Az - akkor igazán jó ez a horror, amikor inkább nem horror, és a tinik problémáival foglalkozik
Papírhajót visz a víz az esőben egy amerikai kertvárosi kis utcában, nyomában egy sárga esőkabátos, öt-hatéves forma kisfiú szalad nevetve. Az idilli jelenet azonban rémálomba fordul, amikor a víz a csatornába sodorja a hajót, és amikor a kisfiú utánakapna, egy sárga szempár néz vissza rá a sötétből. Krajcáros az, a táncos bohóc, akinek – felnőttfejjel – elég egyetlen pillantást vetni az ábrázatára, hogy tudjuk: nem sok jóra számíthatunk tőle.
Ismerős a jelenet? Így kezdődik Stephen King egyik legikonikusabb rémtörténete, az Az.

„Az egyik legfélelmetesebb kis jelenet, amit valaha láttam” – ezt már Guillermo del Toro mondta az argentin Andrés Muschietti Mama című rövidfilmje láttán, majd gyorsan össze is kalapozott az ifjú reménység számára néhány millió dollárt, hogy produceri felügyelete alatt egész estés filmet csináljon a rövidke rémálomból.
Muschietti pedig bebizonyította, hogy nem hiába szavaztak bizalmat neki.
Bár maga a film borzasztóan sablonos volt, 15 millió dolláros költségvetésével 146 millió dolláros bevételt produkált. Ez pedig nem akármilyen ajánlólevél: Hollywoodban annyit érsz, amennyit a legutóbbi filmed, Muschietti pedig már bemutatkozó munkájával komoly profitot hozott a konyhára.
Így esett hát, hogy amikor a True Detective első évadjáért is felelős Cary Fukunaga „kiesett” – jobban mondva kivágták – Stephen King magnum opusának, az Az legújabb feldolgozásának rendezői székéből, a Warner fejeseinek beugrott Muschietti neve. Muschietti, aki néhány évvel ezelőtt még saját 3 perces szösszenetét adaptálta, most hirtelen King egyik legszemélyesebb, egyben leggrandiózusabb regényét vihette vászonra, ráadásul úgy, hogy a forgatókönyvet gyakorlatilag készen kapta.

King neve persze önmagában nem garancia a sikerre: minden egyes ünnepelt adaptációjára jut legalább kettő, de inkább három csúfos bukás, esetenként pedig egyazon regényből is készült egy kiváló és egy harmatgyenge adaptáció (lásd a Carrie vagy a Ragyogás esetét). Arról nem is beszélve, hogy a szóban forgó Az 1990-ben már megért egy egész generáció számára meghatározó, igaz, a King-rajongók körében meglehetősen lesajnált tévéfilmes feldolgozást.
Aki pedig már fellapozta King több mint ezer oldalra rúgó regényét, az tudja, hogy az Az valójában megfilmesíthetetlen: nemcsak méretében eposzi a két idősíkon haladó történet, hanem hangvételében is szerteágazó mű:
egyfelől keserű felnövekvéstörténet, másfelől lovecrafti ihletettségű kozmikus horror.

Derryben 27 évente feltámad a gonosz, és vadászni kezd a városka legvédtelenebb lakóira: a gyerekekre. Így megy ez ősidők óta, és a város felnőtt lakossága bénultan tűri a pusztítást. Most azonban néhány iskolás gyerek összefog, hogy legyőzze saját félelmét, és megállítsa a városra zúduló iszonyatot, amely egy esős napon kezdődik, mikor egy kisfiú a papírhajóját üldözve egy kanálisból kikandikáló bohóccal találkozik…
Nem árulok el sokat, ha elmondom, az Az legújabb inkarációja is csak egy szeletét nyújtja annak, amit King megálmodott. De jelen esetben ez a szó szoros értelmében is igaz: az alkotók ugyanis úgy döntöttek, kettévágják a gigászi történetet, és ahelyett, hogy a regényhez híven párhuzamosan mutatták volna be hőseink gyerek- és felnőttkorát, első körben kizárólag a cselekmény első felvonását, a Vesztesek Klubja tagjainak tinikorában lezajló eseményeket vitték vászonra,
a jelenkori divatnak megfelelően a 80-as évekre „aktualizálva”.
Ez a lépés egyfelől logikus – hiszen lehetetlenség volna 2 órába sűríteni egy több mint ezeroldalas könyvet -, másfelől azonban árt is a filmnek. Azzal ugyanis, hogy elvetették az eredeti mű gazdag flashback-szerkezetét, az új adaptáció vesztett is jelentésrétegeiből, valamint drámai erejéből, és egy „egyszerű” coming-of-age (felnövéstörténet) horror lett belőle, amelyben egy csapat számkivetett kölyök együttes erővel felülkerekedik legmélyebb félelmein. Az, hogy felnőttkorukra micsoda emberroncsokká válnak, majd a következő film meséli el.

Jó hír, hogy azt, amit felvállal, legalább átlagon felüli szinten hozza a film. Ha ijesztgetésről van szó, Muschietti továbbra is tolakodó, direkt és monoton megoldásokkal él (értsd: a rémek többnyire hangos effektek kíséretében rohannak a kamera felé), meglepő módon azonban
kiváló alakításokat hoz ki a gyerekszínészekből, akiknek köszönhetően az egyébként kissé alulírt, egysíkú figurák is megtelnek élettel.

A film akkor szárnyal igazán, amikor az Állj mellém!-et idézi, és a csatornában lapuló szörnyeteg helyett inkább a kistinik mindennapos problémái kerülnek fókuszba. A filmnek azok a legélvezetesebb pillanatai, amikor ezekkel a szabad szájú kissrácokkal lógunk, a legfélelmetesebbek pedig azok, amikor a való életből ismerős félelmeikkel – a túlságosan védelmező anyákkal és az erőszakoskodó apákkal – szembesülünk.
Szerencsére elég időt hagynak rá, hogy megismerkedjünk mind a hét „vesztessel”.
Hozzájuk képest a Bill Skarsgård által alakított, kissé ripacskodó Krajcáros másodlagossá válik, bár tagadhatatlan, hogy a bohócnak így is kijár egy-két vérfagyasztó pillanat. Mindjárt az első – a cikk elején felidézett – jelenet például közel hibátlanra sikeredett. Ahogyan Krajcáros az ujja köré csavarja a gyanútlan kisfiút, hogy aztán egy pillanattal később tőből tépje ki a karját, tényleg hátborzongató. Ami a játékidő maradékát illeti, ott a kölykök bizony ellopják tőle a show-t.

A film előzetese: