Édes lányom, hát miért akarsz te férfiakat megmenteni? Azokat veri át a Tinder-csaló, akik a józan észt is takarékra teszik a kedvéért
A bűnügyi dokumentumfilm hálás műfaj. Más sem kell, csak egy profin felépített storyline, hogy az élet által írt történet szinte elmesélje önmagát.
Ilyen a Netflixen bemutatott Tinder-csaló (The Tinder Swindler) is, a valós, megélt fájdalmaik miatt zokogó, saját győzelmeik felett büszkélkedő szereplőkkel. Mindannyiuknak van egy közös ismerőse: az izraeli Shimon Hayut, egy rafinált szélhámos.
Felicity Morris filmjéből kiderül, ha egy jóképű milliárdosról van szó, sok csajnak elég egyetlen randi, egy kis szex, na meg a néhány üzikével fenntartható, minden intimitást nélkülöző “távkapcsolat” hordozta édes ígéretek.
Pár hónap múltán következik egy keszekuszán előadott vészhelyzet, és néhány véres fejű fotó a férfi testőréről. Szegény Leviev "valamibe belekeveredett", és a “szerelmükért” aggódó barátnők már döntik is az ölébe a kölcsönpénzt. Persze, a férfi mindezt a fényűző életmódra szórja el, amivel raklapszámra rántja be az újabb áldozatokat.
A film azonnal bemozgat érzelmileg: már az első tíz percben veszekszünk a képernyővel. Megvan, ugye, a klasszikus pillanat a horrorfilmekből? A gyanútlan hős mögött már ott settenkedik a baltát lengető gyilkos, és te nézőként szíved szerint üvöltenél: ott! Ott van, mögötted!
Nos, hasonlót érzünk a főhőseink iránt, akik a józan ésszel szembemenve, hitelezők tucatjai felé eladósodva tömik a dollármilliárdokat Leviev zsebébe, hogy ő aztán egy este leforgása alatt elegye, eligya, elcsajozza a pénzt.
Remek ötlet a film készítőitől, hogy először a totál naiva, a norvég Cecilie szemüvegén keresztül tekintünk Leviev-re.
Milyen nő Cecilie? Kisvárosi, kevés sikerélménnyel, nagy ábrándokkal. Már gyerekkorában is a Hamupipőke volt a kedvence, és tessék, most végre elérkezett hozzá a herceg fehér lovon: a milliárdos, aki csak őt akarja.

Persze, Levievnek elég bevonulni a klubba, és felbontani egy pezsgőt, hogy azonnal nők tucatjai dongják körül. Neki mégis Cecilie kell. Hát nem romantikus? Marhára.
Kicsit más zsánert képvisel a valamivel idősebb, jómódú, világlátott Pernilla. Jellemző, hogy az ő a beetetéséhez a szex már nem elegendő eszköz. Leviev ezért a nő jóbarátjaként pózol, hogy aztán a stratégiai pillanatban elküldje neki a szétvert fejű testőre képét: bajba került, kell a zsetta. Pernilla kedveli a fickót, nagyvonalú nő, ezért már küldi is.
A film utolsó harmadában ismerünk meg egy újabb “barátnőt”, Ayleent, és végigkövethetjük, ahogyan a három áldozat végül a rendőrséggel összedolgozva húzza ki a talajt Leviev lába alól.
De mégis ki tesz ilyet, és kikkel teheti meg?
Levievről bőven eleget mond, hogy még a lecsukása után is megkísérel pénzhez jutni, méghozzá a szánalomkeltés eszközével. Nem szeret, nem szorong és láthatóan nem is tanul: pszichopata, bár ma már inkább antiszociális személyiségnek neveznénk egy jó adag nárcizmussal. Igazi emberi élősködő, aki másra sem képes, mint hogy elszipkázza mások javait és energiáit. Akit az ilyen emberek lélekrajza érdekel, az dögivel talál hozzá szakirodalmat a neten.
Cecilie kiválóan példázza a tökéletes áldozatot: már egy randi után a “lelki társáról” beszél, aki ugyan börtönviselt, de “olyan kis elveszett, csak meg kell menteni”. Édes lányom, hát hová akarsz te 35 éves embereket megmenteni? - hördül fel a néző legkésőbb ezen a ponton.
Pedig a norvég nő már azelőtt is könnyedén siklik tova az olyan realitás-csekkpontok fölött, mint például:
- Miért akar hirtelen olyannyira felszedni egy szexi milliárdos, mint aki még életében nem látott nőt?
- Vajon mi tesz engem olyan különlegessé, hogy azon nyomban gyereket akarjon tőlem?
- Kapcsolat az, amiben eddig kétszer találkoztunk és semmi mást nem kapok, mint sablonra írt “hiányzol, drágám” üzeneteket és videóra vett puszikat?
És akkor a lejmolásig még el sem jutottunk.

Nem csoda, ha a Cecilie-féle nők mágnesként vonzzák a “Minek ment oda?” típusú áldozathibáztatós kommenteket, de cseppet sem jogosan.
Értsük meg: nem véletlen, ha egy ember hajlandó takarékra tenni a józan eszét. Aki ugyanis így viselkedik, jellemzően nem őrült, és nem is ostoba, hanem általában elhanyagolt, szeretethiányos gyerekből lett felnőtt.
Talán reménykeltőnek szánták a lezárást, ahol a norvég nő közli: manapság is tovább tinderezik, mert nem tett le az igazi szerelemről. Pedig ez inkább elkeserítő és kiábrándító.
Leviev marad szabadlábon, Cecilie meg a ragadozók játszóterén, ugyanazokkal az elvárásokkal. Egyszóval: két órán át izgultunk, de valójában nem változott semmi.