KULT

Master Chief visszatért, de biztos, hogy ez jó hír? – Már nézhető a Halo 2. évadja

A Halo első évadja jó pár kérdést vetett fel, amikre nem igazán adott választ. Vártuk, hogy a második szezon majd jól bepótolja a hiányosságokat és kijavítja a hibáit, de egyelőre minden ugyanolyan.


A Paramount+ vásárolta meg a Halo videojátékának megfilmesítési jogait, majd be is jelentették nem sokkal később a sorozatot, amit hozzánk a SkyShowtime hozott el. Amikor az első két részt bemutatták, mindenki pozitívan csalódott. Aztán kiderült, hogy nem véletlenül ezt a két részt mutogatták.

Mindenki reménykedett, hogy ilyen lesz az egész széria: egy kemény, véres, háborús akció sci-fi sorozat.

Bár gyanús volt, hogy mindenki kedvenc sisakos főhőse kicsit túl sokat veszi le azt a bizonyos páncélt, de az első két rész után még komolyan reménykedtünk. A játékban a főszereplő Master Chief ugyanis sosem vette le a SPARTAN páncélját. A sorozat ezt eléggé figyelmen kívül hagyta, és már az első részben szembe nézhettünk gyermekkorunk hősével. Az alapanyagról elég annyit tudni, hogy korának az egyik legnagyobb sikerű játéka volt, ennek köszönhette a Microsoft konzolja, az X-Box, hogy annyira sikeres lett, a mai napig jönnek ki hozzá a sikeres folytatások. Hatalmas rajongói bázisa van és rengeteg könyv és történet született erről a sci-fi világról.

Ez valószínűleg megnehezítette a Paramount dolgát, ugyanakkor önmaguknak köszönhetik, hogy az első évad kritikai és nézői bukás lett. Teljesen kiforgatták Master Chief karakterét, társaival és vezetőivel való kapcsolatát pedig túlhangsúlyozták. Több karakter is folyamatosan buta döntéseket hozott és teljesen irracionálisan viselkedett.

Ami talán megmentette az első évadot, az az akciójelenetek és a megvalósítás minősége.

A vizuális effektek, a helyszínek, a páncélok, mind-mind zseniálisan jól néztek ki. Áradt a sorozatból a Halo-atmoszféra, egészen addig, amíg meg nem szólaltak a szereplők, vagy meg nem jelent a negyvennegyedik felesleges karakter. Az első évad közepét kín és szenvedés volt végig nézni, gyakorlatilag az első kettő és az utolsó két rész értékelhető. Talán pont a jó lezárás miatt mertek belevágni a folytatásba.

Egy kevés háttérinfó azoknak, akik nem ismerik az alapanyagot: a 26. században járunk, az emberek háborúban állnak egy idegen fajjal – a Covenent-el – akik inkább egy fajilag diverzifikált vallási szektához hasonlítanak, mint egy egységes idegen fajhoz. A háborúban az emberek álltak vesztésre, egészen addig amíg meg nem jelentek a SPARTAN-ok.

Ezeknek a genetikailag módosított szuperkatonáknak köszönhetően az emberek oldalának is lett esélye.

Köztük az egyik leghíresebb a Silver Team SPARTAN kommandó vezetője, a legendás Master Chief. Az első évadban egy ősi ereklye körül forgott a cselekmény, ami megidézhet egy kegyetlen fegyvert (a Halo-t), amellyel a vallási szekta eltörölheti az emberiséget az univerzum színéről. Ezt nagy nehezen sikerült megakadályoznia a SPARTAN-oknak, de a kaland itt még nem ért véget!

Elérkeztünk a második szezonig, ami ugyan úgy kezdődik, mint az előző, talán csak egy kicsit kisebb költségvetéssel, ugyanis az első nagyobb összecsapás ködben zajlik, ami a legjobb eszköz a CGI rejtegetésére. Egy nagyszabású akciót követhetünk végig, ahol Master Chief (Pablo Schreiber) és egy csapat tengerészgyalogos próbál evakuálni egy bolygót. Persze ami elromolhat, az el is romlik, a szuperkatonánk majdnem otthagyja a fogát és gyanús lesz számára, hogy Covenant készül valamire. Miután az első évad rejtett, másodlagos főgonoszát, Dr. Catherine Halsey-t (Natascha McElhone) leváltották, gondolhattuk volna, hogy a katonaság valami normális embert ültet a helyére.

Hát nem így történt, a SPARTAN program új vezetője, James Ackerson (Joseph Morgan) még irritálóbb, mint Halsey volt.

Teljesen logikátlanul viselkedik és emellett erős Umbrige-utóíze van a karakternek, mintha a Harry Potter legundorítóbb szereplőjétől tanult volna. Tovább próbálják bonyolítani az amúgy unalmas főszálat, újabb B-történetekkel, amik már az első évadban is pocsékok voltak. Például visszatér Kwan Ha (Yerin Ha) teljesen a semmiből, valamint Soren-066 (Bokeem Woodbine) is bajba kerül. Ezek mind teljesen érdektelenek az amúgy is ingerszegény főszál mellett.

Nem sikerült javítani semmin, sőt a vizuális effektek minősége mintha rosszabb lenne az előző évadhoz képest. Sokszor vagyunk sötétben, ott próbálnak spórolni, ahol tudnak. Ez lehet az első évad fogadtatása miatt is, amire a stúdió azt mondta, hogy fogják vissza a lovakat, vagy a következő részekben lesz valami nagyon nagy dolog, amire spórolnak. A Halo egy nagyon látványos játék volt, igazi háborús akció-sci-fi hatással. A sorozatnak ezt még nem igazán sikerült eladnia. Mindkét évad első részei hoztak valamit a hangulatból, de azt az epikus szintet még nem sikerült megütni, amit a rajongók vártak. Abból, hogy kiforgatták a kedvenc karaktereket én nem sokat tapasztaltam, csak az első játékkal játszottam még 2001-ben, a későbbi részek bonyolították tovább csak a sztorit.

Nekem csak az tűnik fel, hogy milyen zavaróan buta az összes szereplő.

Senki sem gondolkodik logikusan, mindenki érzelmi alapon dönt, még az érzelmektől megfosztott szuperkatonák is, ami végképp felháborítóan ostobán hat. Magyar szemmel nézve találhatunk gyöngyszemeket, az első évadban láthattuk a négyes metró egyik megállóját és sokszor hallottuk Trokán Nórát és Nagypál Gábort magyarul beszélni a háttérben. Az új évadban Visegrád relé felé veszi útját Master Chief és csapata a második rész végén. Aki ismeri a háttérsztorikat, az tudja, hogy az eredeti történetben is van bőséggel magyar jelenlét.

Érzésre működik a sorozat, ránézésre is rendben van, de valahogy az egész szétesik, nem áll össze egy egésszé. Pablo Schreibert én például nagyon kedvelem, de nem áll neki jól Master Chief szerepe. A többi SPARTAN alapvetően működik, de például Cortana (Jen Taylor) – egy mesterséges intelligencia, aki a videojátékok egyik legfontosabb alakja – rettenetesen alul van használva. Érdekesség, hogy a játékokban is Jen Taylor adta Cortana hangját.

Nekem gyanús, hogy a második szezonnal is az lesz, mint az elsővel, bedobnak egy csontot a rajongóknak, akik jól ráizgulnak, hogy előszereplőkkel fogják látni kedvencüket. Majd kapnak hat rész szenvedést érdektelen karakterekkel a három jó mellé.

Az első két rész egyelőre bíztató, még úgy is, hogy a minőség rosszabbnak érződik és az új szereplők se javítanak a renomén. A forgatókönyv ugyan olyan gyenge, mint volt, az akció legalább eddig működik. A Halo legújabb szezonjának első két része megtekinthető a SkyShowtime streaming szolgáltató műsorán.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk