Az Alzheimer-kór szünetet tartott és visszaadta a 90 éves nagyimat
Brittany a Love What Matters Facebook-oldalon osztotta meg a következő történetet nagymamájáról, ami megmutatja, milyen fontos is lehet egy lopott pillanat.
„A nagyim ma lett 90 éves, és muszáj visszagondolnom erre a két évvel ezelőtti képre. Nagyon különleges számomra, mert ha rápillantok, a szívem mélyén rögtön tudom, hogy egy olyan ritka pillanat volt, amikor a nagymamám újra visszatért hozzám.
Anyukámmal olyan történeteket meséltünk neki, amiket közösen éltünk át vele, ő pedig néha morgott kicsit, vagy bólintott, de közben messze járt tőlünk, látszott rajta. Megszakadt a szívem, hogy a független, energikus és életteli nő helyett, akit ismertem, tolókocsiban ült mellettem valaki, aki szomorúnak és elveszettnek tűnt. Csak akkor vidult fel kicsit, amikor kimentünk megnézni a lovakat.
Ahogyan ültünk kint, hirtelen elkezdett történeteket mesélni arról, hogyan nőtt fel (néhány igaz volt, néhány nem), hogyan csomagolt reggel ebédet a férjének, aki éppen dolgozott (nem igaz) és hogy meglátta az anyjával a nyugdíjas közösséget, ami annyira tetszett neki, hogy úgy döntött, visszajön (szintén nem igaz). Mindenféle történeteket mesélt újra és újra, egy pislantás nélkül, de legalább beszélt végre. Akárhányszor is ismételte meg őket, úgy tettem, mintha meglepődnék, és nagyon érdekelnének.
Végül odafordult hozzám. A szemembe nézett és láttam, hogy valamin gondolkodik. Azt kérdezte tőlem, milyen színű a szeme. Amikor azt mondtam neki, hogy zöld, megkérdezte, hogy olyan, mint az enyém? Azt mondtam: ’Nem, az enyém kék, szeretnél cserélni?’
Közelebb hajoltam hozzá, azonban ahelyett, hogy zavarában elhúzódott volna, felnevetett, ahogyan régen is szokott, vidám kacaj volt, ami után közelebb húzott magához. Emlékszem erre a mozdulatra gyerekkoromból, anyukámmal gyakran csinálták, anyával pedig mi mind a mai napig szoktuk. Nyílt és egyszerű, a szemünk kikerekedik tőle, a végén pedig csak kacagunk sokáig azon, hogy milyen bután nézhet ez ki.
Csak nevettünk és nevettünk, majd megkérdezte, mikor cserélünk szemeket. Utána újra kitalált történeteket kezdett el mesélni nekem, és újra rájöttem, hogy olyan világban él, aminek én nem vagyok a része.
