KULT

"És akkor mi van?" – Almási Kitti szerint sokszor ez a kérdés kell ahhoz, hogy merjünk bátrak lenni

Az ismert pszichológus könyvet is írt már a bátorságról, hamarosan pedig a Momentán Társulattal közösen színpadon is körbejárják a témát: június 13-án az Imprószigeten a "Fröccs" előadás témája lesz, hogy hogyan tudunk bátran élni.


- Mit jelent ma, 2021-ben, a mi társadalmunkban bátran élni?

- Én bátorságnak azt nevezném, amikor a félelmeinknél erősebbé válik bennünk a tettvágy, és valóban cselekszünk. Ez nem összekeverendő a vakmerőséggel, az veszélyezteti az ember épségét. Én a mindennapi szorongásainkkal foglalkozom, így

a bátorság az én olvasatomban az a fajta életmód, amiben minél inkább törekszünk arra, hogy felvállaljuk magunkat úgy, ahogy vagyunk.

Ez jelentheti akár az érzéseink – meghatódottság, vonzalom, szeretet - kifejezését, egy konfliktus vagy egy nehéz érzés felvállalását. Minél több kijózanító tükörbe tudunk belenézni, és minél inkább önazonosan tudunk élni, annál inkább bátornak gondolhatjuk magunk.

- Valóban bátorság ma ennyire felvállalni magunkat?

- Igen, mert a környezet visszajelzése, a társadalmi elvárások, az elutasítástól való félelmünk nagyon erősen befolyásolnak, leblokkolnak. Visszafognak minket, és inkább arrafelé tolnak, hogy az érzéseinket ne úgy mutassuk meg, ahogyan vannak, hanem egy drasztikus cenzúra után. Tulajdonképpen ahhoz, hogy az ember önazonosan azt vállalja, ahogy ő gondolkozik és érez, tényleg szembe kell néznie azzal, hogy ezt annak ellenére teszi, hogy nem mindenki fog hozzá tapsolni.

- Egyénenként mennyire különböző, hogy mit tartunk bátorságnak, önmagunk felvállalásának?

- Elképesztő eltérések vannak. Könyvem, a Bátran élni kapcsán is számtalanszor mondtam, hogy pont olyan az eltérés az egyes emberek "bátorságai" között, mint például abban, hogy egy párkapcsolatban mi számít bántásnak, itt is hatalmas a mozgástér. Szerveztem már önismereti táborokat, ahol bátorságpróbákat csináltunk. Van, akinek az a bátorság, hogy egyáltalán elmondja a nevét mindenki előtt hangosan, mert esetleg már ez messze meghaladja azt a szintet, amit megszokott.

Sőt valakinek azt jelenti, hogy egyáltalán eljön egy ilyen táborba, több ember közé, és vállalja, hogy végigüli, akár anélkül, hogy megszólalna. Van, aki pedig eljut odáig, hogy a legtitkosabb kérdéseiről beszéljen, vagy egy énekes-táncos produkciót bemutasson mindenkinek. Az sem könnyű, hogy valaki élete egy nehéz szakaszáról meséljen, esetleg felvállalja a szexuális orientációját, vagy bármi olyasmit, ami alapján számíthat arra, hogy nem egyöntetűen pozitív lesz a reakció.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Almási Kitti (@almasi.kitti) által megosztott bejegyzés

- Van arra valamilyen praktika, hogy hogyan vállaljuk fel magunkat, mindennapi félelmünket, szorongásunkat leküzdve? Ez nem egy eleve elrendeltetett dolog, hogy valaki ebben bátrabb, valaki visszahúzódóbb?

- Én abban nem hiszek, hogy ez ennyire determinálva lenne. Inkább azt érdemes megvizsgálni, hogy mi van az előtérben és a háttérben. Mi általában azzal dolgozunk, hogy mik azok a háttérben lévő tartalékok, amik segíthetik az illetőt. Azt gondolom, ami kőbe van vésve, az sokszor az, hogy a mozgástér nem tágítható a végtelenig. Akármeddig tréningezi magát valaki, akármilyen terápiára jár, van egy határ. De azon belül mindenképpen lehetséges a maximumot kihozni. Az úgynevezett általános praktikáktól vagy tanácsoktól általában nekünk a szakmámban feláll a hátunkon a szőr. De a könyvem alcíme – amit én eredetileg címnek szerettem volna – ez: És akkor mi van? Ez tulajdonképpen az abban bemutatott úgynevezett praktika vicces összefoglalása.

Közelítsük meg kognitív módon a kérdést, azaz: hogyan gondolkozunk magunkról, másokról vagy a világ működéséről, egyes történésekről? Konkrétabban nézve: például mi veszély rejlik abban, hogy megszólaljak mások előtt? Van egy képünk magunkról és arról is, hogy mások hogyan fognak tekinteni ránk, és ebben rengeteg torzítás van.

A legtöbb gátat az okozza bennünk, hogy egy katasztrófát képzelünk el következményképp – ezt úgy is hívjuk, hogy katasztrófagondolat.

Tehát „ha valami valamilyen módon fog történni, akkor biztos, hogy az a bizonyos rettenetes dolog fog előállni”.

Például éneklek mások előtt, és hamis – itt megjelenik az „összeomlik a világ”-gondolat. És nekünk ezt kell megkérdőjeleznünk. Azt is, hogy ez egy reális következmény-e, biztos-e, hogy mások kiröhögnek, furcsán néznek majd rám? Erre a hétköznapok szintjén szinte kivétel nélkül azt a választ fogjuk adni, hogy azért ez nem annyira durva, mint amennyire az adott pillanatban rettegünk tőle. Erre vonatkozik az „És akkor mi van?” kérdés. Mi van, ha nem merek megszólalni? Mi van, ha dadogok? „És akkor mi van?” Itt szoktak jönni a torzítások, hogy „az emberek ezt fogják gondolni vagy azt fogják mondani rólam”.

De fel kell tenni a kérdést, hogy honnan vesszük ezt? Mekkora a realitása? Láttunk már olyat, akivel konkrétan ez a „katasztrófa” megtörtént? És olyat esetleg láttunk-e, aki túlélt egy hasonlót, és minden további nélkül túltette magát rajta? Afelé kell tehát vinni az embert, hogy rádöbbenjen arra, hogy ezek mennyire eltúlzott következtetések, kicsiből nagyot csinálnak, katasztrofizálnak. Ezeket a hétköznapi félelmeket érdemes kicsit megkapirgálni, hogy egyáltalán mennyire reálisak.

- A Momentán Társulat rögtönzésen alapuló előadásai alkalmasak arra, hogy segítsenek feldolgozni ezeket a szorongással és bátorsággal kapcsolatos kérdéseket?

- Ez a forma azért fantasztikus, mert amiről beszélek, azt azonnal meg is jelenítik. Többféle módszerrel dolgozunk, de van olyan is, amikor feldobnak egy jelenetet, és azt mondják, hogy ha valahol máshogy csinálnám, csengessek közben. Én pedig csengetek, és mondok egy ötletet, ami egy másik perspektívát világíthat meg. Így rá tudunk látni arra, hogy hogyan lehet átfordítani egy-egy helyzetet. Nyilván mindenkire vonatkozó megoldást nem fogunk tudni kínálni, de mindenképpen kapnak a nézők egy ízelítőt, belelátnak egy-egy folyamatba, átfordulásba, hogy hogyan lehet egy ilyen esetben más oldalról rátekinteni egy helyzetre.

Meghallgatnád Almási Kitti gondolatait élőben is? Akkor ott a helyed a Momentán Imprószigeten!

Improvizációs színházi előadásokkal, sport- és családi programokkal, workshopokkal és mini fenntarthatósági vásárral indítja a nyári fesztiválszezont Budapesten a Momentán Társulat 2021. június 11-13-a között. A Momentán Imprósziget először kerül megrendezésre a Margitszigeten, a Petőfi Sándor Ifjúsági Tábor területén. A különleges kulturális program célja, hogy a pandémia bezártsága után új inspirációkat, szórakozást, pozitív életérzést és kreatív kikapcsolódást nyújtson a kilátogatóknak.

Pszichológiai fókuszú Fröccs előadásukban Almási Kitti pszichológus segítségével a bátorság témájáról játszanak jeleneteket, megtörtént vagy kitalált történeteket, miközben a nézőkben felmerülő kérdésekre is választ keresnek.

A fesztivál egészére, vagy a Fröcss előadásra jegyek ITT válthatók.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Almási Kitti (@almasi.kitti) által megosztott bejegyzés

- Ez az együttműködés ön és a Momentán Társulat között már jó néhány éve él. Az az első pillanattól kezdve egyértelműen látszott, hogy az improvizációs színházi forma alkalmas a „lelkifröccsökre”, pszichológiai kérdések feldolgozására?

- Korábban F. Várkonyi Zsuzsa kolléganőmmel ez már egy hosszú ideje működő struktúra volt, ő volt a Fröccs című műsor szakértője a kezdetektől éveken át. Amikor száz fellépés után úgy döntött, hogy kicsit pihenne és átadná a stafétát, akkor egy bejáratott, működő dologba léptünk be két kollégámmal, Tari Annamáriával és Buda Lászlóval. Én voltam F. Várkonyi Zsuzsa fellépésén, ahol megnéztem, hogy működik ez, aztán Zsuzsa is eljött az én első alkalmamra, ami nagyon megtisztelő volt és kedvesen biztatott. Engem mindig is vonzott a színjátszás, a színpadi lét, kamaszkoromban sok ilyesmiben részt vettem, és rájöttem, hogy egy-egy jelenet sokkal emberközelibbé tudja hozni a dolgokat. Én magam mint előadó is sokszor igyekszem érthetőbbé tenni az adott lelki jelenséget úgy, hogy próbálok egy-két karaktert megjeleníteni, vagy visszaidézni egy-egy párbeszédet. Mivel nem vagyok színész, mellettem egy társulattal ez a játék egy egészen fantasztikus élmény.

- A karantén teljesen visszavetette a Fröccs előadásokat, vagy valamilyen szinten tudták online működtetni?

- Volt néhány online „fellépés”, és a törzsközönségből sokan nézték azt is, de ha valaki korábban nem ismerte ezt a műfajt, nem biztos, hogy ez a forma szippantotta be. Mert a színpadon óriási sodrása van az előadásoknak, hosszú évek óta összecsiszolódott társasággal, bejáratott csapatdinamikával. Egy-egy este nagyon drámai és kemény is tud lenni, de alapvetően ez egy szórakoztató program, elképesztő hangulattal, ezt az online forma nem tudja visszaadni. Főleg úgy, hogy az online változatban a színészeknek különböző lakásokban tartózkodva kellett egymásra reagálniuk. Én magam csodáltam a társaságot, hogy ebből a helyzetből is ki tudott hozni élvezetes anyagot, de azért nagyon várjuk már, hogy újra élőben találkozzunk a közönséggel. Én olyan aktív közönséget, mint a Momentán előadásain, még sosem láttam.

- Hogy folytatódik a közös munka? Hamarosan itt a Momentán Imprósziget a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, aminek keretében június 13-án lesz egy Fröccs előadás is arról, hogyan tudunk bátran élni. Mik jönnek ezután a közös munkában?

- Mint minden más előadásommal, a Momentánnal is tervezzük már őszre az időpontokat, optimistán próbáltunk gondolkodni... De az őszi előadásaim még azok az alkalmak, amiket tavaly tavasz óta folyamatosan tologatunk. Az valószínű, hogy ha lehet, akkor egy hónapban egyszer vagy esetenként kétszer szerepelni fogok a társulattal. A témákat egyébként spontán szoktuk alakítani. Általában én írok néhány aktuális jelenséget, például a Covid alatt foglalkoztunk a vírussal és az azzal járó nehézségekkel, valószínűleg a jövőben téma lesz a visszatérés, az újrakezdés, vagy épp a széthulló kapcsolatok. De én szeretek olyan nagy falatokat, mindenkit érintő témákat is behozni, mint például az irigység vagy a féltékenység. Tág a mozgástér, néha úgy fejezünk be egy egyébként teljesen kerek estét, hogy a felét nem játszottuk ki annak, ami a témában benne volt.

De előfordul olyan is, hogy előadás közben jön a jó ötlet. Volt egy olyan este, amikor a közönségben szóba került a női-férfi éttermi helyzet, azaz a tipikus "ki fizet?"-szituáció, konzervatív és modernebb, pro és kontra érvekkel. A nézőtéren éles véleménykülönbség alakult ki: egy férfi beszólt a kemény nőknek, akik „elnyomják” a pasikat, egy nő pedig visszaszólt, hogy ha elég „tökösek” lennének a férfiak, nem kéne a nőknek ilyen erősnek lenniük. Én már azt láttam ebben, hogy ez elég parázs vitának tűnik, ebben benne van egy külön est témája. Ilyen esetekből is nagyon jó előadások kerekednek ki.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk