbe a többiek. Ami a dalszerzést illeti, az évek során megtanultam, hogy ilyen téren nem jó az egyértelmű demokráciára támaszkodni, kell hogy legyen valami előzetes vezérfonal. Az út fő csapásirányait én jelölöm ki, a többiek pedig becsatlakoznak, ahol tudnak, vagy akarnak. Persze meg is lepnek olykor, sokkal messzebb gondolják mint én, így aztán ebből a fúzióból születhetnek a remélhetőleg egyedi hangot megütő dalok. Elég nagy szoba ez mindannyiunknak... (nevet)

– A Bájoló már 3 millió lejátszás felett jár a YouTube-on. Gondoltad volna, hogy egy vers megzenésítése lesz az egyik legnépszerűbb dalod?

– Ez a vers szinte az egész eddigi pályámat végigkísérte, még Debrecenben született. A Suhancosba is úgy került, hogy egyszer megmutattam FankaDelinek, mondván van ez a dalom, nagyon szeretem, hozzunk ki belőle valamit közösen. Azóta már számtalan átirata született, pedig nem feltétlenül adtam volna esélyt rá. Annál kevésbé, hiszen nem a versek korát éljük, bár hála az égnek akadnak pozitív csalódások. Én nem is tudnék nem foglalkozni velük, szerintem hihetetlenül tömény esszenciáját adják az irodalomnak. Néha az az érzésem, miután elolvastam egy verset, hogy felért 16 oldalnyi novellával.

– A saját szövegeid értelmezhetőek versként, zene nélkül?

– Én nem tartom őket annak. Azt a luxust viszont soha nem engedném meg magamnak, hogy ne adjak át bennük gondolatokat és érzelmi töltetet, hiszen ez jelenti számomra az alkotás egyik lényegét. Sokáig nem is szerettem prózában visszaolvasni a soraimat. Most is inkább csak muszájból teszem, hiszen mielőtt lemezre kerül valami, óhatatlanul ellenőrizni kell, mennyire érthető és következetes, tanulom regulázni a saját soraimat. (mosolyog)

Ez még mindig messze van a klasszikus írói munkától, de kicsit azért át tudom érezni, mivel néz szembe mondjuk Grecsó Krisztián barátom, amikor az új könyvén dolgozik. Jól esik néha játszani ezzel, de persze teljesen más életút, mint amit én választottam.

– Ha már Krisztiánt említetted: az új lemezen is lesznek akár tőle, akár másoktól "kölcsönvett" szövegek? (Az Élet Elvitelre albumon a fenti kettőt írta ő – a szerk.)

– Jelen állás szerint nem, de még messze vagyunk a végétől, úgyhogy biztosat nem tudnék mondani. Ha találok olyan verset, ami jó értelemben borzongat és nem tudom nem elénekelni, úgyis rajta lesz. Tudatosan viszont nem keresgélek, hogy akkor most mindenképp választanom kell egy kortárs, vagy régebbi szöveget az albumra. A Pilinszky-, Radnóti-, Juhász Gyula-megzenésítések is véletlenszerűen születtek meg az évek során:

"
olvasgattam a verseket és egyszer csak azt vettem észre, hogy önkéntelenül éneklem őket. Van valamilyen belső hang, ami keringőre hívja a verset és engem is.

Olyan is előfordult, hogy ez egyszerűen nem volt meg: hiába tetszett nagyon az adott vers, nem tudtam jól elénekelni, így el kellett engednem.

Szezonnyitó koncert a Parkban

4 hónap kihagyás után április 28-án lép fel újra a zenekar Budapesten, méghozzá a legnagyobb szabadtéri szórakozóhely nyitóhétvégéjén. A nagy eseményre több meglepetéssel készülnek: vendégként ott lesz Sárik Péter és a Four Bones Quartet, velük együtt különleges hangszereléssel szólalnak meg a jól ismert slágerek. Egy dalpremierrel is készülnek, az Élet elvitelre megjelenése óta először bővítik a repertoárt.

További részletekért KATT IDE.

– Budapesti klubkoncertjeitekre egyre gyorsabban fogynak el a jegyek, a legutóbbi már egy hónappal előtte teltházas volt. Mi lehet ennek a folyománya?

– Az biztos, hogy nem szeretnénk elveszíteni a közvetlen kapcsolatot a közönséggel, ezért nagyobb befogadóképességű helyekben ritkán gondolkodunk. Nagyon fontos számomra, hogy ugyanúgy egymás szemébe tudjunk nézni és váltani pár mondatot most is a koncertekre látogatókkal, mint régen, a legelején. Ezt persze nagyon nehéz tartani, főleg, ha ilyen ütemben növekszik az érdeklődés, és előfordul, hogy nem sikerül mindig minden kérésnek eleget tenni, de nagyon igyekszünk.

szbalazs5

– Rengeteg fellépésetek van, ehhez jön még a többi járulékos dolog. Marad időd ezek mellett magánéletre, amikor teljesen kikapcsolhatsz?

– A tavalyi és az idei év különösen sűrű ilyen szempontból, mert a zenekar mellett egy színházi darabon is dolgozom íróként, zeneszerzőként és rendezőként. Ez például lefoglal olyan napokat, amikor egyébként pihenhetnék. De azért ha csak tehetem, eljárok sportolni, és ahogy beköszönt a tavasz, egyre többször pattanok biciklire, ez is kikapcsol. Viszont

"
azt veszem észre, hogy ha akár csak fél napig lógatom a lábam, már elkezdek azon gondolkodni, hogyan tehetném hasznossá magam.

Eleve felkészültem rá, hogy ez a két év ilyen lesz, úgyhogy mindezt nem negatívan élem meg. Biztos eljön majd az idő, amikor pár dolgot letéve a nyakamból kicsit többet lazíthatok. Addig pedig örülök a feladatoknak, hiszen tényleg olyan ez az egész, mint amiről álmodoztam.

Ha tetszett az interjú, kattints a megosztásra!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk