Így lehet emberségesen véget vetni a hajléktalanságnak

Az amerikai Utah államban tíz év alatt szinte teljesen felszámolták a hajléktalanságot, méghozzá úgy, hogy közben több mint a felére csökkentették a szociális kiadásokat. És mindezt hogyan? Minden hajléktalannak adtak egy lakást, függetlenül attól, hogy alkoholista vagy esetleg drogfüggő. Az eredmény pedig az lett, hogy a legtöbbjük rendben beilleszkedett a társadalomba, így már nem kell tovább fizetni se az ellátást, se a börtönköltségeket.

December elején a 63 éves William Millernél májrákot diagnosztizáltak egy nevadai kórházban. Miller hajléktalan, és úgy gondolta, hogy a szomszédos Utah államban jobb ellátást kaphat, ezért vonatra szállt, hogy eljusson Salt Lake City-be. Két éjszakát töltött egy autópályahíd alatt. Minden reggel arra ébredt, hogy hánynia kell, és a két nap alatt két ruhának is búcsút mondhatott a hasmenése miatt. Végül, egy önkéntes hajléktalansegítő csoport aktivistája szállította be egy klinikára, ami hajléktalanok ellátására specializálódott.

Ugyanaz nap, ugyanez az aktivista csoport meglátogatta az 57 éves Patrickot és a barátnőjét Charmaine-t, akik az út szélén éltek egy sátortáborban. Patrick azt mondta, jól van, annak ellenére, hogy abban az évben már két szívrohama volt, két tumor van a bal tüdejében és csak bottal tud járni. “Két éve élünk itt a dombok között” – mondta. A barátnőjét már kétszer megmarták a mérges pókok, két és fél centis sebet ejtettek rajta. Amikor a doktor megpróbálta kivágni a fertőzést, véletlenül belehasított az izomba.

Az aktivisták felpakolták Charmaine-t az autójukra, hogy bevigyék a sürgősségi ellátóba. Azt mondta, már nem is számolja, hányszor járt ott, miközben a férfi azt kérte, hogy helyezzék el őt egy támogatott lakásba. “Ha vissza kell ide jönnie, akkor meghal. Főleg, ha megérkezik a hideg idő” – mondta.

Tele vannak velük az éjjeli menedékek

Miller és Patrickék történetét a Mother Jones amerikai lap írta meg még februárban abban a cikkben, amely a utahi hajléktalanellátó programról számol be. Ők mindhárman azok közé a hajléktalan emberek közé tartoznak, akik nem alkalomszerűen, pár hetes vagy hónapos időszakra kerülnek az utcára, hanem akik évek óta, életvitelszerűen az utcákon élnek. Az Egyesült Államokban élő hajléktalanoknak ők mindössze a 15 százalékát teszik ki, mégis ők azok, akik a leginkább rászorulnak a szociális ellátórendszerre. Hiszen, ahogy Charmaine is elmondta, számtalan alkalommal megfordult már a sürgősségi ellátóban. Velük vannak tele az éjjeli menedékhelyek, nekik van szükségük leggyakrabban orvosi ellátásra, és adott esetben ők kerülnek be a börtönökbe is.

Utahban ugyanakkor éppen tíz éve indítottak el egy programot, amely a korábbiakhoz képest teljesen másképp közelítette meg a hajléktalanok problémáját:

állami pénzből, segélyszervezetek bevonásával mindenkinek adtak egy lakást. Az eredmény mindenkit meglepett: szinte teljesen eltűntek a hajléktalanok az utcáról, ráadásul az egészre jóval kevesebb pénz ment el, mintha az utcán látták volna el őket.

Kitaszítottságból vissza a társadalomba

A Mother Jones cikke szerint a megvalósításig rögös út vezetett. A hajléktalanprobléma kezelésére Amerikában az volt a bevett szokás, hogy felkészítik őket arra, hogy lakást kaphassanak, például drog-elvonókúrával, mentálhigiénés tanácsadással. És csak ezután, “miután készen vannak”, kaphatnak lakást. Amelyet aztán rögtön el is veszíthetnek, ha visszatérnek például az alkoholproblémáik. A lap szerint ugyanakkor relatíve kevés hajléktalan volt képes megfelelni ezeknek a feltételeknek, és ha mégis lakáshoz jutottak, akkor nagy volt az esély rá, hogy ha hibáznak, leromlik az állapotuk, akkor pedig újra az utcára kerülnek.

A utahi program első változatait már 1992-ben elkezdte tesztelni egy New York-i pszichológus, Sam Tsemberis. 242 hajléktalannak adtak lényegében kérdésfeltevés nélkül lakást, azt csinálhattak benne, amit csak akartak, egy szabály volt, hogy a szomszédokat nem lehetett zavarni. Az eredmény: öt évvel az indulás után a beköltözők 88 százaléka élt még a lakásban mindenféle probléma nélkül, miközben a rájuk fordított költségek egyértelműen alacsonyabbak voltak annál, mintha ezeket az embereket az utcán kellett volna kezelni.

“A hajléktalanságból a lakásba költözés megváltoztatja egy személy identitását, kitaszítottból a közösség tagjává emeli” – mondta Sam Tsemberis. Hozzátette, szerinte

korábban úgy gondolták, hogy egy hajléktalannak higgadtnak és stabilnak kell lennie ahhoz, hogy lakást kaphasson, ez ugyanakkor éppen fordítva van: csak akkor tud higgadt és stabil lenni valaki, ha van hol laknia, az utcán nem.

A legrosszabbak közül is a legrosszabbak

A New York-i modell után több városban is indítottak hasonló jellegű programokat, mígnem 2003-ban Utahban is az az ötlete támadt két szociális téren dolgozó férfinak, Matt Minkevitch-nek és Kerry Bate-nek, hogy elindítják az akkor már Housing Firstnek, azaz Elsőként lakhatásnak nevezett programot.

A lap szerint akkor kevesen hittek a programban, ezért mindenképpen szükség volt egy befolyásos szervezetre, amely támogatja. Ezt végül a helyben erős beágyazottságú mormon egyház vállalta fel, amelynek a szociális irodája már korábban is foglalkozott lakhatási kérdésekkel. Az iroda vezetője, Lloyd Pendleton azt mondta, elindítanak itt is egy modell programot, és ha az működik, csak akkor vágnak bele nagyban.

Pendleton 25 hajléktalan embert kért, “a legrosszabbak közül is a legrosszabbakat”. Azt mondta, mindegyiküknek lakást fog adni, és ha velük működik, akkor bárkivel működni fog. Akkor sokan kételkedtek a sikerben, a legrosszabbaknak ugyanis tényleg tengernyi problémájuk volt: alkoholizmus, demencia, skizofrénia.

Végül 17-en költöztek be, és két évre rá még mindig 14-en éltek a lakásokban mindenféle probléma nélkül (hárman meghaltak), sokan pedig még ma is ott élnek. Pendleton ezután adott zöld utat a programnak, és azt mondta, tíz év alatt megszüntetik a hajléktalanságot Utahban. Öt új apartman-komplexumot építettek a hajléktalanoknak, főleg szövetségi forrásokból. A terv pedig az volt, hogy a lakhatási támogatás ne kerüljön többe, mintha az utcáról betérve kezelnék a hajléktalanokat menedékházakban, klinikákon vagy börtönökben. Sőt, ha lakást kapnak, akkor járulékos nyereségként csökken a várakozási idő a sürgősségi osztályokon, kevésbé lesz leterhelt a rendőrség, és az utcák is tisztábbak lesznek.

Szinte eltűnt a hajléktalanság

“Ez egy jó hely. Ők megtűrnek engem, én meg őket, és ez jó alku. Szeretek itt lenni” – mondta a Mother Jones újságírójának a Pendletonék által épített egyik lakás lakója, az 58 éves Mark Hudgins. A lakótársai szintén szeretnek az apartmanházban élni, vasárnaponként még bowlingozni is elviszik őket. “Az első játszmát ők fizetik, a másodikat mi” – mondta a 62 éves Paul. A beköltözőknek a bevételük harminc százalékát kell lakbérként befizetniük, maximum ötven dollárt.

A utahi Elsőként Lakhatás program eredményeit idén tavasszal hozták nyilvánosságra. 2005-ben az államban 1932 hajléktalant regisztráltak, akik életvitelszerűen éltek az utcákon. 2015-re a számuk 178-ra csökkent, ami 91 százalékos csökkenést jelent. Ezek az emberek voltak azok, akik az államban élő hajléktalanok számának ugyan csak a tíz százalékát tettét ki, mégis a szociális kiadások felét rájuk kellett költeni.

Hajléktalan férfi Amerikában, Washingtonban - Forrás: Flickr / Daniel Lobo CC-BY 2.0

Mindezek mellett ráadásul a költségek valóban, számottevően csökkentek. Pendleton az NBC News-nak azt nyilatkozta, hogy az állam korábban 19 ezer dollárt költött átlagosan egy évben egy hajléktalan emberre (beleértve az egészségügyi és a fogvatartási költségeket is). A program keretében azonban az államnak mindössze 7800 dollárjába kerül ugyanaz az ember, lakással és a hozzá tartozó szociális munkás fizetésével együtt. “Sokkal emberségesebb és olcsóbb” – mondta Pendleton.

Magyarországon csak kicsiben csinálják

Magyarországon állami szinten egyelőre nem működik hasonló program. Sőt, a legtöbb hajléktalan élőhelyéül szolgáló Budapest vezetése épphogy az utcai ellátások bővítésére adott pénzt az elmúlt években, például új hajléktalanszállókat építettek. Eközben pedig rendeletekben tiltották meg a hajléktalanoknak, hogy életvitelszerűen bizonyos közterületen tartózkodhassanak.

Civil szervezetek és önkormányzatok összefogásával viszont indultak már Elsőként lakhatást! programok Kőbányán, Újpesten és Budafok-Tétényben. A Város Mindenkié jogvédő szervezet szerint az egyik első program megvalósítása Kőbányán indult, 2013. március 28-án két hajléktalan pár költözött üresen álló szociális bérlakásokba. Ők előtte saját építésű kunyhóban éltek egy kőbányai erdős területen. A lakásokat a Város Mindenkié és a Szociális Építőtábor Egyesület önkéntesei több segítő szervezettel összefogva és a leendő lakók segítségével újították fel.

Idén a Habitat for Humanity szervezésében indult újra Elsőként Lakhatást! program. Tíz hajléktalan család költözhet felújított önkormányzati bérlakásba 2015-16-ban Kőbányán és Újpesten.

via Abcúg

Ha szimpatikus a kezdeményezés, nyomj egy lájkot!