KULT

"Félelmet keltenek, ahelyett, hogy a megoldásra váró problémákról beszélnének" – Bródy János "rezignált nyuggerként" is szól jogainkért

December 10-én lesz 70 éve, hogy elfogadták az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Erre a napra időzítette Bródy János Human Rights 70 című koncertjét a Budapest Kongresszusi Központban.


E nyilatkozat jelentőségéről, a Művész kötődéseiről beszélgettünk a Manó Kávézó teraszán.

-Ez az a nemzetközi dokumentum, amelyre a legtöbbet hivatkoznak, és amelyet sajnos a legkevesebben tartanak be a világban.

-Ezt a dokumentumot az ENSZ valamennyi tagállama elfogadta, a világ összes nyelvére lefordították, egyformán fontosnak tartják keresztények, zsidók, muzulmánok, buddhisták, Lao-ce és Kung Fu-ce hívei. A II. Világháború borzalmai és szörnyű tragédiái után annak érdekében született meg, hogy a világ a szebb jövőben elkerülje ezeket a véres összeütközéseket. Ahogy a preambulum megfogalmazza, „az ENSZ közgyűlése kinyilvánítja az emberi jogok egyetemleges nyilatkozatát, mint azt a közös eszményt, amelynek elérésére minden népnek és minden nemzetnek törekednie kell.” Az első bekezdése így szól: „Minden emberi lény szabadnak, egyenlő méltósággal és jogokkal születik. Értelemmel és lelkiismerettel bírván, testvéri szellemben kell egymás iránt viseltetnünk.”

Azt gondolom, hogy ez olyan alapeszmény, amit ha valaki elutasít és elfogadásra alkalmatlannak talál, azzal megteszi az első lépést az újabb háborús konfliktusok felé.

Minden ENSZ-tagállam beépítette a maga jogrendszerébe ezt az alapegyezményt, de nem egyforma erősséggel és kötelezettséggel, és nyilvánvaló, hogy nagyon sok helyen nemcsak hogy nem tartják be ezeket az ajánlásokat, hanem sok kormányzat nem is tesz erőfeszítéseket annak érdekében, hogy az állampolgárai tudomást szerezzenek az egyezmény létezéséről.

-Így volt ez sokáig Magyarországon is…

-Az 1960-as évek végén, amikor már Magyarország tagja volt az ENSZ-nek, meg is jelent Human Rights néven egy kiadvány, de a központi propagandában nem igazán szerepelt. Amikor az Országgyűlési Könyvtárban tanultam az egyetemi vizsgáimra, egy felvilágosult értelmiségi, aki már nyilván ismerte az Illés Zenekar tevékenységét, hívta fel a figyelmemet rá. Én először kicsit bizalmatlanul fogadtam az elém rakott kiadványt, azt gondoltam, talán valami „szamizdat”, de az az ember azt mondta: „Tinikém, nyugodtan olvasd el, ez hivatalos irat.”

-Ez adta meg a lökést az 1971-es Human Rights című oratóriumotokhoz?

-Az angliai vendégszereplésünk kapcsán összetűzésbe kerültünk az államhatalommal. Állítólag olyanokat nyilatkoztunk az BBC magyar nyelvű adásában, amiket nem kellett volna. Amikor itthon behívattak és megdorgáltak bennünket az illetékes minisztériumban, azzal védekeztünk, hogy nem követtünk el semmi jogtalanságot. Azt felelte a főosztályvezető, hogy természetesen vannak állampolgári jogok, „de nem kell 100%-ig kihasználni azokat.” Azok, akik nincsenek tisztában a jogaikkal, nyilván megfelelnek az ilyen állami elvárásnak… így alakult, hogy fontosnak tartottuk felhívni a figyelmet e jogok létezésére. Nem volt könnyű megjelentetni ezt a lemezt, ami valójában egy költői megközelítése a Nyilatkozatnak, mert annak első öt pontjára írtunk szabad asszociációkkal öt dalt, míg Mensáros László a maga mély tartalmakat hordozó hangján, rendkívül hatásos módon olvasta fel ezt az öt pontot.

-Volt annak némi pikantériája, hogy éppen Mensáros László mondta el ezeket a részleteket, az a színész, akit 1956 előtt és után is elítéltek.

-Nagyon tiszteltük a művészetét, és sokat jelentett számunkra, hogy a felkérést habozás nélkül elfogadta. Aztán a 80-as években, amikor Mensáros már főleg önálló esteket tartott, a XX. század című előadóestjébe belevette a második nagylemezem, a Ne szólj, szám címadó dalának szövegét. Erre nagyon büszke voltam.

-Hogy került bele a történetbe a radikális polgárjogi harcos, Angela Davis?

-Az oratórium megjelenésének lehetősége elég bizonytalan volt, a Hanglemezgyár eleinte elzárkózott a kiadástól. Aztán Erdős Péter nagy ravaszul kitalálta, hogy ajánljuk ezt a lemezt az Amerikában kommunista szimpátiákkal megvádolt Angela Davisnek. Pontosan nem is tudtuk, hogy miért áll bíróság előtt, de nagyon jellegzetes figura volt a hatalmas afro-hajával, és a szocialista tábor hősként ünnepelte. Az első javaslat az volt, hogy írjuk rá az ajánlást a lemezborítóra, de ezt azért nem szerettük volna. Végül megállapodtunk abban, hogy a lemeztasakban lesz egy kis képeslap róla, amint éppen bilincsbe verve vezetik. Ez a kép a legtöbb borítóból az idők folyamán kihullott, de a lemez megmaradt…

-Az oratóriumból többszörösen fogalommá vált a Te kit választanál című dal. A Virágok tengerében pedig ez a refrén: „a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma”. Mindkettő aktuális, talán túlságosan is.

-Ennek a műnek az a jelentősége, hogy később is többször visszatértem ehhez a gondolatkörhöz. A Te kit választanál története valóban fantasztikus. Az új generációk azt hiszik, hogy ez az István, a király nyitánya, holott éppen azért választottuk, mert a Human Rights-ban már szerepelt és innen indulunk el, amikor egy olyan komoly konfliktust próbálunk ábrázolni, amilyenek a magyar történelemben mindig szerepet játszottak.

-A lemez után 17 évvel újabb Human Rights-program részese lettél.

-1988-ban, amikor az Amnesty International Human Rights, Now kampányát szervezte egy világturnéval, amelyen részt vett Peter Gabriel, Sting és Bruce Springsteen is, minden állomáson ehhez a szellemhez közelálló helyi művészeket kértek fel a közreműködésre. Magyarországról Hobót és engem. Gondolom, hogy főképp azért, mert a budapesti koncert szervezője, Hegedűs László, megmutatta nekik ez az Illés-lemezt, ők pedig igencsak meglepődtek, hogy ez egy kommunista országban 1971-ben megjelenhetett. Ez a koncert nem jöhetett volna létre 1988-ban, a még kizárólagos állampárti hatalom idején, hogy ha nem úgy gondolkodtak volna, hogy az ország keleti nagyhatalomhoz kikötött komphajóját megpróbálják egy kicsit nyugat felé irányítani. Nyilván az enyhülési és közeledési szándék miatt a szocialista országok közül egyedül nálunk tartottak ilyen koncertet. Tele volt a Népstadion, és a mintegy tíz évig betiltott, de akkor már engedélyezett Ha én rózsa volnék című dalt énekeltem el.

Ezek voltak az előzmények, de miután ez egy olyan egyezmény, amely magába foglalta az emberiségnek azt a mély tapasztalatát, amelyet akár a jézusi tanításból kiindulva minden igazságosság- és szabadsághívő mozgalom a zászlajára tűzött, átjárta a felvilágosodás szellemisége és a modern polgári demokráciák alapvetéseit is tartalmazta, számomra a 60-as évek óta afféle „kiskáté” és sosem éreztem, hogy érvénytelenné vált volna a benne foglalt eszménykép.

-Két évvel a Human Righs, Now! után már Magyarországon is szabad választások voltak. De azóta sem mindig tudjuk, hogy mit vagy mik közül választhatunk.

Mindig választás előtt állunk. Az emberi élet választások sorozata. De ahhoz, hogy választani és dönteni tudjunk a sorsunkat meghatározó kérdésekben, szükségünk van a széleskörű tájékozódásra. Ilyen értelemben a sajtó szabadsága nemcsak azt jelenti, hogy bármit kimondhatunk nyilvánosan, hanem azt is, hogy hozzájuthatunk a döntéseinket megalapozó információkhoz. A márciusi ifjak már 1848-ban elsőként írták a 12 pontjukba, hogy „kívánjuk a sajtó szabadságát és a cenzúra eltörlését.” Tehát elutasították a rendelkezésre álló információ bármilyen szándékú korlátozását. Elfogadom azt, hogy a sajtószabadság ma Magyarországon részlegesen létezik, mert a vélemények valahol meg tudnak jelenni, ha máshol nem, az internet nyilvánosságában.

Amikor azonban az embereknek komoly döntéseket kell hozniuk, nem áll rendelkezésükre az az ismeretanyag, amelyek alapján felelősségteljesen és jól tudnak választani.

A többség, az állami, „közszolgálati” médiából tájékozódik, amelynek még az alaptörvény szerint is az lenne a kötelessége, hogy „biztosítsa a szavazásra, választásra jogosult állampolgárok számára a közügyekkel kapcsolatos teljes körű információhoz jutást és a kiegyensúlyozott tájékoztatást.”. Én ennek az elvárásnak szeretnék a magam részéről eleget tenni azok számára, akik érdeklődnek a művészetem iránt, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata létezik, és 70 éve fennáll…

-Sokan ugyanakkor mintha nem igényelnék ezt az információ-szabadságot, inkább azt szeretik, ha megmondják nekik, hogy mit gondoljanak…

-Van egy híres könyv, A rábeszélőgép. Amerikai szociológusok írták arról, hogy miként próbálják az emberek döntéseit manipulálni és hogyan lehet védekezni ellene. Abból indultak ki, hogy az ember ökonomikus lény, szeret spórolni a befektetett energiával. A gondolkodás, a tájékozódás is energiát igényel és örömmel elfogadjuk, ha valaki ezt a munkát helyettünk elvégzi. Ezt a munkát egyébként a modern társadalmakban hagyományosan az újságírók végezték el. Összeszedték az információkat és a sajtóetika szabályai szerint – „a hír szent, a vélemény szabad” – tájékoztatták a közönséget arról, hogy mi történik a világban. Ennek megvoltak a maga szigorú elvei, például két vagy három egymástól független forrásból kell megerősíteni egy hírt.

Ha ez fennáll, akkor igaz az az emberi természetre, hogy ha körülötte egymástól látszólag független emberek valamit igaznak fogadnak el, akkor még a saját közvetlen, személyes tapasztalatában is hajlamos kételkedni.

Az emberi természetben rejlik az a tulajdonság is, hogy nagyon érzékenyen reagál a veszélyekre. Azokat az információkat keresi, amelyek arról tudósítanak, hogy mire kell vigyáznia, mit kell elkerülnie. Ezeket az emberi tulajdonságokat mára már alaposan kielemezték a szakemberek, és miután az eredmények a mindenkori hatalmaknak is a rendelkezésére állnak, nem szoktak habozni, hogy politikai céljaik elérése érdekében felhasználják. Éppen ilyenkor fontos, hogy azok az információk is eljussanak az emberekhez, amelyek a hatalom számára kellemetlenek, vagy ellentmondanak az állításaiknak. Amikor a központi hatalmaknak látszólag egymástól független rendszerekben közzétett állításaik úgy jelennek meg az emberek előtt, mintha különböző források mondanák ugyanazt, könnyen kelthetik az a benyomást, hogy az állami propaganda állításai igazak. Különösen, ha az ezzel szembenálló vélemények megjelenését korlátozzák és ha nem is tiltják, de megnehezítik a hozzájutást. Így történhet az, hogy a veszélyek, félelmek, szorongások ébresztésére rendkívül alkalmas egy mindenható, központi irányítású propaganda-rendszer, ami igazából elfedi a valóságot a maga számára hasznosnak, az emberek számára izgalmasnak tűnő hírekkel

-Működik a „gonosz világ-szindróma”…

-Úgy érzem, hogy ma Magyarországon éppen ez történik. Félelmet keltenek ahelyett, hogy a megoldásra váró problémákról beszélnének. Nemlétező veszélyekkel riogatnak, amelyekkel szemben természetesen rögtön biztosítják a védelmet számunkra.

De ezt a mechanizmust ismerjük a kereskedelmi televíziók híradóiból is, ahol mindig a szerencsétlenségek, a katasztrófák a legfontosabb hírek. Még akkor is, ha könnyen beláthatjuk: ezek a hírek nem befolyásolják komolyan az életünket.

Azt szokták mondani, hogy a repülőgép a legbiztonságosabb közlekedési eszköz. Mégsem kelt akkora riadalmat, hogy folyamatosan minden évben többszázan halnak meg közúti balesetben, mintha valahol a világban egy repülőgép lezuhan. Félünk az illegális bevándorlástól, miközben Magyarországon állítólag minden negyedik nő szenved a családon belüli erőszaktól. Lehet, hogy történnek a világon időnként szörnyű terrorcselekmények, de csak Magyarországon többen halnak meg kórházi fertőzésben.

-Tehát „Human Rights” 2018-ban is.

-Az a tapasztalatom, hogy a mai Magyarországon is nagyon kevesen tudnak e nyilatkozat létezéséről. Mivel most van a 70. évforduló, menedzseremnek, Mentler Krisztinának volt az ötlete, hogy az idei nagy koncertet erre a dátumra időzítsük, és ez legyen a címe is. Hiszen a dalaim nagy részét áthatja a nyilatkozat szellemisége. Főleg az ilyen témájú dalokból játszom majd azzal a zenekarral, akikkel két éve együtt dolgozom, és akikkel a Ráadás című lemezemet is készítettem. A koncert iránt már most nagy az érdeklődés, ezért a következő napon, december 11-én is megismételjük. Csak azt nem értem, hogy a pályán eltöltött 50 évem ellenére miért hanyagol engem szinte az összes olyan média, ami valamennyire közel áll a központi hatalomhoz? Én elfogadom az emberek akaratát, elfogadom, hogy az a gondolatrendszer, amit én képviselek, talán tényleg kisebbségben van, de nem értem, hogy abban az országban, amelynek, megint csak az alaptörvény szerint, az államformája köztársaság, és állítólag parlamentáris demokrácia, ez a kisebbséginek tartott művészi magatartás mért nem jelenhet meg a szélesebb nyilvánosság előtt?

-A Ráadás szónak van egyfajta „utolsó utáni” értelme. Úgy tűnik azonban, hogy a két évvel ezelőtti lemezed nem a végszó, van még dolgod bőven.

-Némiképp ironikusan szoktam mondani, hogy én egy „rezignált nyugger vagyok”, elmúltam 70 éves. Ilyen idősen az ember már nem legaktívabb korszakát éli. Tudom, hogy a legfiatalabb generációk figyelmének középpontjában nem az áll, amit én csinálok. De azért mégis fontosnak tartom, hogy azoknak a hangja is megszólaljon, akik rendelkeznek némi történelmi tapasztalattal. Ha mással nem, a saját életük tapasztalatával és látják azt, hogy bizonyos dolgok hajlamosak megismétlődni. A mai zenésznemzedéket a menedzsmentek általában lebeszélik arról, hogy bármilyen, politikailag értelmezhető gesztust vagy hangot engedjenek meg maguknak, mert az korlátozhatja a megjelenésüket a médiában. Miközben tudom, hogy nagyon sok zenész kolléga gondolkodik hozzám hasonlóan. És egy kicsit fáj is, hogy az a műfaj, amit én annak idején rendkívüli progresszív és szabad önkifejezési formának szerettem meg, azt ma kizárólag a szórakoztatás céljának rendelik alá. Mindig fontosnak tartottam, hogy a szórakoztatás ne legyen öncélú, ne csak egy felejthető kikapcsolódást, hanem olyan előadásokat hozzunk létre, amelyek alkalmasak arra, hogy elindítsák a gondolatokat az élet mélyebb problémáinak megismerése felé.

A jó művekben egymásra és magunkra ismerünk, felemelő és vigasztaló érezni, hogy nem vagyunk magányosak ebben a világban.

Azt gondolom, hogy ez minden művész, alkotó, kreatív ember feladata, aki képes mások számára élvezhető, szórakoztató formákat létrehozni és ezeken keresztül közössé tenni azt a tudást, élményt, tapasztalatot, amit igaznak tart.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk