KULT

„Ő döntött életről és halálról” – valóban feléledhet Erdős Péter szelleme a könnyűzenében?

Sokan kérdezik, hogy fennáll-e a veszély, hogy újra felülről irányítják majd a magyar könnyűzenét? Bálint Csabával, a budapesti Rockmúzeum alapító igazgatójával beszélgettünk.


Ki értetlenül, ki felháborodva, ki gúnyos mosollyal fogadta azt a bejelentést, hogy Demeter Szilárdot, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját „a magyar könnyűzene, valamint a kortárs magyar popkultúra megújítását és társadalmiasításáért felelős” miniszteri biztossá nevezték ki. A hazai műfajtörténet ismerői rögtön dr. Erdős Péter, a néhai „popcézárt” kezdték emlegetni. Jogos-e ez a párhuzam, mint jelent a szinte kimondhatatlan „társadalmiasítás” szó, és valóban kell-e attól tartani, hogy a pop-rockzene felülről való irányítása is a „kultúrharc” része lesz? Ezekről beszélgettünk Bálint Csabával, a budapesti Rockmúzeum alapító igazgatójával.

- Személyesen nem ismerem Demeter Szilárdot, de ismerni vélem azt a programot, amit ő meg akar valósítani. Valószínűleg azt értheti a „társadalmiasítás” alatt, hogy közel kell vinni a társadalomhoz a pop-zenét. Szerintem itt arról van szó, hogy helyet kell találni a közoktatásban a könnyűzenének, amelyre már jó néhány évtizede szükség lenne, és ennek nagyon örülnék, mert a popzene a kultúránk fontos része. Tehát nem gondolom, hogy a nulladik kilométerkőnél rögtön Erdős Péterrel kellene párhuzamba állítani Demeter Szilárdot.

- Nem is ez lenne a probléma. Az aggódók egyfajta új ízlésterrortól, ideológiai vagy szimpátia-alapú kontraszelekciótól tartanak.

- Hogy irányítani akarnak-e vagy sem, az később fog kiderülni. Viszont a könnyűzene támogatása politikai kurzustól függetlenül örök kérdés. Tapasztalatom szerint nem ott születnek igazi értékek, ahol nagy a támogatás, a rockzene alapvetően lázadó műfaj. Egyébként minden csoportosulásnál – és egy rockbanda is az – akkor kezdődnek a problémák, amikor a pénz bekerül a képbe.

De azt elfogadhatónak tartanám, ha a támogatás az infrastruktúrára vonatkozna. Ebben lehet párhuzamot keresni a múlt és a jelen között, mert a „létező szocializmus” rendszere azzal feltétlenül támogatta ezt a kultúrát, hogy fenntartotta a művelődési házak, klubok hálózatát.

Sokat hallunk manapság arról, hogy abban az időben mennyire elnyomták a rockzenészeket. Ez igaz is, meg nem is, mert a fellépési lehetőséget szinte mindenkinek biztosították. Százezrek jártak koncertekre, volt hová elmenni, és meg is engedhették maguknak a fiatalok, hogy elmenjenek. És volt lemezkiadás is, és ott valóban Erdős Péter döntött életről és halálról.

- Sokan azóta is szinte ördögi figurának tartják.

- Voltak megkérdőjelezhető döntései, és a megnyilatkozásaiból, a róla fent maradt felvételekből egy arrogáns, erőszakos, öntelt ember képe alakul ki. Engem a korabeli Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) működése egy nagy nyugati kiadóéra emlékeztet: nem foglalkozott tehetség-kutatással, a profit érdekelte, és nagy példányszámban adta ki azt, amit a piac fel tudott venni. És ennek voltak gátjai: az igazi hanglemezgyártás 1976-tól indult be, amikor megépült a dorogi gyár, addig a mennyiségi korlátok is meghatározták, hogy kit adnak ki. Belejátszott az ideológia is, de szerintem többnyire inkább a gazdasági szempontok domináltak. Az volt a baj, hogy a Nyugattal ellentétben nálunk nem voltak kis független kiadók, akik felkutatják a tehetségeket, pénzt áldoznak olyanokra is, akikből esetleg nem lesz sztár.

- Erdős Péter élete meglehetősen viharos volt: megjárta a koncentrációs táborokat, dolgozott újságíróként a Szabad Népnél, kétszer volt börtönben, először 1950-ben, kémkedés vádjával, másodszor 1956-os tevékenysége miatt. Végül 1968-ban került az MHV-hez.

- Bors Jenővel, az MHV igazgatójával felosztották a zenei területeket. Borsé lett a komolyzene, Erdősé a könnyűzene. Bár nem értett hozzá, sőt, még azt is hangoztatta, hogy botfülű. Sokszor megengedett magának ilyen és ehhez hasonló provokatív kijelentéseket, mintegy illusztrálva, hogy ő elmozdíthatatlan.

- Láttam egy vele készült interjút, amelyben bevallja, hogy „cezaromán”, végiglapozza a szakma legismertebbjeinek fotóit, és elmondja, hogy kit szeretett és kit nem.

- Enyhén bicskanyitogató, amikor úgy beszél róluk, hogy „gyermekeim”, mintha ő teremtette volna őket. Erdős hithű kommunista volt, „a társadalom mérnökének” hitvallásával, és ő az egész magyar könnyűzenét egyfajta „játszótérként” kezelte saját ideológiájához és a párt kultúrpolitikusa, Aczél György elvárásaihoz igazodva, meglehetősen szabad kézzel.

- A Kádár-rendszer kultúrpolitikájáról ma is azt tartják, hogy a „három T”, támogatás, tűrés, tiltás elvén alapult, bár ezt tudtommal sosem dokumentálták így. Igazából ezek olyan kategóriák, amelyeket bárki kénye-kedve szerint szűkíthet vagy bővíthet.

- Ezek a rendszerek így működnek. Kovács Andrásnak 1967-ben készült a Falak című filmje, amely épp arról szól, hogy nem tudjuk, hol vannak a falak, és sötétben próbáljuk kitapogatni, hogy meddig mehetünk el. Mindenkinek a fejében volt egy határmezsgye. Néhányan elmentek a végsőkig, néhányan a feléig sem mertek. Lehet, hogy Aczél is csak annyit várt el, hogy ne legyen botrány, és ehhez megtalálták a könnyűzenében a megfelelő embert. Végül is Erdős Péter 1982-ig kibírta nagyobb politikai botrányok nélkül.

- A klasszikus nagy hármasból az Illés Bródy János szövegeivel folyamatosan tesztelte ezeket a falakat, és viszonylag kevésszer koppintottak az orrukra.

- Ez lehetett számukra hátráltató, de megtermékenyítő hatású is. Nekem úgy tűnik, hogy Bródy valósággal lubickolt ebben a világban, hogy átmennek-e vagy sem az ő dupla fenekű szövegei. Előfordult, hogy direkt leadtak olyan szövegeket, amikről biztosan tudták, hogy nem mennek át, de helyette a többi beadott volt igazán ütős, csak finomabban fogalmazták meg.

- A már említett interjúban viszont Erdős úgy beszél Benkő Lászlóról, mint örök ellenségéről. Az Omega is néhányszor áldozatul esett a cenzúrának: a Tűzvihar című dalukat 56-as utalásnak vélték, a 200 évvel az utolsó háború után című albumukat egy az egyben letiltották, majd A bűvész is fennakadt a rostán.

- Azon az albumon volt a Szexapó is, amit állítólag Erdős magára vett. Az Omega helyzete azért érdekes, mert az egyetlen olyan magyar zenekar volt, amelynek sikerült kitörnie ebből az egycsatornás rendszerből, miután leszerződtek egy nyugatnémet lemezcéghez. De előtte rendesen húzták-vonták őket. Amikor 1971-ben Presser Gábor és Laux József kiválásával megalakult a Locomotiv GT, nekik rögtön lett nagylemezük, míg az Omegának csak olyan koncertlemeze jelenhetett meg, amit saját maguk vágtak össze szinte percről percre turnéjuk anyagából. Az MHV tehát letette a voksát, hogy szerinte melyik banda az életképesebb, és az Omegának ezzel a szembeszéllel kellett megküzdenie. De miután bejött nekik a német kapcsolat, már az MHV kullogott a lehetőségek után.

- Nyílt elfojtások nemigen voltak, ellehetetlenítések annál inkább.

- Ez utóbbinak talán a legdurvább példája a Beatrice, de ők Erdős személyes ellenszenvét bírták, mert „fasisztoid megnyilvánulásnak” hitte. Ezzel együtt még nekik is jelentek meg számaik 1980-ban az Omega, LGT, Beatrice közös turnéról készült lemezen.

- Mintha a magyar progresszív rocktól, amely színvonalában nem maradt el az angolszász élvonaltól, féltek volna. A nagy Syriustól csak Az ördög álarcosbálja jelent meg, ami angol nyelven Ausztráliában készült. A Mini, amely első fénykorát 1971-73-ban élte, csak 1978-ban jutott nagylemezhez. A V73-at pedig még idő előtt szétverték Demjén Ferenc kedvéért. Csupán kislemezig jutott el a Kex és a Taurus…

- Budapesten a klubokban, az ifjúsági parkokban, egyes fesztiválokon – Tabán, Diósgyőr – valóban beindultak ezek a zenék, de vajon nevezhettük-e országos jelenségnek? Imádva a Nagy Syriust, a Minit, vagy a Theatrumot sajgó szívvel kérdem, de mekkora vásárlóerőt képviselt a közönségük? A Syrius lemezét 6000 példányban jelentették meg, és állítólag néhány nap alatt el is fogyott. De lett-e volna rá kétszer-háromszor ekkora igény? Miközben akkor ha egy zenekar nem produkált 100.000 példányos eladást, az már bukásnak számított. Mint már említettem, az MHV „major” kiadóként működött, a könnyűzenei eladásokból fedezték a komolyzenei felvételeket, ugyanakkor például a Bartók összkiadás által termelt devizából finanszírozták a dorogi hanglemezgyár felépítését és a stúdiófelszereléseket. Az MHV kapitalistább módon működött, mint azt a közvélekedés elgondolja.

Bálint Csaba, a budapesti Rockmúzeum alapító-igazgatója

- Azzal egyetértek, hogy rétegzenékről volt szó, de ezek a zenekarok értéket teremtettek, és ha nagyon akarják, fel tudták volna mérni a vásárlóközönséget. És a 80-as években hiába jelentek meg már az MHV-nak „alvállalkozásai”, a klasszikus magyar underground, a Kontroll Csoporttól a VHK-ig, ugyanúgy járt, mint 10 évvel korábban a progresszívek.

- Nyilván nem támogatták már csak azért sem, mert a klubmozgalom az ellenőrizetlen autonómia világa, az pedig a mindenkori hatalom számára mindig problémás. A Kex esetében az is közrejátszhatott, hogy – mint az a zenekar fellépéseiről készült ügynöki jelentésekből is kiderült – sokszor nem is értették, amit Baksa-Soós János csinált. Márpedig amit nem értünk, az idegesítő lehet. Úgy is meg lehet közelíteni, hogy leszalámizták ezeket a zenekarokat, kifizették őket néhány kislemezzel – ugyanezt tették a Minin és a Tauruson kívül a P. Mobillal is – és közben teltek az évek. Márpedig a popzene nagyon aktuális műfaj, nem lehet éveket csúszni, tehát elképzelhető, hogy volt ebben egyfajta kifárasztási taktika.

- Ha már említetted a P.Mobilt: a 70-es évek közepén beinduló magyar hard-rock bandák közül kiemelt támogatást kapott a Piramis, amíg „társadalmi problémává” nem vált és a hasonló stílust képviselő P.Mobilt igyekeztek háttérben tartani.

- Erdős Péternek volt egy olyan elképzelése, hogy óvatos reformokkal kell fejleszteni a társadalmat. Mániákus társadalommérnökösködés is jellemezte. Ez is megnyilvánul ebben a „húzd meg, ereszd meg”-ben, hogy legyen Piramis, de ha túl nagyra nőnek, vagy túlságosan önállóvá válnak, akkor a fejükre csapunk. Ugyanez volt érezhető az Illéssel kapcsolatban is a 60-as években: ők lettek a nemzedék zenekara, majd jött a BBC-interjú ürügyén elrendelt letiltás 1970-ben, majd az 1973-as diósgyőri botrány, amikor Bródy házi őrizetbe kerül a rendőrök hergelése címén. Tény, hogy folyt egy bomlasztó tevékenység a túl nagy hatású, vagy Erdős szerint a fiatalokra rossz hatást gyakorló zenekarok körül. Fogadatlan védője volt az ifjúságnak, nagyon aggódott az erkölcseik miatt…



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk