KULT

A suliban folyton zaklatták, asztalosként pedig többet keresett, mint színészként – A Harrison Ford-portré

A sztárok gyakran fiatalon kezdik a karrierjüket. Nos, Harrison Forddal nem így történt, hiszen már 35 éves volt, amikor az 1977-es Csillagok háborújával és Han Solo szerepével egy csapásra megismerte a világ.


Bár korántsem a kultikus űroperával indult a filmes pályája, az odáig vezető út eléggé döcögős volt. Jóval később, egy 2002-es felmérés szerint Ford az utolsó 11 filmjéért összesen 100 millió dollárt kapott, akkoriban csak Tom Hanks, Tom Cruise és Mel Gibson voltak erre képesek. Vagyis Ford a filmtörténelem egyik legjövedelmezőbb színésze lett, a sikerre való törekvését pedig a sors különös fintora tette lenyűgözővé. A híressé válása előtt ugyanis sok érdekes és véletlen esemény vezette őt oda, ahol most van…

Depressziós fiatalkor

A gyermek-, tinédzser- és serdülőkori életébe betekintve lehetetlennek tűnt, hogy egyszer sztár lesz belőle. Harrison Ford (vagy ahogy mindenki hívja: Harry) 1942. július 13-án született Chicagóban. Édesapja, Christopher Ford ír katolikus, míg édesanyja, Dora Nidelman orosz zsidó származású. Harrison félénk és szelíd gyerek volt, amikor még a Park Ridge-i Maine Township gimiben tanult.

Gyakran zaklatta őt a többi gyerek, mindennaposak voltak a piszkálódások, ő azonban sosem állt bosszút, mindvégig nyugodt maradt, és tűrt.

1960-ban érettségizett, majd azonnal beiratkozott a wisconsini Ripon College-ba. Sajnos azonban ebben az iskolában sem volt szerencsés az élete. Nem számított ugyanis különösebben sportos alkatnak, és a tanulmányaiban sem jeleskedett.

A depresszió már a főiskola első évben jelentkezett. Napközben folyton aludt, nem járt be az órákra és a legtöbb tárgyból megbukott. A jövője kilátástalannak tűnt, ám végül talált egy olyan területet, amibe rögtön beleszeretett, ez volt a színészet. Amikor belevágott, nemcsak azt fedezte fel, hogy van is tehetsége hozzá, hanem az első nagy szerelmét, Mary Marquardtot is ennek köszönhette. 1964-ben házasodtak össze, egy évvel azután, hogy Ford otthagyta a főiskolát, hiszen a lediplomázásra esélye sem volt. Két közös fiuk született: Benjamin (1967) és Willard (1969), Harrison tehát már 25 évesen apa lett.

Szenvedős kezdetek

A remélt színészi karrier érdekében Ford Los Angelesbe költözött, ahol jelentkezett a Young Talent Programba. Elmondása szerint az interjú után nem is reménykedett abban, hogy felveszik. Majd amikor lement a mosdóba, az egyik szervező utánaszaladt, és heti 150 dolláros fizetést ajánlott neki. Ford elfogadta, majd rögtön kapott három apró szerepet. A legnagyobb köztük az 1966-os Agyafúrt kasszafúró című James Coburn-ös krimi-vígjáték volt, ebben épp a főszereplőhöz intézett pár mondatot egy hotel alkalmazottjaként. Ez a film volt egyben a debütálása is a szélesvásznon, noha a nevét ki sem írták a stáblistára. Ford azonban nem adta fel, továbbra is megpályázott minden szerepet, és szívesen bevállalt mindent, amit fel tudtak ajánlani neki, ám így sajnos észrevétlen maradt. Azt viszont nehezen viselte, hogy végül kirúgták a programból, amelynek menedzserétől rossz kritikákat kapott.

Mivel sürgősen pénzre volt szüksége, ezért egy éles váltással megpróbálkozott különféle asztalosmunkákkal, hogy eltartsa a családját. Meglepő módon elég jól boldogult ebben a szakmában, bármiféle tapasztalat nélkül is. Persze maradt a showbizniszben: főként színpadok és díszletek építésével foglalkozott.

Bár asztalosként elég pénzt keresett, a színészet iránti szenvedélye sohasem csitult. Ezért továbbra sem mondott le a kisebb szerepekről (pl. Zabriskie Point – 1970, Fejjel a falnak – 1970), s így ismerkedett meg végül George Lucasszal is... Az ifjú rendező pedig örömmel osztott rá egy szerepet American Graffiti (1978) című filmjében, amely egy nagyon alacsony költségvetésű, de óriási profitot hozó film volt. Lucast ráadásul Oscar-díjra is jelölték érte, és felkerült a neve Hollywood ígéretes rendezőinek listájára. Harrison Ford nevét azonban az American Graffitinek sem sikerült felemelnie. Szerencsére találkozott egy másik nagy rendezővel, Francis Ford Coppolával, aki lehetőséget adott neki egy mellékszerep erejéig a Magánbeszélgetés (1974) című filmjében, ahol olyan nagy színészekkel találkozhatott, mint Gene Hackman és Robert Duvall.

Ford ekkor már tíz éve színészkedett, de még mindig nem volt híres. Közel sem. Alapvetően még mindig egy asztalos volt, aki időnként egy kicsit színészkedett is. A sors azonban fordulatot hozott a számára, amikor ismét összefutott George Lucasszal.

Később Ford azt mondta: "Mindannyiunk életében vannak nagy változások, amelyek többé-kevésbé egy második esélyt jelentenek." Lucas akkoriban nagy lehetőséghez jutott, és nem is állt szándékában elpazarolni Ford tehetségét, így azonnal beszervezte őt új projektjébe, a Csillagok háborújába.

Han és Indy

Han Solo szerepét valójában nem Harrison Fordnak szánták először, inkább olyan, akkor már ismert színészekben gondolkodtak, mint Christopher Walken, Al Pacino és Burt Reynolds, de az olvasópróba során rögtön a magáévá tette a karaktert, és azonnal mindenki kedvence lett.

Az 1977-es évtől kezdve így színészünk folyamatosan George Lucas és Francis Ford Coppola közelében dolgozott, és valószínűleg az sem véletlen, hogy egy Lucas ezredes nevű tisztet alakított Coppola Apokalipszis most (1979) című háborús klasszikusában. Ekkoriban már folyamatosan jöttek a felkérések, ennek pedig a magánélete látta kárát. A feleségével, Maryvel való kapcsolata annyira megromlott, hogy 1979-ben elváltak, Ford pedig az egymást érő, és rengeteg időt felemésztő munkáit okolta ezért.

A sok szerep azonban több bejövő pénzt jelentett, így anyagilag nem volt gondja többé, azonban bármennyire is volt már híres, főszerepeket továbbra sem kapott (ugye Han Solo sem az). Végül az 1979-es Hanover Street törte meg a jeget, amelyben Ford egy amerikai pilótát alakított, aki beleszeretett egy férjezett ápolónőbe. Nem volt nagy siker Peter Hyams filmje, mégis ez volt Ford első nagy romantikus szerepe, és izgalmasan indította el a nyolcvanas éveket a számára.

1983-ban például feleségül vette Melissa Mathisont, aki Coppola vezető asszisztense volt az Apokalipszis mostban, illetve ő írta a filmtörténelem akkor legtöbb pénzt hozó filmje, az E.T. – A földönkívüli (1982) forgatókönyvét.

A magánélet tehát pipa, ráadásul a karrier is, hiszen Ford továbbra is elfoglalt volt Han Solo szerepével A Birodalom visszavágban (1980) és A Jedi visszatérben (1983), illetve mintha mindez nem lett volna elég, elvállalta karrierje legnagyobb szerepét, a régészprofesszor-kalandor Indiana Jonest is.

A szerepet Tom Selleck elől csaklizta el, és az 1981-es Az elveszett frigyláda fosztogatóiban láthattuk először, amelyet nyolc Oscar-díjra jelöltek, köztük a legjobb film kategóriájában is, s négy díjat (legjobb vágás, legjobb látványtervezés, legjobb vizuális effektek, legjobb hang) el is hozott. Nem mellesleg óriási kasszasiker lett. Az pedig külön figyelemre méltó volt, hogy a forgatáson Ford korának Tom Cruise-aként saját maga csinálta a veszélyesebb jeleneteit is, nem igényelt dublőröket. "Én nem csinálok kaszkadőrmutatványokat - én futok, ugrálok és leesek. Huszonöt év után pontosan tudom, mit csinálok" – nyilatkozta egy későbbi interjújában.

Ki a skatulyából

Nyilván a legnevesebb karakterek, akiket Ford ekkoriban alakított, Indiana Jones és Han Solo voltak. Ő azonban igyekezett megszabadulni attól a felfogástól, hogy mindenki csak az ostoros kalandor és a különc pilóta szerepével azonosítsa. (Ne feledjük, az 1982-es Szárnyas fejvadász a maga korában nem volt sikeres, csak később lett széles körben ismert és körülrajongott film Ridley Scott sci-fije.)

Végül ezt a sorozatot törte meg Peter Weir filmjével, A kis szemtanúval (1985), amelyben egy zsarut alakított, akinek egy gyilkosság egyetlen (kiskorú) szemtanúját kellett megvédenie, közben pedig beilleszkedett egy amish közösségbe. Sokak szerint Ford itt élete legjobb alakítását mutatta be, és valóban nagyszerű volt, 1986-ban Oscar- és Golden Globe-ra is jelölték érte.

Ezután pedig rákapott az ilyen és ehhez hasonló szerepekre, ezért olyan rendezőknek mondott igent egy-egy felkérésre, mint pl. Peter Weir újra (A Moszkító-part – 1986, újabb Golden Globe-nomináció), Roman Polanski (Őrület – 1988), Alan J. Pakula (Ártatlanságra ítélve – 1990, Az ördög maga - 1997), Mike Nichols (Csak egy lövés, 1991) vagy Phillip Noyce (Férfias játékok – 1992, Végveszélyben – 1994).

Ez idő tájt a legnagyobb sikerét mégis egy kevésbé elismert akciórendező, Andrew Davis kezei közt aratta A szökevénnyel (1993), amelyért nem maradt el a harmadik Golden Globe-jelölés sem. A kilencvenes években Ford végig töretlen népszerűségnek örvendett, valamint az egyik legjobban fizetett hollywoodi sztárnak. A 2000-es Temetetlen múltért például 20 millió dollárt kapott (és kipróbálhatta magát végre rosszfiúként is), a 2002-es Atomcsapdáért pedig a rekordnak számító 25 milliót, plusz 20%-os részesedést a bevételből (ami egyébként nem volt túl sok, mivel nagyot bukott a film a kasszáknál).

Ekkoriban, a 2000-es évek elején ment tönkre a házassága Melissa Mathisonnal, akitől szintén két gyermeke született, a harmadik fia, Malcolm 1987-ben, az első és egyetlen lánya, Georgia pedig 1990-ben.

Harrison és Melissa azonban 2001-ben úgy döntöttek, külön folytatják az életüket, a válásuk kimondására viszont csak három évvel később, 2004-ben került sor (Mathison 11 évvel később, 2015-ben, 65 évesen hunyt el egy daganatos betegségben).

A szakításuk után Fordot Minnie Driverrel (Good Will Hunting) látták, de ez a kapcsolat nem bizonyult tartósnak, mivel 2002-ben már együtt volt az Ally McBeal című sorozat sztárjával, a nála 22 évvel fiatalabb Calista Flockharttal, akinek végül 2007 áprilisában megkérte a kezét. 2010-ben mondták ki egymásnak a boldogító igent, és máig együtt vannak, Ford pedig a nevére vette Flockhart örökbefogadott fiát, a 2001-ben született Liamet.

Nyolcvan felett sem nyugszik

Tom Cruise nemrég azt nyilatkozta, hogy olyan karriert szeretne magának, mint amilyen Harrison Fordé, aki már több mint négy évtizede része a popkultúrának, és egyáltalán nem mutatja a lassítás jeleit! Amellett, hogy rendre visszatér régi, ismert karaktereinek bőrében (Han Solo, Indiana Jones, Rick Deckard), friss szerepekkel is bővíti a repertoárját (pl. Adaline varázslatos élete – 2015, A vadon hívó szava – 2020), újabban pedig rákapott a sorozatokra is, tavaly és idén mindjárt két széria főszerepével is jelentkezett: az 1923-ban, ami a Yellowstone előzménye, Helen Mirren oldalán csapta a fejébe a cowboykalapot, a Direkt terápia pedig egy érzelmes és nagyon vicces vígjátéksorozat, amelyben pszichológusok mindennapi magánéleti küzdelmeit láthatjuk.

Persze Ford maradandó hatása messze túlmutat az emlékezetes alakításain, hiszen ő arra is felhasználta a befolyását, hogy fontos társadalmi üzeneteket közvetítsen. A humanitárius erőfeszítései, a szenvedélyes projektjei és a mestersége iránti rendíthetetlen elkötelezettsége a filmrajongók és az iparági szakemberek jövőbeli generációit is biztosan inspirálni fogja.

Ráadásul jövőre csatlakozik a Marvel mozis univerzumához is a legújabb Amerika Kapitány-filmben…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk