KULT

Haumann Péter: Hihetetlenül élvezem, hogy szabad vagyok

A Nemzet Színészével a Katona József Színház utáni függetlenségről, a gyermekeivel közös munkáról és tekintélyes életművéről beszélgettünk.
Hegedüs Márk - szmo.hu
2017. február 20.



Amikor a tavalyi nyár végén a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas Haumann Péter bejelentette, hogy 22 év után otthagyja a Katona József Színházat, sokan egyből a legrosszabbra gondoltak. Hamar szárnyra kapott a pletyka, hogy a 75 éves színészlegenda végleg felhagy a színházi élettel.

Szerencsére nem sokat kellett várnunk, mire kiderült, hogy szó sincs végleges visszavonulásról. Csupán arról van szó, hogy Haumann Péter úgy döntött, lazít egy kicsit a gyeplőn, és több mint 50 éves pályafutása végén szabadúszóként fogja élvezni az időskori éveket.

Persze alig kellett hozzá néhány hónap, hogy viszontláthassuk a színpadon:

február 24-től ugyanis vendégművészként Molière A fösvény című klasszikusát adja elő a Pesti Magyar Színházban.

A sokat próbált örökzöld legfrissebb változatának különlegessége, hogy a Haumann-család három tagja is játszik benne: a címszerepet játszó Haumann Péter mellett ugyanis a színész két gyermeke, Petra és Máté is szerepet kapott.

_DSC4833

Haumann Péter és gyermekei: Petra és Máté. (Fotó: Zsigmond László)

Haumann Péterrel az egyik próba előtt ültem le egy gyors beszélgetésre, amelynek során a gyermekeivel közös munkáról is kérdeztem.

"
Külön-külön játszottam már velük, de így hárman még egyszerre nem léptünk fel.

Ráadásul a darabban is a fiamat és a lányomat alakítják: ez egy nagyon jó truváj, és nagyon boldog vagyok, hogy ez így alakult. A próbák jók, és szerintem még jobban is fog sikerülni ez az előadás, mint a 23 évvel ezelőtti” – kezdte a beszámolót a színművész, a Katona József Színház 1994-es előadására utalva, amelyben szintén ő alakította Harpagon szerepét.

„Az a darab jó, működőképes előadás volt: közel százötvenszer ment le. De ez most egy másfajta megközelítés lesz. Mint tudjuk, Molière nagyon komolyan érdeklődött a commedia dell’arte játékmódja iránt, és ennek hagyományait alkalmazta is a műveiben. Lengyel Ferenc rendező vezetésével most ugyanebből a megközelítésből dolgozunk, mi is felhasználjuk a commedia dell’arte bizonyos elemeit.”

Haumann Péter szerint Lengyel, aki szintén nemrég hagyta ott a Katonát, kiválóan érti a dolgát, az új megközelítésnek köszönhetően pedig Harpagon szerepe is lényegesen más lesz, mint 23 évvel ezelőtt. Hiába, egy komoly színész sohasem játssza el kétszer ugyanazt a szerepet.

IMG_6621 Frosine és Harpagon

Fotó: Kis Krisztina

Haumann ugyanakkor azt is bevallotta, hogy hiába élvezi annyira a próbákat, nagyon jól esett neki a néhány hónapos szünet.

„A bulvárlapok saját maguk találták ki, hogy a Katona után visszavonulok, de az az igazság, hogy volt némi igazság a sorok között.”

"
Senkinek nem mondtam eddig, de hihetetlenül élvezem, hogy szabad vagyok

– mesélte nevetve.

„Éppen eleget voltam a Katonában. Most oda megyek, ahova akarok, és akkor, amikor csak akarok. Az, hogy most jött ez a lehetőség, hogy együtt játszhatok a fiammal és a lányommal, nagyon jó dolog. De ezután egy darabig most csendet akarok.”

Nehéz elképzelni, hogy Haumann Péter, a Nemzet Színésze, egy olyasvalaki, akinek a neve ennyire összefonódott a színházzal, véglegesen visszavonuljon. Állítása szerint azonban még ez sem kizárt:

„Sokszor megfordul a fejemben. Telített oldattá váltam, hogy egy kémiai kifejezést használjak. Annyi minden történt velem az elmúlt 53 évben, hogy úgy érzem, nyugodtan kiszállhatok belőle egy kicsit. Aztán majd meglátjuk. Ha jön valami jó lehetőség, azt persze nem fogom kihagyni.”

IMG_7609 Tükrös

Fotó: Kis Krisztina

Ahogyan a jövőjéről beszélt, a színművészt páratlan nyugalom töltötte el. Látszott rajta, régóta vágyott már rá, hogy egy kicsit hátradőlhessen, és nagyon élvezi a hirtelen jött szabadságot. Elvégre vannak más dolgok is a világon, nemcsak a színház:

„Hamarosan megszületik a negyedik unokám is, szóval van mivel foglalkoznom.

"
Ha mindenképpen játszanom kell, ott vannak az unokáim, inkább velük játszom.

Semmi konkrét tervem nincs a jövőre nézve. Nagyon nyugodt vagyok, és nagyon élvezem a helyzetem.”

Így egyelőre az olyan darabok sorsa is kérdéses, amelyek az évtizedek során elválaszthatatlanul összenőttek a színész nevével. Egy darabig biztosan nem adja elő például a Szókratész védőbeszédét. Ez volt az a darab, amely pályája elején híressé tette. A vidéken eltöltött évek után, 1971-ben ezzel ismerhette meg a pesti közönség.

„Amikor eljöttem a Katonából az elmúlt szezon végén, erről a darabról is lemondtam, mert tényleg nyugodt akartam lenni. Nem akartam megtörni a szabadságomat ilyesmivel. Ezt sem csinálom hát többé – talán majd a jövőben. Ez a színház is felajánlotta, hogy helyet csinálnak neki, de nem akartam. Legalább hatszázszor előadtam már - ha nem többször. Nyugalmat, csöndet szeretnék.

"
Nem kell beleőrülni a művészetbe. Én legalábbis biztosan nem fogok"

– tette hozzá vidáman.

Valóban felesleges lenne. Haumann Péter ugyanis már mindent elért, amire csak egy magyar színész vágyhat. Megkapott minden díjat, a Nemzet Színésze lett, hatalmas tapasztalattal rendelkezik, kilenc különböző társulat tagja volt már, játszott tévé- és mozifilmekben, és sokat szinkronizál. Persze még a legnagyobb művészeknek is vannak álmai. Amikor rákérdeztem, van-e olyan szerep, amit még szívesen eljátszana, Haumann egyből sorolni kezdte az álomelőadásokat:

„Mindig is el szerettem volna játszani Lear királyt, de sem az alkatom, sem az egész lényem nem alkalmas rá. Van egy képzet bennem Lear szerepét illetően, aminek egyszerűen sem kívül, sem belül nem felelek meg, így ez örökké csak egy álom marad. De hány ilyen vágy van egy ember életében.”

IMG_7074 Feszültség

Fotó: Kis Krisztina

Haumann az évek során azt is többször kifejtette már, hogy

nem éppen azokra a szerepekre a legbüszkébb, amelyekkel a tömegek elsőként azonosítják.

A híres szinkronszerepek helyett például sokkal szívesebben emlékszik vissza a nagy Shakespeare-darabokra, amelyekben játszott.

„Ezt tényleg mindig elmondom. Ennél csak az a rosszabb, ha az emberre egyáltalán nem emlékeznek – még egy Hókuszpók kapcsán sem” – mondta nevetve. „Általában Hókuszpókkal, a Patással vagy a Három nővér című Csehov-paródiával azonosítanak elsőként. Ilyenkor mindig szelíden hozzáteszem, hogy voltak azért Shakespeare-ek, Dosztojevszkijek, Gogolok.”

És hogy mire emlékszik vissza legszívesebben a Nemzet Színésze? „A főiskola végén játszottam először Büchner Woyzeckjében, amit akkor játszottak el először az országban. Utána jött az Arturo Ui Pécsett, majd a Madáchban a Sok hűhó semmiért. Mindig szerettem a musicaleket, legyen az akár Az Őrült Nők Ketrece, vagy a műsorról sajnos korán levett Producerek. A Katonában A fösvény volt a kedvencem és Kleist darabja, az Eltört korsó. Nagyon sok olyan szerepet tudok mondani, amire különösen büszke vagyok.”

Amikor a művész urat a próbára szólították, egyvalamit még elárult: tulajdonképpen továbbra is minden érdekli, ami neki való. Ha valaki felkéri tehát egy olyan szerepre, ami felkelti az érdeklődését, boldogan elvállalja.

„De nem a szabadságom rovására: azt most élvezem, és élvezni is akarom!” – búcsúzott egy széles mosollyal.

Címkép: Zsigmond László

Ha érdekes volt a cikk, kattints a megosztásra!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk