KULT

"Nála a hangpróbák is másfél órás koncertek voltak" – találkozás Jarkko Arjatsalóval, a nemzetközi Leonard Cohen-közösség alapítójával

Volt egy tánc, Engem vársz, Forgass szerelem, meg természetesen Suzanne és Halleluja.


Ezek a dalok immár régóta a magyar kultúrának is szerves részei. Leonard Cohen költészetét, dalait mi is magunkénak érezhetjük, akár a világ bármely más pontjának nyitott szívű lakói. Érthető tehát, hogy a két éve elhunyt művész életművével az interneten át valódi nemzetközi közösséget hozott létre. Tagjai az idén éppen Budapesten adtak randevút egymásnak augusztus első hétvégéjén, amelynek a Mártonyi Éva vezette Leonard Cohen Club Hungary a gazdája.

A program központi helyszínén, a Budapest Jazz Clubban találkoztunk a finn Jarkko Arjatsalóval, aki 24 évvel ezelőtt teremtette meg e közösség alapjait, melynek azóta is lelke, motorja, a kétévenkénti „Leonard Cohen-események” fő szervezője.

- A legelső albumtól, 1967-től kezdtem gyűjteni Cohen felvételeit, és amikor megjelent a következő, azonnal lecsaptam rá, – meséli Jarkko – 1988-ban aztán végre élőben is láthattuk őt Helsinkiben, így vált teljessé a hozzá való kötődésem.

-Hét évvel később pedig létrehozta a https://leonardcohenfiles.com/ oldalt.

- Már 1984-ben feliratkoztam az angol Jim Devlin Cohen-hírlevelére. tíz évvel később azonban ez a fanzine megszűnt, és úgy gondoltam, szükség lenne egy olyan eszközre, amely folyamatosan figyelemmel kíséri Leonard tevékenységét, kapcsolatot tart a hallgatóival, olvasóival. 1994-ben még éppen csak beindult világszerte az internet, de már azon gondolkodtam, hogy jó lenne egy web-oldal erre a célra. Egy évig tartott, míg összegyűjtöttem annyi anyagot, hogy el lehessen indulni. A fiam, Rauli elkészítette hozzá a programot és 1995. szeptember 3-án született meg az oldal. Nem telt bele sok idő és e-maileket kezdtem kapni a világ minden tájáról, amelyben a Cohen-hívek azt írták: éppen erre vártak. És rögtön anyagokat is küldtek, cikkeket, fotókat, kevésbé ismert felvételeket, különböző helyi feldolgozásokat, és természetesen személyes élményeket is. Ezek felkerültek az oldalra, és egyúttal teret adtak a közreműködőknek az egymással való ismerkedésre is. Aztán 1998-ban kaptam egy e-mailt magától Leonard Cohentől, aki akkor már negyedik éve a kaliforniai Mt. Baldy Zen Központban élt buddhista szerzetesként. Rajtam keresztül üzente a világnak, hogy él és dolgozik. Ettől kezdve rendszeresen küldött az oldal számára írásokat, fotókat, rajzokat, kéziratokat.

- Mikor találkoztak először személyesen?

- Leonard 1999-ben elhagyta Mt. Baldy-t, és meghívta családomat Los Angelesbe. Számomra nagyon meglepő volt, hogy az az ember, aki tízezrek előtt lép fel, mennyire szerény, még azt is mondhatnám, hogy félénk magánemberként. Semmi nem volt benne az önmaguktól elszállt nagy sztárok allűrjeiből, sőt, érződött, hogy nagyon figyel az emberekre, a mások gondolataira. Elárulta nekem, hogy ő állandóan dolgozik, több tucatnyi notesze, jegyzetfüzete volt tele ötletekkel, dal- és verstervekkel, egyszerű feljegyzésekkel. Miután lezárta a zen buddhista tapasztalatot, ismét új utakat keresett. Nem sokkal találkozásunk után autóba ült, és egyedül ment végig Amerikán Los Angelestől Montrealig. Eltöltött egy kis időt szülővárosában, majd Mumbaiba ment, hogy az ősi indiai tanításokba mélyedjen el. Minden vallás nagyon érdekelte, válaszokat keresett bennük a maga számára. De ezen túl is rendkívül nyitott volt, nem létezett olyan ajtó, amit ne mert volna kinyitni. Imádta az élet minden oldalát.

- Volt-e valamilyen különleges élménye a találkozásaik során?

- Több turnéra is elkísértük őt, ilyenkor „all access” passzunk volt. Nemcsak a koncerteket nézhettük a színfalak mögül, hanem végigkövethettük az előkészületeket is. Cohen szinte alig evett a koncertek előtt, talán csak egy kis zöldséglevest egy szelet pirítóssal. Nagyon komolyan vette a hangpróbát, ezek önmagukban is teljes, legalább másfél órás koncertek voltak, mert mindennek tökéletesen kellett szólnia. Az esti előadás előtt rendszerint aludt egy órát, utána akár három óra hosszat is színpadon volt.

- Mi lehet a titka Leonard Cohen egyetemes hatásának?

- Bár az emberek többsége úgy ismeri őt, mint énekes-dalszerzőt, ő alapvetően költő volt, aki előbb csak verseket írt, aztán visszaadta a költészetet a zenének. Verseinek, dalszövegeinek számtalan rétege van, amelyekben mindenki megtalálhatja azt, ami róla, hozzá szól. Azt is megfigyeltem, hogy az emberek másképpen értelmeznek egy-egy Cohen-dalt, vagy verssort, ahogyan öregszenek, és sokan a saját életükkel élik meg az ő költészetét, amely még az 50-es években született, és hat évtizeden át gazdagodott. És az életmű még nem zárult le, hiszen októberben jelenik meg a The Flame című kötete, amelyet nem sokkal halála előtt fejezett be. Emellett leghíresebb dalainak refrénjei szövegükben is nagyon egyszerűek, könnyen megjegyezhetőek, és ezáltal fel tudják hívni a figyelmet egy-egy dal mélyebb tartalmára. Például a humorára, amelyet nem értettek meg azok, akik megragadtak a felszínen.

- És nem utolsósorban karizmatikus kisugárzás áradt belőle, annak ellenére, hogy sosem volt „nagy” hangja.

- Mindig alázatos és becsületes művész volt. Láttuk őt 1988-ban, 1993-ban, és az utolsó években, még akkor is az volt az érzésünk csupán, hogy „érettebb lett”, minden koncerten teljes önmagát adta. A hangjában benne volt az egész lénye, egyénisége – nem véletlen, hogy Kanadában megkapta a „legjobb férfi énekes” díját.

-Az idei, budapesti „Leonard Cohen-esemény” már a 11. a sorban. Sokkal többről van szó, mint a rajongóklubok találkozójáról.

- Igen, mindig is tudatosan kerültük a „rajongóklub” kifejezést, maga Leonard is úgy tekintett ránk, mint az ő munkássága köré kiépült közösségre. Rengeteg ember köszönhet neki tartós barátságokat, szerelmesek találtak egymásra az on-line fórumon és a különböző összejöveteleken. Az első nagy happeninget 2000-ben tartottuk Montrealban, azóta kétévenként tartjuk meg a Leonard Cohen Eventet, mindig más országban, és vannak, akikkel évek óta mindenütt találkozunk. A programokban pedig mindig megjelennek a helyi Cohen-hagyományok, előadóművészek. Így van ez Budapesten is, ahol a Budapest Klezmer Band és Falusi Mariann adott koncertet.

- Van-e olyan Leonard Cohen-dal vagy lemez, ami különösen közel áll Önhöz?

- Én is változom, öregszem, és ez kihat arra, hogy egy adott pillanatban mi szólít meg a legjobban. Leonard utolsó lemeze, a You Want It Darker különlegesen hatott rám, hiszen egy élet összegzését jelenti. A Suzanne-t azonban semmi sem tudja a szívemben felülmúlni.

Jarkkónak várhatóan sok dolga lesz a Cohen-örökséggel a következő egy évben, mert a már említett posztumusz kötet mellett várhatóan forgalomba kerül egy „utolsó utáni” lemez, amelyen a költő-dalnok szinte utolsó percéig dolgozott, és tervezik eddig ismeretlen koncertfelvételek DVD-megjelenését is. Azt azért a közösség atyja szerényen elhallgatta, hogy 2012 szeptemberében Leonard Cohen helsinki koncertjén külön köszönetet mondott neki munkásságának lelkiismeretes gondozásáért…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk