KULT

Vajon nyerhet-e Hófehérke az Éhezők viadalában? Ez egy szociopata Rómeó és Júlia-történet

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája legnagyobb baja a címe, ez már önmagában is okozhatja a film bukását. Amikor levegőt kell venni egy filmcím kimondása közben, sosem jelent jót.


Én komolyan veszem a munkámat, újra megnéztem az összes Éhezők viadala-filmet az elmúlt héten. Nemcsak azért, hogy felfrissítem emlékeimet, de be kell valljam, a young adult-zsáner az egyik bűnös szenvedélyem. Tudom, hogy borzasztóan egysíkúak ezek a „kiválasztott” fantáziák, amiket direkt úgy írnak meg, hogy az olvasó/néző azonosítsa magát az amúgy átlagosnak tűnő, ám különleges képességekkel rendelkező főhős személyével, de én élvezem őket.

Rengeteg bugyuta klisével vannak teletömve, mégis szórakoztatóak, és ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül. Elég, ha megnézzük a Harry Potter-könyvek óta elindult feldolgozáshullámot: ezek a filmek azóta is ömlenek a populáris médiában.

A 2010-es évekre a zsáner valamelyest kifulladt. Az Útvesztő-széria volt talán az utolsó, melynek a befejező része kimondottan gyengére sikerült. Csak annak köszönhette anyagi sikerét, hogy viszonylag kevés pénzből készült. Már Az éhezők viadala utolsó két filmje sem hozta az elvárt nézőszámokat, így érdekes, hogy pont most próbálják meg felmelegíteni ezt a kicsit kihűlt instantlevest.

Itt az első meglepetés: milyen jól tették! Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája – te jó ég, ez a cím, valahogy rövidíteni fogom innentől fogva – egy kimondottan szórakoztató young adult történet. Az éhezők viadala világa amúgy is érdekes, nagyon kedvelem a disztópikus jövőképeket, ez a film pedig egy retro-disztópiát mutat be.

Történetünk szerint Panem épp a 10. Éhezők viadalára készül – 64 évvel járunk az első Katniss-film sztorija előtt.

A viadal egy büntetés Panem népének, amiért 10 évvel ezelőtt fellázadtak a diktatúra ellen. A lázadók elbuktak, és innentől fogva minden évben egy arénában tartanak egy harcot a 12 körzetből véletlenszerűen kiválasztott fiatalokkal, hogy letörjék a lázadási kedvet. A csata életre-halálra zajlik, és csak egyvalaki élheti túl.

Viszont a Kapitóliumban uralkodó diktatúrának feltűnt, hogy egyre csökken a viadal nézettsége, és nő a lázadó támadások száma, ezért ki kell találni valamit. Főszereplőnk, Coriolanus Snow (Tom Blyth) a fővárosban játékmesternek tanul, hogy kihúzza az amúgy nagynevű, de mára elszegényedett családját a csávából. A nagy változtatás a jubileumi versenyre az, hogy minden diák kap egy kiválasztottat, akit próbálnak segíteni a harc során. Coriolanushoz kerül Lucy Gray Baird (Rachel Zegler), aki stílszerűen a 12-es körzetből kiválasztott csavargózenész (a filmben csak covey-ként nevezik őket).

A film első harmadában megismerjük Coriolanust, aki megpróbálja Lucyt népszerűsíteni a nézők körében, és bebiztosítani magának a győzelmet, eközben természetesen beleszeret a lányba.

A csúcspont maga a viadal, ahol egyszerre követjük főhőseinket, majd kapunk egy jó nagy harmadot, amikor is a történések utóhatásait ismerhetjük meg. Nagyon érdekesek a különbségek Katniss viadalához képest, a filmbeli emberek hozzáállása egészen más, máshogy kezelik a fiatalokat, nem akkora show az egész. Inkább tényleg a büntetés és elrettentés itt a cél, a nézettség csak most kerül szóba.

Szerintem jobb lett volna, ha nem próbálják mindenhol kényszeredetten, izzadságszagúan ráerőltetni a Jennifer Lawrence-filmek elemeit az új moziba. Elég, hogy a főszereplőnek megtették Snow karakterét, akit az eredetiben a zseniális Donald Sutherland játszott, de az új lányka a 12-es körzetből jön, ahonnan anno Katniss is, és folyamatosan dobálnak hozzánk apró neveket, elszólásokat, hogy a rajongók örülhessenek kicsit. Nagyon elcsépelt és olcsó megoldásokkal találkozhatunk. Na de milyenek a színészek? Meglepően jók.

Én nem ismertem Tom Blythot, de mostantól biztosan mondhatom, hogy követni fogom a karrierjét. A gyengéd kinézetű szépfiú pillanatok alatt vált át a kedves szomszéd srácból kegyetlen gyilkossá, aki a legjobb barátját is képes lenne az akasztófára küldeni.

Az ő vállán volt az egész film, és úgy gondolom, ezt a feladatot sikerrel teljesítette. Rachel Zegler gyönyörű és szépen énekel, amit ki is használnak az alkotók. Az énekesmadár folyamatosan csipog, néha kicsit röhejesen sokat dalolászik, de legalább a zenék jók (bár én eredeti nyelven néztem). Eddig nem láttam magam előtt, hogy őt a Disney miért választotta ki az élőszereplős Hófehérkéjük főszerepére, de most már értem. A lány kisugárzása, magabiztossága valóban sokat dob a karakter szexepiljén.

A többi szereplő is teszi a dolgát, az Eufóriából ismerős Hunter Schafer játssza Coriolanus unokatestvérét, Tigrist, akinek a sorsával tisztában vannak az alapanyagot ismerők. Jason Schwartzman alakítja a szegény ember Stanley Tucciját, ő a giccses műsorvezető. Ügyes a szerepében, tényleg eladja a viadalt a nézőknek. Peter Dinklage jelen van, igazából neki ez a „fizettek érte” típusú szerep. Karakterének, Casca Highbottomnak tudjuk, mi lesz a sorsa az első pillanattól kezdve.

Aki azonban ellopta a showt, az Viola Davis Dr. Volumnia Gaul szerepében. A színésznő valósággal felfalja a díszleteket, annyira giccsesen, túlzottan gonosz és taszító.

Ha valakivel egy jelenetben szerepel, annak esélye sincs érvényesülni, Davis mindenkit elnyom maga körül – látni, hogy jól érezte magát forgatás közben. Már a megjelenése is röhejes (egyik szeme ragyogó kék, a haja meg olyan, mint Szörnyella de Frásznak), a viselkedése sokszor irracionális, ezen a vicces-ijesztő határmezsgyén mozog, amikor megszólal, versel vagy oktat. Olyan, mint egy karikatúra, aki a '80-as évek béna akciófilmjeiből köszönt vissza. Csak bámulni tudtam széles mosollyal.

Azt meg kell említenem, hogy nem hibátlan a film. Túl hosszú, egyértelműen érezni, hogy a rendező Francis Lawrence és csapata nem akarták, hogy az emberek azt érezzék, mint az Éhezők viadala trilógia kettészedett befejező része esetében. Ez egy kerek, lezárt történet, amit lehet folytatni, de ha nem kerül rá sor, akkor is egy egész sztorit alkot. A két és fél óra játékidő erősen érződik rajta, főleg a vége felé lesz kicsit izzadságszagú. Ugyanakkor a hibái ellenére ezt az Éhezők viadala-filmet élveztem a leginkább, jobban megfogott, mint Katniss valaha is tudott.

Érdekes látni, milyen volt régen az élet-halál harc, honnan indult Snow karaktere. A szerelmi szál a két lelkileg igencsak sérült ember között lebilincselő, és maga a világ bámulatos a maga szörnyű módján.

Katniss története három részben nem mutatott ekkora karakterfejlődést, mint Coriolanusé egy film alatt. Francis Lawrence jó szakember, a film szép és követhető a teljes játékidőben, de semmi extrát nem ad nekünk nézőknek, nincs egy jellegzetes kézjegye, ami alapján a nagynevű rendezők között lehetne emlegetni. De ezzel nincs baj, ez a film is csak egy young adult történet, erre ez a munka tökéletes volt.

Miért érdemes megnézni a szociopata Rómeó és az énekes-pszichopata Júlia történetét? Hát, ha ez a leírás nem kelti fel az érdeklődést, akkor ki lehet hagyni a disztópikus-retro jövőképbe ültetett főgonosz eredettörténet.

Akik szerették az eredeti filmeket vagy könyveket, azoknak tetszeni fog a tini gladiátorküzdelem musical-kiadásban.

Mindenki másnak is csak ajánlani tudom, hogy bátran próbálkozzanak vele, mert tud újat mutatni a young adult sci-fi zsánerben. Az, hogy a főszereplőnek megtették az eredeti széria főgonoszát, és sikerrel abszolválták a kihívást, hogy szimpatikussá tegyék a figurát, már magában megéri a mozijegy árát. Popcorn-mozinak tökéletes. Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája (de jó, többet nem kell leírnom ezt a címet), megtekinthető november 16-ától a mozikban magyar szinkronnal és felirattal egyaránt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk