KULT

Ne hagyjuk, hogy a traumáink irányítsanak bennünket - beszélgetés Rubin Eszterrel a Minek szenved, aki nem bírja című regényéről

Egy könyv, amely kérdések sokaságát szegezi az olvasónak.


Rohanó világunk nem kedvez a könyvolvasásnak, de akadnak a kortárs irodalomban is olyan művek, amelyek kedvéért az ember képes minden mást félretenni, mert annyira izgalmas, megrázó vagy, mert annyira megszólít és számvetésre késztet.

Ilyen élményt nyújtott nekem Rubin Eszter Minek szenved, aki nem bírja című regénye, amely egy fiatal nő sokszor kilátástalan útkeresését írja le, amelynek végkimenetele valahol az olvasó nézőpontjának függvénye. A cím el is hangzik magában a könyvben meglehetősen cinikus-ironikus összefüggésben, de magáról a regényről ez a legkevésbé sem mondható el.

A szinte áttetsző lényű, különleges tekintetű írónővel legutóbb az Árnyékkert című műve kapcsán ültünk szemtől-szembe. Most biztonsági okokból a Messenger videóhívásánál maradtunk, de e távolságot 1-2 perc után már nem is érzékeltük.

– Miért Hanga a neve a regény hősnőjének?

– Egy Apollinaire-vers ragadott meg: „Letéptem ezt a hangaszálat/Már tudhatod az ősz halott/E földön többé sose látlak/ Ó idő szaga hangaszálak/És várlak téged tudhatod”. Hanga maga is egy hangaszál. Ez a könyvem egy regényfolyam része, ezért az olvasó észrevehet párhuzamokat az előző kötetemmel, az Árnyékkerttel, abban az egyik szereplőt Hannának hívták. Szerettem volna e kettőt egymástól elkülöníteni, de nem nagyon. Sokat gondolkodom a neveken, sokat játszom velük. Számomra minden szereplő neve sok jelentést hordoz, és egyszer csak ráérzek. Amikor megvan minden nevem, megvannak a fő alakok, utána már nagyon jól megy az írás.

– Hanga élete menekülés- és megfelelés-kényszerek sorozata.

– Rendkívül mélyen gyökerezik az ő végletes kívülállóság-érzete, és nagyban ez határozza meg az személyiségét. Amióta megjelent a regény, sok visszajelzést kapok, amelyekből kiderült, hogy szinte mindenkinek van ilyen kívülállóság-alapélménye.

Ez egyúttal az apátlanság regénye, a generációról generációra vitt konfliktusos anya-lánya kapcsolat regénye. Mindez nagyon erős kamaszkori szorongásokhoz vezet. Később a főszereplővel együtt ráébredünk, hogy még ennél is mélyebben gyökerezik az állandó menekülés, izoláció, amit a transzgenerációs traumákból is hoz. Ezért tud nagyon nehezen bárhová beilleszkedni, ha egyáltalán be tud. És amikor végre úgy tűnik, hogy igen, akkor sem.

– A regényben nemcsak Hanga, hanem a körülötte lévő férfiak is sokszor rideg, sőt, lelki értelemben véve bántalmazó kapcsolatokkal terheltek. Jószerével alig van, aki egy szeretetteli, biztos háttérrel rendelkezik.

– Hanga férjének, Árminnak megvan ez a szeretetteli háttere, és megvan benne a szeretni tudás képessége. Hangában azonban túlságosan erős nyomot hagytak az őt kihasználók, az aláválasztott, rossz kapcsolatok, elültették benne a kötődések lehetetlenségét. Mire eljut oda, hogy talál valakit, aki őt valóban elfogadja – egész életében erre várt és ezért küzdött – úgy tűnik, már képtelen arra, hogy ebben a kapcsolatban elengedje magát, hogy ezt viszonozni tudja, holott korábban minden nehézség ellenére megvolt benne a szeretet képessége. És amikor mégis kinyílik előtte az ajtó, amelyen egész életében próbált bejutni, mintha már nem sikerülne belépni. Bár ez nyitott kérdés...

– Hangának egészen különleges kapcsolata van lányával, Lenkével. A „Lencsilány” egy játékos gyermekdalra utal, de vele sem tud igazán kialakulni bensőséges kapcsolata. Lenke viszont elkezdi a gyökereit keresni...

– Már szinte közhely, hogy aki nem kap elegendő szeretetet gyerekkorában, nagyon nehezen tudja magát később felépíteni. Hanga életében volt egy nagyon össze nem illő anya-lánya viszony. Sokan elhatározzuk, hogy egészen másképp fogjuk nevelni a gyermekünket, mint ahogyan bennünket neveltek, majd  mégis azon vesszük észre magunkat, hogy ugyanazok a mondatok jönnek ki a szánkon. Hanga is elhatározza, hogy másképp csinálja, de egy másfajta módon mégis sikerül leképeznie egy nagyon hasonló kapcsolatot a saját lányával. Ez szerencsére egy generációval később nem torkollik katasztrófába, Lenkénél már enyhébb módon jelentkeznek a szorongás által kiváltott pszicho-szomatikus tünetek.

Úgy tűnik, ő már hátat tud fordítani ennek az „eleve elrendeltségnek”, az öröklődő mintáknak, ki tud szabadulni ezekből a kelet-európai transzgenerációs traumákból, az állandó lefojtottságból, az érzelmek lehetetlenségéből.

Az aláválasztásokhoz visszatérve: ez nagyon sok nő sajátja és mindig önértékelési problémákkal függ össze. Ha az ember nem képes megfelelően látni saját értékeit, mert esetleg pont az édesanyjával való viszonya nem volt szeretetteli és megerősítő, akkor sajnos gyakran nem megfelelő párt fog választani. És ez mindig rossz irányba viszi a dolgokat. Ha az ember megalkuszik egy kevésbé értékes kapcsolattal, beleesik a „nem baj, jó lesz ez is” csapdájába, sajnos törvényszerű, hogy nem lesz jó, ellenben sokkal rosszabb lesz.

– Előjön a holokauszt-trauma is, miután Hanga szembesül nagyszülei, előtte sokáig titkolt sorsával. Holott, bármennyire is kegyetlen dolog, úgy vélem, jobb, ha tisztában vagyunk múltunk örökségével.

– Sokaknál visszatérnek a Soával kapcsolatos rémálmok, a bombázások, az üldöztetések, a táborok. Valóban létezik egy kollektív tudattalan, hiszen másod-, harmadgenerációsként nem élhettük ezt meg, de mégis bennünk van az élmény.

Ugyanakkor érthető a túlélők életstratégiája, akik a teljes hallgatást választották, mert képtelenek újra átélni a történteket, azzal, hogy felelevenítik.

A másodgenerációnál gyakran megfigyelhető a teljes érzelmi lefojtás: ők még kérdéseket sem mertek, és nem tudtak feltenni a szüleiknek. A harmadik generáció az, amely már kellő távolságban van a Soától, és bennük ott van a feldolgozás nagyon erős igénye.

– A befejezésben erős a párhuzam az előző regénnyel, az Árnyékkerttel, annak „címszereplőjével”.

– Ott egy elátkozott kertről volt szó, dúsan burjánzó liánokról, amelyek nemcsak a gyümölcsfákat fojtják meg, hanem az óriási kertben álló különös ház lakói is fuldokolnak a titkokkal terhelt családi kapcsolatoktól, és aki beteszi oda a lábát, nem biztos, hogy képes lesz szabadulni ettől a mérgező vonzástól.

Az új regényemben egy gyógyító kertet látunk. A természettel való kapcsolat nagyon fontos gyógyulási faktor Hanga számára, aki a sok-sok küzdelem után megteremti magának a megfelelő életet. Nászútja során azonban anafilaxiás sokkot kap Balin, az őserdő közepén, és onnantól fogva mintha mindenre allergiássá válna. Ez a hisztamin-intolerancia szépirodalmi interpretációja, amelyből nagyon nehéz kilábalni, nem is igazán orvosi segítség kell hozzá, hanem kőkemény elszántság, sok idő és energia. Hanga hiába kezdett közös életet a szerelmével, olyan extrém tünetekkel reagál minden civilizációs ingerre, hogy ki kell költöznie a saját házából és kénytelen meghúzni magát egy kis faházban a kertjük végében álló fehér törzsű nyírfák árnyékában. Kérdés, hogyan tud ebből az izolációból visszatérni az emberi kapcsolódásokba?

Mindannyiunknak a lelkünk mélyére kell néznünk, ha gyógyulni szeretnénk.

Felmerül a kérdés, hogy mindig be kell-e engednünk az életünkbe a múltunk nyughatatlan kísérteteit vagy pedig a kezünkbe vesszük a sorsunkat és nem azonosulunk a traumáinkkal, nem hagyjuk, hogy azok irányítsanak bennünket. Senkin nem lehet segíteni, senkit nem lehet megváltani, mindenkinek magában kell felfedeznie a gyógyító erőt, a gyógyulásra való képességet, ami mindannyiunkban megvan.

– A gasztronómia ebben a könyvében is fontos szerephez jut a legínyencebb falatoktól a diétás menükig.

– A gasztronómia egyrészt életem fontos része, másrészt számomra a szépirodalomban is fontos eszköz, egyfajta szinesztézia. Nagyon sok érzelmet ki lehet fejezni azáltal, hogy az ember mit főz, hogyan főz, kinek készíti, hogyan tálalja. Az a kreativitás, a szeretet, amit belefőzünk az ételbe, és  a másik ember megeszi, egyfajta információ a befogadó számára, aki megízleli, megrágja, lenyeli és megemészti.

– Az utóbbi években a kortárs magyar irodalomban a legmélyebb, sokszor brutálisan nyers lélekelemzéseket nőktől olvastam. Tóth Krisztinától, Szabó T. Annától, Karafiáth Orsolyától, Tompa Andreától. És Ön is ott van közöttük. Bátrabbak lennének a nők önmagukkal szemben?

– Szerintem igen. Bátrabbak vagyunk, és okkal erősebb a késztetés bennünk arra, hogyha problémákkal szembesülünk, inkább hajlamosak vagyunk a megoldást keresni, mint a férfiak, akik gyakran  könnyebben a szőnyeg alá söprik úgy a lelki, mint a fizikai bajokat. Nem akarnak szembesülni, nem tudatosul bennük, arra gondolnak, hogy majd megoldódik magától, vagy a mellettük lévő nő megoldja. A nők ebben sokkal tudatosabbak, célorientáltabbak, és bátrabban mernek lemenni a lélek legmélyére. Nemrégiben egy másik interjúban egy újságíró azt mondta nekem: „Te ebben a regényben nem meztelenre vetkőztél, hanem felvágtad a mellkasod, levetted a bőröd és kitetted a szíved.” Én azt gondolom, hogy csak ennyire őszintén érdemes írni, mert csak így hiteles, és csak ez válthat ki olyan érzéseket az olvasóból, amelyek által akár megérthetnek valamit az életük során meghozott jó vagy rossz döntéseikből. Olyan visszajelzéseket is kaptam, hogy „Ez volt az a regény, amely a legtöbb kérdést vetette fel bennem saját életemmel kapcsolatban.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk