IMÁDOK OLVASNI

Repülj vissza a 60-as, 70-es évekbe Szalay Zoltán újonnan megjelent fotóalbumával

Valóságos időutazásra indulhatunk, a magyar sajtófotó kiemelkedő személyiségének könyvét lapozva.

Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 05.

Több mint ötven év telt el azóta. Vajon mire emlékezünk az 1960-as, 70-es évek világából? Emlékszünk-e, hogyan éltünk, dolgoztunk, építkeztünk, utaztunk, nyaraltunk, vásároltunk, öltözködtünk, szórakoztunk, ünnepeltünk, gyászoltunk, udvaroltunk akkoriban? Tudjuk-e még, hogyan készültünk a lakodalmakra, hogyan védekeztünk az árvíz ellen, milyen kabaréműsorokat, hangjátékokat hallgattunk? Vajon hogyan emlékeznek az idősebbek, a fiatalabbak, és mit tudnak ezekről az évekről azok, akik utána születtek?

Szalay Zoltán (1935–2017) Táncsics-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfusnak, a magyar sajtófotó kiemelkedő személyiségének ma már kortörténeti dokumentumnak számító fekete-fehér fotói visszaidézik annak a kornak a hangulatát, a hétköznapi élet jellegzetes pillanatait, karaktereit. A képeket nézve hol sírni, hol pedig nevetni van kedvünk Parti Nagy Lajos, a kortárs magyar irodalom meghatározó alkotójának, a képekhez írt „életérzéseit” olvasva.

A fotóalbumot a könyvbemutatón Spiró György mutatta be:

Hosszú az út, amíg egy fénykép belekerül egy albumba.

Először meg kell tanulni fényképezni, aztán sok ezer, sok tízezer képet kell exponálni, előhívni, megvizsgálni, a legjobbakat kiválogatni, aztán némi idő elteltével újra kell vizsgálni a korszakban készült fotókat, rendszerezni, archiválni, majd kötetet szerkeszteni, a sorrendet megállapítani, a kötethez találni valakit, aki a képek által ihletve élvezetes szöveget ír… Magányosan fényképez a fotós, mégis kollektív alkotás lesz az album, érintett és megérintett emberek együttes munkája.

Ebből az albumból, amely egy remek hivatásos fotósnak a hatvanas és hetvenes években készült hatalmas életművéből kínál válogatást, az derül ki, bárhol ütjük is fel, hogy Szalay Zoltán imádta a foglalkozását. Nem az egyes műfajok iránti rajongása döntötte el, mit lát meg és mit fog exponálni,

a képek között van portré és zsánerkép, árvízi riport és szociofotó, groteszken mulatságos és végtelenül szomorú. Hasonló témát mások is lekaptak, de így semmiképpen.

Nézem a Szabó család című rádiósorozat színészeinek csoportképét, és ámulok. Véletlenül az első három részt is hallottam, amikor még az alkotók sem sejtették, hogy minden idők leghosszabban tartó sorozata lesz belőle. Ez az 1960-ban készült, beállított csoportkép a hat főszereplővel (lehettek volna még mások is rajta, például Horváth Tivadar) tökéletes jellemrajz arról, hogyan pózol a nagy színész, hogyan a jó színész és hogyan a többiek. Gobbi Hilda 47 éves, szemüvegesen és kópésan nevet, mimikája kissé túlzott, felüláll – konkrétan felül ül – az egészen, némi kevéske megvetés is bujkál a vigyorral határos mosolyában, nyilvánvalóan utálja azt a szerepkört, amely összeforrott a nevével, de mit lehet csinálni, ha azzal lehet keresni. A Szabó bácsit játszó Szabó Ernő is bevallottan pózol, felettébb ártatlan, naiv képet vág, mintha a szerepe szerinti munkásember lenne, aki összeszedi magát, amikor fényképezik, ülve is magasabb akar lenni, mint állva. A másik négy szereplő üres szemmel, kihúzott derékkal bámul bele a kamerába, igyekeznek civilként szerepelni, az is szerep, persze, csak nem eléggé karakteres. Nem tudhatom, hány fénykép közül választotta ki ezt az egyet Szalay Zoltán, akkoriban a Rádióújság fotósa, de erős a gyanúm, hogy a legjellemzőbbet láthatom a kötetben.

A Szabó család: Gobbi Hilda, Szabó Ernõ, Garics János, Vörösmarthy Lili, Balogh Erzsi és Benkõ Gyula.

Családi kép a Magyar Rádió legnépszerûbb, ma is hallható folytatásos hangjátékának elsõ szereplõirõl.

Ha néhányat lapozunk, váratlanul egy 1965-ös, tehát öt évvel későbbi képre bukkanunk, egy aggódó, mélyen gondolkodó embert látunk, elsőre nem is ismerjük fel, megállapíthatatlan, hogy hány éves. Ezt a Gobbi Hildát soha nem láttuk sem fényképen, sem az életben, ilyennek a kollégák sem igen láthatták sem próbán, sem azon kívül, kivéve talán a legközelebbi barátokat. Beállított felvétel, jobb kezének mutatóujjával feltolja a szemöldökét, épphogy érintőlegesen, ahogyan a fotózottak szokták, ha a fotósok kérik, a merev mozdulat modoros – az arca mégis hihetetlenül őszinte és megnyerő. Nem játszik semmit, sem a csúnya nőt, amivel védekezni szokott, sem a színészt, ami minden ízében volt, holott tudja, hogy fényképezik. Feltehetőleg ez a kép is egy sorozat része, nem tudni, a többi képen mit látni, de ezen a képen önmaga, nem a színész, nem a ripacs, nem a magyar színházi múlt megmentője és propagátora, nem a nehéz emberi ügyekben a hatalmasaktól segítséget kijáró, hanem a gondolkodó. Soha nem láttam ilyennek, mégis azt érzem, ez az igazi. Ezt a képet kellene az önéletrajzának borítójára tenni, ha ismét kiadnák.

1965. Gobbi Hilda

A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás és még egyéb nyolcórás témakörökre szerkesztett kötetben a szociofotók gyakorolják az emberre a leginkább szívszorító hatást, a Bér és Savany dokumentumai, hogy Parti Nagy modora által ihletve mondjam. Az ügetőn feszülten figyelő közönség az életért fohászkodik csendben, a szemernyivel jobb életért, gyerekek és felnőttek egyaránt.

A Lakodalom Hartán 1966 sorozatból a kerítésen kívül álló, feketébe öltözött, fekete kendős özvegyasszonyok keserű tekintetéről nem tudjuk levenni a szemünket. Azt kutatom a képen, vajon hány évesek is lehetnek ezek a korán megvénült öregasszonyok. A görög drámák kórusát érdemes ezzel a képpel szemléltetni.

1966. Lakodalom Hartán

A Fizetésnap Miskolcon 1970 sorozat maga a kilátástalanság; szépen látható, mi a különbség a szocialista realizmus és a realizmus a szocializmusban között. Tömeges magány, lerészegedés őszidőben, műszak után, részegek között a félrészeg a király. Parti Nagy Lajos kísérő szövegéből idézem: „Azok a lábnál, lábközt kushadó agársovány aktatáskák, bőrszag és borszag”… „nincs megváltás/ üveg van vissza.”

1970. Fizetésnap Miskolcon

Van jó is a korszakban, a szubjektív objektív nem csal. Az Alsótagozatos földrajzóra Újfehértón, 1973 a számomra, aki az ötvenes évek első felében jártam alsó tagozatba, jelentős fejlődés dokumentuma: a kétszemélyes padokat összekötő lábazat immár fémből készült, nem pedig vastag fából, amibe állandóan belebotlott az ember, a fűtést pedig nagy méretű csempe-kandalló biztosítja – bár nekünk lett volna ilyen, de akkor még csak vaskályha jutott, amit délelőtt a második vagy harmadik óra alatt gyújtott be a fűtő, mi örültünk, hogy a motoszkálása elviszi az óra jelentős részét; a terem kora délutánra ki is hűlt, hogy a délutánosok nagykabátban fagyoskodjanak este hatig-hétig. És mekkora földgömb van itt – mintegy véletlenül – az első padra helyezve! De hogy változatlanul három padsor van az osztályban, az megnyugtatóan otthonos.

1973. Alsótagozatos földrajzóra Újfehértón

Sokféle helyzet, sokféle hangulat, mindig új, a helyzethez alkalmazkodó kompozíció – nehéz Szalay Zoltán szemléletét néhány szóval jellemezni. Talán mégis van e képekben közös, a – nyilván látszólagos – keresetlenség. Csak az olyan improvizáció sikerül, amelyet rengeteg próba és gyakorlás előz meg; az a gyanúm, hogy a képeit jellemző spontaneitás sok-sok előtanulmány tapasztalatából született meg.

A szemet edzeni kell a látáshoz, a városban, a munkahelyen, a gyárban azt kell észrevenni, ami valódi. Az ingázók a kor legjobb fekete filmjeinek színvonalán mutatja a hajnali–alkonyi társas ürességet, a fényképnek mint műfajnak külön erénye, hogy egy-egy arcon nézőként sokáig elidőzhetünk. A Pusztaszabolcs és Budapest között 1964-ben ingázó, alvó lány arca olyan, mint egy halotti maszk, a svájcisapkás, párás üvegen át néző melós maga a bizalmatlanság, maga a korszak. A truvaille az, hogy sehol semmi truváj, mintha véletlenül kattant volna el a gép, magától.

1964. Ingázók

A Tiszaújvárosi lakótelep 1965 perspektívája a legkevésbé sem magától értetődő. Nem tudjuk, honnét nézünk, egy szomszéd házból-e vagy a levegőből, kötélen függeszkedve netalán. A kép balszélén egy fiatalnak mondható, jellegtelen házaspár hajol ki az első emeleti lodzsán, a hozzánk közelebbi alaknak, az androgün nőnek világos szőkére festett haja van, és nézik, nézik mereven a négyszintes épületekből álló kietlen új lakótelepet. Bámulják, amin nincs mit nézni, amit jobb lenne nem látni egyáltalán. Az ég a kép kétharmada fölött szürke, lapos, mélységtelen, semmilyen. A korszak egyik nagy fotója.

1965. Tiszaújváros

Balról jobbra egy láthatólag nem túl régen felújított vidéki ház fala előtt kocsit húz egy feketébe öltözött, fekete kendős öregasszony, az arcából csak az orrhegye látszik. Az kétharmadánál elhúzós függönyös ablakra belülről három kicsi partecédula van ragasztva, mind a három cédulán ugyanannak a személynek a felismerhetetlen, apró arcképe.

1974. Úton Békéscsabán

A szövegmelléíró Parti Nagy Lajost idézem:

„áthúz a képen egy kakast

tán egy kutyát két kosarat

nyikorgó örökkévaló

egy orr egy fekete kabát

szénrajz e földi nap alatt

a kiskocsin van négy kerék

a rúdja keskeny fakereszt

összefogja a két kezét

mamusza tyúklépésbe lép

hány hossz a fal a téglaláb

nem siet áthúzza magát

az egyre partecédulább

illékony földi nap alatt

és eltűnik és ittmarad”

Hetedik kötete ez a mostani Szalay Zoltánnak; nagyszerű album; néhány tucat kiváló könyvet még biztosan össze lehet állítani a hagyatékból.

A könyv a Kossuth Kiadói Csoport gondozásában jelent meg, ezen a linken tudod megvenni!

KÖVESS MINKET:

Népszerű

Ajánljuk

Címlapról ajánljuk

IMÁDOK OLVASNI

Bödőcs Tibor: „Próbáltak rólam írni lejárató cikkeket ugyanazzal a három fordulattal”

„Nagyon fontos a lendület, és hogy arról beszéljek, ami érdekel, ami fáj, ami érint, mert jó esetben az a nézőket is érinti” - véli a humorista.

Nyitókép forrása: Bödőcs Tibor Facebook - szmo.hu
2022. május 21.

Krasznahorkai László Herscht 07769 című elbeszélése kapta a 2022-es Libri irodalmi díjat, a közönségdíjat pedig Bödőcs Tibor Mulat a Manézs című politikai szatírája nyerte el - közölte a Libri-Bookline Zrt.

Bödőcs Tibor közönségdíjas politikai szatírája egy regény, "amely megjelenésével megrengette, megrángatta, tépte-vonta a világot, amely mondatok tevepatáival tapodja, betűvágtával kopogja, szóharanggal kongatja, anekdoták lángnyelveivel lobogja az igazságot, és annak fordítottját, visszáját, fonákját, árnyékát, reciprokát, egy olyan országban, ahol az a törvény, hogy a sokaság kevésre se vigye, ahol mindőnk akarata, hogy a sólyom repüljön, a vakond túrjon, de legyen, aki megmondja, kiből lehet sólyom" - mondta Beck Zoltán.

A humorista a díj kapcsán arról is beszélt a Népszavának, hogy alkotói szabadságra ment.

"Volt egy kis lockdown-nosztalgia is bennem, többet tudok olvasni, alkotni így, mint amikor turnézok, mert akkor délután kettőkor beszállok az autóba, és hajnali kettőkor kiszállok. És nem biztos hogy a másnap reggelt Krasznahorkaival kezdem. Plusz van három kis gyermekem, meg írói álmokat dédelgetek, van új ötletem is

– ez mind lassítja az alkotói folyamatot, de nem is baj, mert így érnek meg az ötletek. Nem kapkodok, nem iparilag termelem az újabb és újabb esteket és könyveket, hanem hagyok időt az ötleteknek szárba szökkeni" - árulta el.

Az alkotói folyamatról elmondta:

"A dühömet kell használnom, az indulatomat, azt utána fel kell építeni és díszíteni.

Kell a standupban eltöltött évtizedeim tapasztalata, alkalmazni kell a mesterségbeli tudást, de azért nagyon fontos a lendület, és hogy arról beszéljek, ami érdekel, ami fáj, ami érint, mert jó esetben az a nézőket is érinti".

A témákról pedig úgy vélekedett:

"Nagy kérdés, hogy miként lehet a háborúról, vagy másról beszélni? Lehet, hogy azért kell másról is, mert háború van, és ne csak erről legyen szó, mert az élet nem csak ebből áll. De a háborúról hallgatni sem lehet. Nem tudom még, mi lesz".

A politikai szerepvállalást is elutasítja:

"Én teljesen alkalmatlan vagyok az életre, én csak figyelek, ábrázolok, reagálok rá, gúnyolódom, bohóckodom, hülyéskedem. Próbáltak rólam írni lejárató cikkeket ugyanazzal a három fordulattal, de előtte egy héttel csináltam meg a propagandamédia paródiáját, és utána próbálkoztak, mintha önmagukat parodizálták volna".

A teljes interjú ITT olvasható.

Kapcsolódó

Bödőcs elmodta, mi jön: „Humortalan cinizmus. Agyrémek. Polgári szalonnáculás. Belorusz-light, öröm lesz nézni.”

A humorista egy új műsor, esetleg új könyv reményében alkotói szabadságra megy. Azt mondja, még számára is meglepetés, mivel folytatja majd.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

IMÁDOK OLVASNI

„A jelek mindvégig ott voltak” – Ha meg akarod érteni Putyint, olvasd el ezt a könyvet

Gyomor és figyelem kell Catherine Belton könyvének olvasásához, de ha van hozzá időnk és idegrendszerünk, komolyan elmélyülhet a tudásunk Putyin Oroszországáról.

Fischer Gábor - szmo.hu
2022. június 27.

„Oroszországot, ész, nem érted, méter, sing sose méri fel, külön úton jár ott az élet, Oroszországban hinni kell!” – Fjodor Ivanovics Tyutcsev (1803-1873)

2020-ban jelent meg először Catherine Belton könyve, a Putyin emberei. A majd' hatszáz oldalas munkát magyarul nemrég adta ki a Libri, Bujdosó István fordításában. A kiadó már korábban készült a kiadással, de a könyv végül az csak az ukrajnai háború után jelent meg. Abból a szempontból ez nem is baj, hogy így be tudott kerülni a háborúra reagálva a szerző aktuális utószava, amit már a 2022-es kiadáshoz írt, reflektálva a legutóbbi fejleményre is. Többek között megvallja azt, hogy álmában nem gondolt arra, hogy az orosz elnök valóban háborút indít Ukrajna ellen.

Valóban, Vlagyimir Putyin sok meglepetést okozott nekünk, már eddig is. Amikor 2000 január elsején, a szilveszteri ünneplésből felocsúdva elolvastam a híreket, például maga a tény is meglepetés volt, hogy Oroszország elnökét éjfél óta Vlagyimir Putyinnak hívják. Bizonyára nem egyedül voltam ezzel. Addig sokat nem tudhattunk erről a negyvennyolc éves hivatalnokról. Pedig nem akármilyen életút állt már mögötte akkor is. És ha akkor annyira ismerhettük volna, mint ahogy ezt az utat Catherine Belton a könyvében feltárta, minden bizonnyal sokan, komolyan aggódtunk volna a jövőt illetően. De hát a meglepetések már csak ilyenek, utólag tudhatjuk meg, milyen ember is Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin.

Catherine Belton korábban a Financial Timesnek dolgozott, moszkvai tudósítóként dolgozott, illetve a Moscow Times és a Business Week számára írt cikkeket Oroszországról. Jelenleg oknyomozó munkatárs a Reutersnél. 2008-ban felkerült az év legjelentősebb üzleti újságíróinak listájára. A Putyin embereit hét évig írta, s bemutatása után perek sorozata zúdult rá: négy orosz milliárdos és a Rosznyeft is pert indított ellene és a kiadója, a HarperCollins ellen. A kiadó azonban kitart szerzője mellett.

A könyv alcíme: „Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot és gyűrte maga alá a Nyugatot".

És valóban, ami az első oldaltól kezdődően kirajzolódik, egy politikai krimi.

Elképesztő részletességgel írja le a szerző Putyin életét egészen a korai éveitől kezdve, nem keveset időzve a németországi KGB-s tevékenységénél, ami már önmagában egy James Bond-film. Van itt minden. Terrorista szervezetek pénzelése, a kommunista párt titkos céghálózatának létrehozása és üzemeltetése, beszervezés, zsarolás, ahogy azt elképzelni sem merjük. Ez ez is, meg a későbbi, még súlyosabb állítások végig forrásokkal bizonyítottak, semmi olyat nem találni a könyvben, ami ne lenne több forrásból is alátámasztható. A könyv megírásához rengeteg interjút, újságcikket, vallomást használt fel a szerző és számtalanszor éreztem úgy, hogy végre megértettem valamit, aminek akkor csupán a felszínéről lehetett tudomásom.

Nem könnyű olvasmányról van szó. Mert bár tekinthetjük izgalmas bűnügyi történetnek, tényfeltáró történeti irodalmi munkának, de az alapossághoz hozzátartozik rengeteg név, cégnév, adat, évszám, kis idő után az embernek zsongani kezd a feje. Én rendes esetben, ha szépirodalomról van szó, ha van időm és érdekes a könyv, ötszáz oldalt akár egy nap alatt is elolvasok. Itt azonban, ha valóban meg akarja az ember érteni, jóval több időre van szükség, és nem szégyen időnként visszalapozni, hogy összeálljon a kép. A kép pedig valóban grandiózus.

Egy semmiből jött leningrádi srác, aki gyerekkora óta a KGB tisztje akar lenni, egész életét a szervezetnek szenteli, hogy végül a történelem viharában gellert kapva meg se álljon az orosz állam éléig, ám ott is, az orosz hatalmi gépezet, az erőszakszervezet, a szilovikok megszemélyesítője, egy új, csekista cár lesz, az „első polgár”, ahogy közeli környezetében emlegetik.

Már ez szédítő, de hogy mi mindent épített fel ez a kiismerhetetlen modorú, jéghideg tekintetű tiszt? Egymaga lett az orosz revansizmus vezetője, aki tehetséggel alapozta meg fel az új orosz birodalmi politikát, amely a hidegháború (és ezzel együtt a szovjet birodalom) elvesztése miatt érzett sérelmek és nosztalgia miatt nagyon erős alapokon nyugszik jelenleg Oroszországban.

Mert nagyon fontos, hogy ez a könyv nem ítélkezik. Leírja mindazt, amit sikerült megtudni Putyinról és az orosz politika elmúlt harminc évéről, segít, hogy megértsük, miért és hogyan működik a putyini rendszer, mi mozgatja, mik a céljai. Miközben olvasom, óhatatlanul eszembe jut valami: az első világháború, és az azt lezáró, brutális békerendszer hogyan készítette elő a második világháborút. És bár a hidegháborút nem zárta le megalázó békeszerződés, de az, ami nekünk Nyugaton a szabadságunk kiterjesztése volt (EU, NATO bővítés), azt oroszok milliói megaláztatásként élték meg. És most ne mantrázzuk a mi igazunkat, csak simán képzeljük bele magunkat

egy hiányosan tájékoztatott, elmaradott és szegény ország polgárainak helyébe, akik hirtelen egy megcsonkított birodalom és egy széteső gazdaság közepén találják magukat, persze, hogy szívesen fordulnak a nemzeti nagylét mítoszai felé.

Ez a sérelmi attitűd pedig könnyen csatornázható be egy állampárti, demokráciaellenes fordulat irányába. A KGB pedig ezt kínálta, az elejétől fogva. Részben azért, mert nem is tudott volna mást kínálni, de azért is, mert

a csekisták komolyan hittek benne, hogy ez az egyetlen módja, amivel megmenthetik Oroszországot.

És tett is azért, hogy átmentse a struktúrákat, melyeket felélesztve restaurálhatják majd a birodalmat.

Bizalmi vagyonkezelők

Emlékszem, amikor a rendszerváltás környékén olyan mendemondák terjedtek, hogy ez az egész az orosz KGB műve, amelyik így menti át a hatalmát, minden le van zsírozva az amerikaiakkal, nincs itt semmi látnivaló. Bár ez így természetesen nem volt igaz, az azonban bizonyítható, hogy

a szovjet KGB már a nyolcvanas évek végétől aktívan készült az összeomlásra.

A szovjet állami vagyon egy részét fedett cégekbe menekítette át, speciális ügynököket bíztak meg nyugati cégek alapításával. Ezekkel az emberekkel aláírattak egy okmányt, mely szerint a rájuk ruházott vagyont a Párt javára hasznosítják és azt adott esetben első felszólításra visszaszolgáltatják.

„Alulírott ..., a Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja (belépés dátuma: ..., párttagsági szám: ...) jelen nyilatkozattal megerősítem azon önkéntes és felelősségem teljes tudatában hozott döntésemet, hogy vállalom a Párt bizalmi vagyonkezelői szerepét, és ennek értelmében hűen elvégzem mindazon feladatokat, amelyekkel a Párt e tekintetben bármilyen poszton, bármikor megbíz engem, anélkül hogy bizalmi vagyonkezelői státuszomat felfedném. Fogadom, hogy a rendelkezésemre bocsátott pénzügyi és anyagi forrásokat gondosan megőrzöm és minden esetben a Párt érdekében használom. Garantálom továbbá, hogy ezen forrásokat első felszólításra haladéktalanul visszaszolgáltatom. Minden jövedelmemet, amelyet a Párt reám bízott forrásaival végrehajtott gazdasági tevékenység eredményeként realizálok, a Párt tulajdonának tekintem, és garantálom, hogy azt bármilyen időpontban, bármilyen helyszínre eljuttatom a Párt utasításai szerint. Fogadom továbbá, hogy ezen információt szigorúan bizalmasan kezelem, és minden esetben teljesítem a Párt bármely utasítását, amelyet a megfelelő felhatalmazással-rendelkező személytől kapok.

Párttag aláírása:

......

Átvevő fél aláírása:

......”

Az, hogy milyen irdatlan vagyont mentettek így ki, illetve csatornáztak a KGB által közvetlenül működtetett cégekbe, csak hozzávetőlegesen ismert, de éves szinten dollármilliárdokról beszélhettünk akkor, amikor az egész szovjet(orosz) állami költségvetés csupán nyolcvanmilliárd dollár volt. És ez a művelet az összeomlás után sem ért véget. Putyin a kilencvenes évek elején már szülővárosában, az egykori Leningrádban, Szentpéterváron tevékenykedik. Nem is akárhol: a demokrata Anatolij Szobcsak polgármester helyettese. Ebben a pozíciójában, az akkor végtelenül leszegényedett város élelmezési programját irányítja. A projekt neve: olajat – élelemért. Azonban a valóságban a helyi maffiával kiegyező Putyin az így becsatornázott pénzek nagy részét

nem a lakosság élelmezésére, hanem továbbra is a KGB-hez kötődő cégek feltőkésítésére fordította.

Az összeomlás közeledtével ilyen vagyonkezelők már az országon belül is megjelentek. Még a szovjet időkben, megbízható komszomolistákat választottak ki, és közvetlenül a KGB irányítása alatt hoztak létre előbb kisebb, majd nagyobb cégeket, vállalkozásokat. A strómanok eleinte szóról szóra azt csinálták, amit KGB-s gazdáik diktáltak. Később persze önállósították magukat. Ilyen kreatúra volt Mihail Hodorkovszkij is, aki a kilencvenes évek során a leggazdagabb orosz oligarchává küzdötte fel magát. Az általa átvett, csőd szélén tántorgó Jukosz olajtársaságból évek alatt nyereséges vállalatbirodalmat épített, egymaga több olajat termelt ki, mint Kuvait. Ám a jelcini időkben Hodorkovszkij elkövette azt a hibát, hogy túlbecsülte a demokratikus(abb) struktúrák erejét a (volt) KGB-vel szemben és szembefordult korábbi gazdáival. Az, hogy ez később mennyire bizonyult végzetesnek, ma már tudjuk. Hodorkovszkij tíz évet töltött Putyin börtönében.

A tisztogatás

Részletes képet kapunk arról is, hogyan ragadta meg a hatalmat Putyin. A kései Jelcin-korszak állandósuló gazdasági káosza és az államfőig érő korrupció olyan helyzetet teremtett, hogy az évtized végére a KGB árnyékállama fokozatosan visszaszerezte a pozíciókat a vezetésben, majd mikor egy államügyészi vizsgálat már közvetlenül Jelcin családját (és benne az elnököt) fenyegette, egy ügyes húzással Putyin megérkezett a hatalomba, először csak az FSZB (a KGB utódszervezete) vezetőjeként, majd miniszterelnökként. A pragmatikus hivatalnok imidzsét magára öltő, fiatal, intelligens Putyin az elnök szűk körét is megtévesztette. Mire észbe kaptak, már késő volt: a KGB átvette a hatalmat. A népszerűségét teljesen elvesztett Jelcint, lánya segítségével rábeszélték, mandátuma lejárta előtt mondjon le, így Putyin megbízott elnökként váltotta Jelcint.

Innentől kezdve válik igazán brutálissá a könyv. A hivatalosan azóta is csecsen terrorcselekménynek tartott 1999 őszi házrobbantások részletes leírása csak a bemelegítés. Ezek a terrorcselekmények azóta is sok szempontból tisztázatlanok. Sok független oknyomozó szedte össze azt, amit tudni lehet és bár (érthetően) hivatalos nyomozás és vizsgálat nem mondta ki, de szép számmal utalnak körülmények arra is, hogy az oroszországi lakóházakat maga az FSZB robbantotta fel, hogy így

lehetőséget adjon Putyinnak a kemény fellépésre a csecsenföldi lázadók ellen, s nem utolsósorban így az addigi nagyon alacsony népszerűségét is feltornázzák.

Az utolsó robbantás azonban meghiúsult: Rjazanyban a lakók rendőrt hívtak az ügynökökre, akik elmenekültek. A rendőrség el is fogta őket, ám kiderült, hogy a szolgálatok embereiről van szó. Ekkor szólalt meg Putyin legközelebbi munkatársa Nyikolaj Patrusev, aki azt nyilatkozta, hogy mindez csak gyakorlat volt, és megdicsérte a lakókat éberségükért.

Patrusev egyáltalán nem mutatott megbánást, csak dühöt érzett, amiért az FSZB-t majdnem leleplezték. (...) „Semmi szükség nem volt ezekre a robbantásokra. Anélkül is simán hoztuk volna a választást.” A Kreml propagandagépezete elég hatalmas volt ahhoz, hogy enélkül is biztosítsa Putyin számára a választási győzelmet. „De Patrusev (...) magához akarta kötni Putyint, és be akarta sározni a kezét.”

Hogy mi történt, nem tudni. Bár mindez egy valóban független vizsgálatig természetesen csak teória marad, de beleillik abba, amit bizonyítottan azelőtt és azután Putyin emberei elkövettek.

A rendcsinálás ezek után nem állt meg. Teljes támadást intézett előbb a média ellen, független televíziócsatornákat hallgattatott el, tulajdonosaik örülhettek, ha elhagyhatták Oroszországot. Utána sorra kerültek az oligarchák. A korábban már említett Hodorkovszkij bebörtönzése jelzés volt mindenkinek: a nyugati útnak vége, itt orosz államkapitalizmus épül, ahol a legvégső tulajdonos minden esetben az állam.

Minden jel arra utalt, hogy Oroszország piacgazdasága csak álca. Hiszen a színfalak mögött folyamatosan zajlott a bevételek felosztása. A pénzeszközöket a Kreml közös feketepénzalapjába, az obscsakba csatornázták, és minden üzletet, lett légyen az bármilyen kicsi is, egyeztetni kellett az elnökkel. „Jevtusenko azt hitte, hogy a Basnyefty az övé, merthogy ő azért pénzt fizetett” – mondta egy vezető tisztviselő a Kremlből. „De aztán kiderült, hogy nem az övé, és hogy egy pillanat alatt elvehetik tőle. Az orosz üzletemberek számára ma már teljesen világos, hogy a Kreml bármikor bármelyiküktől elvehet bármit. A mai Oroszországban a magántulajdon nem szent, a kilencvenes években szerzett magántulajdon pedig főleg nem az. Nem védi más, csak Putyin jóindulata.”

Mi is az az obscsak? Eredetileg a bűnbandák közös pénzét jelentette, amelyből szükségleteik szerint költhettek a maffiózók. A későbbiekben a KGB ügynökei kezelték így a mondjuk külföldi vállalat alapítására kapott pénzt. Elvégezték a megbízatást, de közben bőségben éltek. Az orosz felső hivatalnoki körök ezidőre már így biztosították maguk számára azt a hihetetlen fényűzést, amit nehezen tudunk elképzelni. A hivatalosan szerény körülmények között élő Putyinnak így lett palotája a Fekete-tenger partján. Természetesen nem az ő nevén van, hivatalosan dzsúdópartnere, Arkagyij Rotenberg birtokolja a több, mint ötszázmilliárd forint értékű ingatlant. Ez az obscsak.

Nagyorosz restauráció ortodox ideológiával

Ami viszont a legjobban érdekelhet most minket, az az, hogyan korrumpálta és hálózta be a Nyugatot Putyin állama? Ahhoz, hogy előrenyomulhasson, mindenképpen meg kellett gyengíteni ellenfeleit. Ehhez kiváló lehetőséget láttak az európai szélsőjobb-, illetve szélsőbaloldali pártokban. Az, hogy Le Pen konkrétan orosz pénzből finanszírozta korábbi kampányait, mára bizonyított, de a könyvből az is kiderül, hogy például a görögországi Szirizát is minden bizonnyal az FSZB pénzéből hozták létre, mint ahogy komoly pénzek landoltak a német AfD-nél, az osztrák Szabadságpártnál és a magyar Jobbiknál is.

Kapcsolódó

Még Mészáros Lőrinc sem akart hitelt adni Le Pen kampányához a Financial Times szerint

Orbán Viktor közvetlen utasítására volt szükség ahhoz, hogy a széljobbos elnökjelölt megkapja a 10 millió eurót az MKB-tól.

De támogatták Putyin emberei a brit Konzervatív Párt egyes politikusait is, amely segítség bizonyára jól jött a Brexit környékén. Ahogyan a Trumppal való üzletelés is egy hosszabb történet, már a kilencvenes évek elején kezdődött, ebből is látszik, mennyi vasat tarthatnak a tűzben. Természetesen az oroszok gondosan ügyeltek arra, hogy formálisan magánemberek, „üzletemberek" pénzeiről legyen szó, de a KGB sem csinálta másképpen, amikor még a hidegháború idején támogatott olyan szervezeteket, melyek akkor a szovjet érdekeket szolgálták. Amíg a kommunizmus volt az ideológia, ilyenek voltak például a békemozgalmak. Az új helyzetben az ideológia az orosz ortodoxia lett. Az egyház teljes mértékben beépült a hatalmi struktúrákba, az egyházi vezetők dácsái is legalább annyira fényűzőek, mint az állami tisztségviselőké. És mit is hirdet ez az ideológia? Röviden és egyszerűen: az orosz felsőbbrendűséget, a tiszta kereszténységet, szembeállítva a vallástalan Nyugattal, amely vesztébe rohan. Így érthető, hogy az Ukrajnáért folytatott harc bizony keresztes háború.

Tehát a végére elérkezünk Ukrajnához. Ami egyszerre geopolitikai és érzelmi kérdés, és mint ilyen remekül kommunikálható egy leuralt médiatérben. Értelemszerűen nem a mostani eseményekről van szó, hanem arról az

aknamunkáról főleg, amivel Ukrajnát sikerült destabilizálni minden olyan alkalommal, amikor az a Nyugat felé akart elindulni.

Megtudhatjuk, hogy hogyan tudtak egy korrupciógyanús gázüzlettel éket verni az akkori nyugatos elnök, Viktor Juscsenko és miniszterelnöke Julija Timosenko közé. Hogyan építgették az orosz nacionalizmust és csempésztek fegyvereket éveken át kelet-Ukrajnába, még a 2014-es szakadár lázadás előtt.

Ahogy a Kreml a szélsőjobbos orosz nacionalista csoportokat támogatta azzal a céllal, hogy megtörje Ukrajna egységét és megakadályozza az EU-csatlakozását, az kísértetiesen hasonlított Putyin drezdai ténykedésére. Akkoriban a KGB (és a két korábban említett szövetségese szerint maga Putyin is) ügynököket épített be a német neonáci csoportokba, valamint a szélsőbaloldali Vörös Hadsereg Frakcióba is, amely amerikai katonákat és német iparmágnásokat gyilkolt meg, hogy így keltsen káoszt és tegye instabillá a közéletet. A Kreml benyomulása Ukrajnába olyan volt, mintha kitéptek volna egy fejezetet a KGB forgatókönyvéből, amelyben az „oszd meg és uralkodj” mottója alatt az volt leírva, hogyan kell fegyvereket és pénzt csempészni egy másik országba egy sor közvetítőn keresztül – a módszer azokat az időket idézte, amikor a stratégiai műveletek alapja a csempészet volt, és a szovjet vezetőknek semmi nem számított, csak a saját hatalmuk kiterjesztése, és a harc a Nyugat ellen a világ feletti uralomért.

A könyvet 101 oldalnyi jegyzet egészíti ki, melyben minden forrás és háttérinformáció megtalálható, valamint egy névmutató segít a tematikus keresésben.

A korábban említett 2022-es utószóban a szerző így zárja a művét, az ukrajnai háború fényében:

„... ma is tisztán látható, hogy mindaz, ami történik, tragédia. Tragédia Ukrajna számára az értelmetlen emberáldozat és az orosz csapatok által elkövetett atrocitások miatt, de tragédia Oroszország számára is, mivel megint teljesen elszigetelődik, és az elmúlt harminc év gazdasági eredményei szinte máról holnapra semmivé lesznek. Mindezek ellenére bízom abban, hogy e könyv valamelyest segít megérteni, miként jutottunk el ehhez a fordulóponthoz – és azt is segít majd látni, milyen szerepet játszottunk mi ebben a folyamatban, hogyan hagytuk, hogy mindez megtörténjék. A jelek mindvégig ott voltak, mindenki láthatta őket.”

Catherine Belton: Putyin emberei - Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot, és gyűrte maga alá a Nyugatot, 2022, Libri, 590 oldal

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

IMÁDOK OLVASNI

Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év

Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Malinovszki András / Fotó: Kőhalmi Zoltán/Facebook - szmo.hu
2021. október 07.

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

Kapcsolódó

Kőhalmi Zoltán és a mindenparódia – elolvastuk a Dumaszínház sztárjának első könyvét

„A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit - Avagy 101 hulla Dramfjorban” egyszerre hökkent meg és hoz valamiféle elvárhatót. Egy bonyolult és összetett humorú művet kapunk egy szerteágazó gondolatvilágú humoristától.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

IMÁDOK OLVASNI

Emily Ratajkowski teste, izgalomhajhászás, túlélési kézikönyv – Olvass a strandon, még tart a nyár!

Persze ne csak ott olvass! Válogatásunkban a teljesség igénye nélkül gyűjtöttünk össze sokkoló, vagy izgalmas, vagy tanulságos könyveket.

Szajki-Vörös Adél - szmo.hu
2022. augusztus 16.

Olvassunk könyvet! propaganda-cikksorozatunk nyárvégi epizódjához érkeztünk. Leemeltünk pár könyvet a boltok polcairól, melyek közül bárki bátran válogathat, nem lőhet félre.

Jake Adelstein: Tokió Vice - Egy újságíró a japán maffia hálójában

Az HBO Max népszerű sorozata alapjául szolgáló könyv írója, Jake Adelstein, a fiatal, amerikai újságíró hosszú ideig bujkált, miután visszautasította a jakuza által kínált félmillió dollárt, ha nem írja meg ezt a könyvet, amelynek japán kiadója halálos fenyegetéseket kapott. Története ott indul, hogy Japán egyik legnagyobb napilapjánál, a Jomiuri Sinbunnál kap tudósítói állást. Munkája során az átlagemberek elől elzárt helyekre is eljut, ahol Tokió álarca mögött egy pénzhajhász, romlott, szexuális perverzióktól fűtött, kegyetlen világ lappang.

HVG Könyvek Kiadó

Emily Ratajkowski: A testem

Emily Ratajkowski híres modell és színésznő, globális közösségimédia-jelenség. Huszonegy évesen egyszerre keltett elismerést és felháborodást világszerte, amikor provokatívan megmutatta testét, amit többféleképpen is lehetett értelmezni, és értelmezzük azóta is. Feminista vagy nárcisztikus önfényező? A válasz ott a könyvében: arról ír, hogyan változott a gondolkodása arról, miként válnak árucikké a nők a nyugati kultúrában. Nem kertel: a szexualitás, a hatalom és mindezek velejáróinak problémakörét boncolgatja, erős saját sztorikkal. Elemzi azt is, hogyan bánnak a férfiak a nőkkel, és a nők hogyan fedik el racionális magyarázatokkal annak valódi okát, hogy miért fogadják el ezt a bánásmódot. Ratajkowski esszéi azt is feltárják, hogyan fetisizálja a nyugati kultúra a női szépséget, és miként veti meg a női szexualitást, amelynek egyébként a megszállottja. Tudósítás első kézből arról, milyen széles a beleegyezés és a visszaélés között húzódó szürke zóna.

Jaffa Kiadó

Edith Eva Eger: A döntés

Dr. Edith Eva Eger tizenhat éves volt, amikor a nácik Kassáról családjával együtt Auschwitzba hurcolták. Végignézte, hogy a válogatáskor a szüleit a hírhedt náci orvos, Joseph Mengele küldte gázkamrába. Az a Mengele, később arra kérte Edithet, hogy táncolja el a Kék Duna keringőt – jutalmul kapott egy darab kenyeret. És ez csak a története kezdete. Eger végigvezet minket saját túlélő pokoljárásán és gyógyulási folyamatán. Azon, miként vált belőle igazán jó terapeuta, és miként hozta meg azt a bizonyos döntést, mert a kezünkben a választás lehetősége. Lebilincselő, letehetetlen olvasmány, memoár és útmutató, amely egyben a szembenézés lehetőségét is kínálja az olvasónak a saját döntéseivel kapcsolatban, és segít, hogy szabaduljunk meg a minket korlátozó hiedelmek "szögesdrótja" mögül.

Open Books

Révész Szilvia: A Hópárduc felesége - Életem Erőss Zsolttal

Erőss Zsolt és Strerczer Hilda története önmagában regényes. Azt sokan tudjuk, milyen tragédiával végződött 2013-ban a világhírű, amputált lábú hegymászó utolsó csúcstámadása. A könyv az özveggyel, Hildával készült beszélgetéseket tartalmazza, aki megkapó őszinteséggel mesél egy olyan emberrel leélt életéről, akit az állhatatosság és az örök nyughatatlanság egyszerre jellemzett. A női szemszög is érdekes: például az az alázat, ugyanakkor kritikus gondolkodás ahogy a nő a férj egyre magasabbra szárnyaló törekvéseihez, majd végső döntéséhez viszonyult. Szeptemberben mutatják be a könyvet is feldolgozó filmet Magasságok és mélységek címmel.

Harmat Kiadó

Anna Lembke: Dopaminkorszak - Hogyan találjunk egyensúlyt a függőségekre épülő világban

A szerző a Standford Egyetem Orvostudományi Karának pszichiáter professzora, egy neves stanfordi függőségi klinika vezetője, gyakorló orvos, több száz tudományos cikk szerzője, megszólalt a Társadalmi dilemma című Netflix dokumentumfilmben is. A könyv arra mutat rá, melyen szoros összefüggés van az élvezet és a fájdalom között, és arra, mennyire fontos ma megérteni ezt a kapcsolatot ahhoz, hogy minőségibb életet élhessünk. A könnyen a kényszeres túlfogyasztás áldozataivá váló embert elindíthatja a tudatosulás útján ez az izgalmas, és a társadalomnak, valamint a saját működésünknek is tükröt tartó olvasmány. A Dopaminkorszak azonnal a New York Times bestseller listájára került, azt járja körül, hogyan foghatjuk vissza kényszeres túlfogyasztásunkat egy dopamintól tobzódó világban.

Libri Könyvkiadó, 2022

David Attenborough: Egy élet a bolygónkon - A szemtanú vallomása - és látomás a Föld jövőjéről

Egy újabb könyv, amihez Netflix-tartalom kapcsolódik: az Egy élet a bolygónkon címmel, a streamingplatformon elérhető. A világ legismertebb és legnépszerűbb brit természetfilmesét nem kell bemutatni. Mit mond a könyvéről, aminek mindannyiunk polcán ott lenne a helye, akik egy kicsit is szívünkön viseljük a bolygó sorsát? „Tanúja voltam ennek a hanyatlásnak. Az Egy élet a bolygónkon a tanúvallomásom, egyben a látomásom is. Történet arról, miként követtük el a leghatalmasabb tévedésünket, és annak felvázolása, hogy ha haladéktalanul cselekszünk, hogyan tudjuk helyrehozni ezt a tévedést. Ma még - utoljára - van esélyünk arra, hogy tökéletes otthont teremtsünk magunknak, és helyreállítsuk az épségét annak a csodálatos világnak, amelyet örököltünk. Csak akarnunk kell.”

Park Kiadó

David De Jong: Náci milliárdosok

A Németország leggazdagabb dinasztiáinak sötét története alcímet viselő könyv letehetetlen olvasmánynak ígérkezik. Miként segítette az üzleti elit kényszerből vagy meggyőződésből Hitler terjeszkedését és hatalmi politikáját? Miért hunyt szemet a történelmi bűnök felett a háború után az Egyesült Államok? A német iparmágnások azáltal, hogy kisajátították a privátbankokat, áruval és fegyverekkel látták el a hadsereget, és mindent megtettek a profitjuk maximalizálásért, közvetve vagy közvetlenül, de támogatták a náci törekvéseket. David de Jong oknyomozó újságíró mérföldkőnek számító művében a véres pénz nyomába ered.

HVG Könyvek Kiadó

Donna Freitas: Rose Napolitano kilenc élete

Nem egyszerű nőregényt vagy szerelmeskönyvet tart a kezében az olvasó, holott a főszereplője egy nő - inkább történetbe ágyazott elmélkedést arról, mi lenne, ha... azaz milyen verziók jelennek meg ennek a Rose Napolitano nevű nőnek a kilenc lehetséges életében. Milyen következményekkel járnak a döntéseink? Válhatunk-e új emberré? Már a kérdésfeltevések is beindítják az agytekervényeket.

Libri

Dr. Máté Gábor: A sóvárgás démona (ÚJ KIADÁS)

Dr. Máté Gábor 1944-ben született Budapesten, 1957-től Kanadában él. Magyar nyelven megjelent könyvei közül ez az egyik, ez lehet azoknak a "bibliája", akiket érdekel, mi a szenvedélybetegség, mi a különbség, ha van egyáltalán, a munkamánia, a drogosság, a vásárlásmánia vagy az internetfüggőség között. Máté elkötelezett szószólója a traumagyógyulásnak – A trauma bölcsessége című filmjéről mi is írtunk –, és maga is bevallott munkamániásként segíteni próbál könyvében az olvasónak abban, hogyan tudunk enyhülést találni az önmérgezésen kívül, ha bajunk van az életünkkel. Saját klinikai tapasztalatait építi be a gondolatmenetébe: az ok nem az egyén hibáiban, és nem is a genetikai tényezőkben, hanem a függő személy által átélt szenvedésekben és veszteségekben keresendő - segíteni akar, hogyan szabaduljunk meg ezek erejének hatása alól.

Open Books

Vekerdy Tamás: Jól szeretni

"Megismerlek és elfogadlak.

Olyannak, amilyen vagy.

A te teljes világodat.

Aki jól szeret, az megismer és elfogad

saját világát kitágítja a másik felé.

Befogadja őt.

Megismerlek és elfogadlak.

Olyannak, amilyen vagy.

A te teljes világodat.

Aki jól szeret, az megismer és elfogad

saját világát kitágítja a másik felé.

Befogadja őt."

Vekerdy Tamás hiánya pótolhatatlan, de szerencsére itt maradtak velünk a gondolatai. Az ezt megelőző kötetben az Érzelmi biztonságban az előadásai válogatása jelent meg, ebben a közös beszélgetéseké.

Kulcslyuk Kiadó

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk