Ámon Heni nem csak lájkokkal segít a hajléktalanokon

- Hogyan indult a pályád?

- Elég öreg vagyok már, 48 éves. A Pannónia Filmstúdiónál kezdtem, majd a Filmgyárban dolgoztam, onnan pedig az MTV-be kerültem. A köztévének nagyon sokat köszönhetek, rengeteg barátot, ismerőst szereztem ott. A Magyar Televízió olyan volt, mint egy bölcső. Azok közül, akik ma a televíziós szakmában bármilyen pozícióban vannak, szinte mindenki onnan indult, hiszen akkor még csak egy darab televízió volt. Olyan mesterek, ikonikus alakok dolgoztak ott, akiktől rengeteget lehetett tanulni. Ha mást nem, amikor elcsípted az aulában, ahogy éppen megbeszéltek egy műsort.

- Az MTV-ből 1992-ben a Pesty Fekete Dobozhoz kerültél.

- Így van; a rendszerváltás után ez teljesen úttörő kezdeményezés volt, jártunk Romániában is a forradalom után. Közben a Labirintus kávézót vezettem a Várnegyedben 1992 és 1996 között. Ez a fiatalok egyik underground szórakozóhelyévé vált. Több zenekar is volt, amelyik a Labirintusból indult, például a Quimby, vagy a későbbi Heaven Street Seven alapító tagjai akkor még a Houdinis-zel. Életem fergeteges időszaka volt.

Büszkén mondhatom, hogy a Quimbyre én csaptam le: amikor láttam őket a Tilos az Á-ban, megkérdeztem, nem lépnének-e fel nálam. A Labirintusban hetente, klub jelleggel játszottak. Majd eltelt egy-másfél év, és azt mondták, ó, drága Heni, sajnos kinőttük a helyet. És ez így igaz. A Labirintus elég kicsi volt, és a végén már kint az Úri utcában hosszú sorok álltak, hogy hallhassák a Quimbyt. Imádtam őket.

- Hol folytattad a munkát?

- Egyfajta szabadúszó lettem; művészeti titkár voltam a Bozsik Yvette társulatnál, a Budapest Plázsnál pedig válságmenedzserként működtem közre, mivel a nyitás előtt egy héttel még hiányoztak az engedélyek, nem voltak programok. A Sziget TV volt a következő állomás.

Gerendai Károly fan vagyok, a szó nemes értelmében. Sokan sokfélét mondanak rá, de szerintem le a kalappal előtte. Bármi történt, mellettem állt. Szakmailag is tiszteletreméltó személy, autodidakta módon tanulta meg a fesztiválszervezést. Lehet kritizálni, fújolni, vagy irigykedni rá, én akkor is zseniálisnak és profinak tartom Karcsit. Ember az embertelenségben.

Gerendai 2005 nyarán keresett meg azzal, hogy kitalálta a Szeretem Magyarországot Klubot. Hazánk vezető értelmiségi embereit gyűjtöttük össze azzal a szándékkal, hogy gondolatainkat megosszuk az adott (politikai, gazdasági) helyzetben.

- Milyen szereped volt a Szeretem Magyarországot mozgalomban?

- Rájöttem, szeretek a különböző dolgok születésénél jelen lenni, mert az valami csoda. Legyen az új vállalkozás, program vagy esemény. A Klub legnagyobb durranása a Geszti Péter ötlete alapján szervezett kampány volt: az ország különböző részeiről képeslapokat kellett beküldeni; ebből állt össze egy kiállítás anyaga: A Békés többség én vagyok! Mindez 2006 ősze után volt…

A következő a Tarka Magyar! felvonulás volt a Klub égisze alatt, 2008-ban, Bódis Krisztával és civil szervezetekkel együtt. A rasszizmus és a kisebbségek elnyomása miatt volt fontos az üzenete – ezt ma is vállalom: Te is más vagy, te sem vagy más!

- Még zenés darab produceri teendőit is magadra vállaltad.

- Ez volt a Tiszta kosz. Izgalmas feladat volt, mert mindenki ingyen vállalta el benne a munkát, azzal az ígérettel, hogy ha sikerdarab lesz, mindenki megkapja belőle a pénzét. A társulat egyetlen szó nélkül elvállalta. Ez számomra hihetetlenül pozitív visszajelzés volt. A Tiszta kosz nagy sikert aratott. 2009 júniusában tartottuk a premiert a Merlinben, utána átkerült a Thália Színház nagyszínpadára, majd a Stúdiószínházban játszották.

- Nem hiányzott a tévézés, a régi MTV?

- Amíg nem varrok el szálakat, hiányérzetem van. 1992-ben hirtelen mentem el a köztévétől Fekete Dobozhoz. 2005-ben visszahívtak a Kultúrházba; régi ismerősökkel, remek csapat volt. Fél évig dolgoztam csak ott, mert hívott a Gerendai. Akkor éreztem azt, hogy szép volt, jó volt, de ennyi. Onnantól megnyugvás töltött el, és le tudtam zárni életemnek ezt a szakaszát.

- Mi foglalkoztat most a legtöbbet?

- A Hősök tere projekt. Az a gondolat, hogy mindannyian tehetünk jót, a magunk módján mindannyian hősök lehetünk. A jelszava: "Az vagy, amit teszel". Halacsy Péter, a Prezi társalapítója találkozott Philip Zimbardóval, és miután beszélgetett vele, elhívta Magyarországra, mert úgy érezte, itthon erre a mentalitásra nagy szükség lenne. Kicsiben mindenki változtathat a környezete hozzáállásán és gondolkodásán. Azt szoktam mondani, hogy tyúklépéssel előre haladva is haladunk.

Hiszem, hogy azt a fajta szociális érzékenységet, amelyet a világ kiöl belőlünk, visszahozhatjuk. Ha például elmegy egy család egy hajléktalan mellett, nem kell arrébb rángatni a gyereket, hogy fúj, büdös, inkább el kell magyarázni neki, hogy sajnos vannak emberek, akik nincsenek olyan helyzetben, mint mi, ezért ha tudunk, segítsünk neki. (Philip Zimbardoval készült interjúnkat itt olvashatjátok. A szerk.)

- A Facebookon hozzám is eljutott Sándor története, akinek te szereztél fedelet a feje fölé.

- Tavaly tavasszal a kutyát sétáltattam a Pozsonyi úton. A kedvenc virágüzletem mellett ült egy férfi. Kételyek merültek fel bennem azzal kapcsolatban, hogy hajléktalan-e, mert nem volt elhanyagolt a külseje, nem kéregetett, csak ott ült. Amikor ötödször vagy hatodszor mentem el mellette, megkérdeztem: "Jó napot kívánok, tudok-e bármiben segíteni?" "Jaj drága, nem, én nem szoktam kéregetni." Beszélgettünk, kiderült, hogy Sándornak hívják, 68 éves, az utcán él. Megismerkedésünk úgy folytatódott, hogy élelmiszert adtam neki. Akik háztartást vezetnek, tudják, hogy ahol 2-3 főre főznek, biztosan marad még negyediknek is. Boldogult nagyanyám, amíg élt, mindig mondta, hogy "Sándornak el ne felejts félretenni az ételből." A nagyi miatt szinte mindennap kellett főzni, és amikor lementem sétálni a kutyával, elvittem Sándornak, amit félretettem.

Ha jót teszünk, könnyűnek érezzük magunkat, boldogsághormonok szabadulnak fel, mint amikor csokit eszünk. Nem kell Pókembernek vagy Superman-nek lenni, de minden apróság számít. Engem még úgy neveltek, hogy a segítségnyújtás nem hőstett, hanem természetes dolog. Ne üldögéljen a villamoson egy életerős lány vagy fiú, ha ott áll mellettük egy idős ember. Hiszem azt, hogy jót tenni a lelkünknek jó. Ennyi önzés, ego-túltengés belefér.

- Mennyire fogadják el a hajléktalan emberek, ha kérés nélkül próbálnak nekik segíteni?

- Rájöttem, hogy a velük való megismerkedésnek és barátkozásnak is megvan a maga menete vagy protokollja. Nem szabad kérdezősködni, letámadni, ha el akar valamit mondani, úgyis elmondja. A bemutatkozás az első lépés. Sándor nevet kapott, és ez nagyon fontos. A hajléktalanok ugyanis úgy érzik - és ez sajnos így is van -, hogy ők láthatatlanok és névtelenek. Ahogy jöttem-mentem az utcán, mindig mondtam, hogy jó reggelt Sándorom, jó napot Sándorom. Sokan hallották, és egyre többen kezdtek köszönni neki. Amikor látták, hogy beszélgetek vele, az emberek vittek neki ezt-azt.

- Ennyi segítség elég egy fedél nélkül élőnek?

- Dehogy. Nyár végén elkezdtünk gondolkodni a virágboltban a barátnőimmel, mi lesz vele télen. Sándor mondta is, hogy hajnalban a szomszédos parkban kimossa a ruháit és az alsóját, és a nap egy fél óra alatt megszárítja. De ha jön a tél, még tisztálkodási sem tud. Érdeklődtünk, nincs-e bármilyen lakhatási lehetőség a környéken, legalább valami kis helyiség, ahol álomra hajthatja a fejét. A virágos melletti házban a lakók mondták, hogy a légópincéjükben van víz és wc, Sándor ott lehet este héttől reggel hétig. Novembertől március végéig kapott fedelet a feje fölé, azzal, hogy addig van ideje albérletet keresni magának és elintézni a nyugdíját. Sándor élete rendeződött, van már egy kis albérlete, és néha visszajár a Pozsonyi útra üldögélni, mert ott már barátai, ismerősei vannak.

- Hogyan lett ebből a közösségi oldalon mozgalom?

- Szerettem volna ország-világnak hírül adni, milyen jó fejek a lakók, ezért írtam egy posztot a Facebookon, amiben elmondtam a történetet, és mellékeltem egy fotót Sándorról. Nálam általában public-ra van állítva a megosztás. Körülbelül tízezren lájkolták, több mint hétezren osztották meg. Üzenetcunami indult, hogy ki hogyan tudna segíteni. Télire tényleg sok ruha és élelmiszer jött, sokan ajánlották fel a segítségüket teljesen ismeretlenül.

Amikor Sándornak már volt 3 kabátja és 4 csizmája, írtam egy újabb posztot, hogy mindenkinek megvan a maga Sándora, nézzenek körül a környékükön. Ha mindenki csak egy embernek segítene, csodákat érnénk el. Büszke vagyok arra, hogy elindítottam valamit. Ha egy ember arcot és nevet kap, akkor már nem csak egy névtelen hajléktalan kint az utcán. Amíg van annyi pénzem, hogy tudok magamnak élelmiszert venni, másnak is juttatok belőle.

Rengeteg felesleges dolgot halmozunk fel. Pazarolunk. Ételeket dobunk ki. Pedig ha körülnézünk a hűtőben vagy a konyhaszekrényben, és nem várjuk meg, amíg megromlik az élelmiszer, némi ennivalót juttatunk el azoknak, akik rászorulnak. Másnak egy fél kiló liszt is sokat jelenthet.

- A legtöbben csak karácsony környékén figyelnek oda a nehéz sorsúakra.

- Mivel a decemberi szeretetdömpingben mindenki segít, ezért tavaly télen úgy döntöttem, én kihagyom. Januárban ráadásul éppolyan hideg van, éppen annyira hiányzik az étel. Elhatároztam, hogy szűkebb pátriámban, a Jászai Mari téren, a híd lábánál a parkban ételt fogok osztani. Csak kiírtam a Facebookra, és ismerősök és idegenek is jelentkeztek, megjegyzem, javarészt nők. Kitaláltuk, hogy gulyásleves lesz, az finom és laktató. Egy rádiós kollégám hozott a nagybaniról húst és zöldséget, egy áruház dolgozói összedobtak nyolc kiló húsra valót. Volt, ahol kenyérrel és csokoládéval járultak hozzá a szeretetvendégséghez, a csoki ráadásul olyan plusz, amelyre a hajléktalanok nem költenek. Január 18-án megfőztük a levest, és a megmaradt zöldséget, illetve a gyűjtésből hátramaradt ruhákat a megjelent hátrányos helyzetű családoknak és hajléktalanoknak adtuk. Hatalmas élmény volt, köszönöm mindazoknak, akiknek a munkája benne volt.

- Folytatod a fedél nélkül élők felkarolását?

- Most egy másik nehéz sorsú embernek segítek, ha tudok, egy volt újságírónak, akiről cikkeket is írtak. A CBA előtt ült egy táblával, rajta a felirat: "Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem." Ez mellbe vágott. Szeretném rendszeressé tenni a téli szeretetvendégséget is. Mert mindig vannak újak, új Sándorok.

Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!