Megszerettet minket a franciákkal - budapesti beszélgetés Virág Ibolyával
Több mint 30 éve ajándékozza meg a francia olvasókat klasszikus és kortárs szellemi kincsünk legjavával, 1996 óta saját kiadóval, Magyarország igazi, kikezdhetetlen imázsát kínálva. Nem véletlen, hogy előbb a Francia Művészeti és Irodalmi Rend lovagi, majd tiszti fokozatával tüntették ki.
Virág Ibolya azok közé tartozik, akikkel hosszú évek elteltével is ott lehet folytatni egy beszélgetést, ahol az abbamaradt.
Mi 2004-ben találkoztunk utoljára Párizsban, a Beaubourg mellett egy kávéház teraszán. Most a Centrálba ültünk be, közel a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz, amelynek műfordítói konferenciájára Ibolya hazalátogatott.

-Hogyan kezdődött ez a szenvedély, amelyből élete küldetése lett?
-Igazából a nyelvek szeretete vezetett ide. Franciát tanultam az egri Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, közben Édesanyám egyik barátnőjétől, aki az utcánkban lakott, németet. Szüleim lengyel barátaitól, akik a nyarakat rendszeresen Egerben töltötték, lengyelül is tanultam, egyetemi éveim alatt pedig angolul, olaszul és törökül. Még egy gimnazistáknak kiírt műfordító-versenyen is részt vettem egy Camus-novellával és 3. helyezést értem el.
-1980 óta él Franciaországban, és öt évvel később már Krúdy-regény jelent meg az Ön fordításában.
-Szinte hihetetlen, hogy 1980. júniusában mentünk ki férjemmel Párizsba és szeptemberben már publikáltam a Le Monde-ban. Akkoriban a lapnak volt egy vasárnapi, mellékletes száma, a Le Monde Dimanche és ennek utolsó oldalán elbeszéléseket közöltek. Amikor megláttam ezt a lehetőséget, ismeretlenül beküldtem egy Örkény-novellát a szerkesztőnek, aki azonnal elfogadta. Ezeket egy Mándy-, majd egy Krúdy-novella követte. Ez nagy segítség volt, mert bevitt engem a korombéli francia fiatalok irodalmi körébe, akik akkor folyóirat-alapítási lázban égtek és könyvsorozatokat indítottak. Nemcsak publikálni tudtam náluk, hanem azt is megtanultam, hogy mik a fontos dolgok ebben a szakmában. Ekkor értettem meg például, hogy milyen intenzíven kell egy új könyvvel a megjelenés után foglalkozni.
Ha a könyvet sorsára hagyjuk, az olvasó soha nem fog új szerzőket felfedezni.
Akkor alakult ki a ma is érvényes munkastílusom, kapcsolataim révén, személyes találkozókon próbálom a kritikusok figyelmét felkelteni egy-egy új kiadványra és ez működik. Most már számos bloggal is kapcsolatban állok. Ennek is köszönhető, hogy immár számos egy sor könyvesbolttal baráti a viszonyom Párizsban és vidéken. Kiteszik a könyveimet a kirakatba is, ajánló szöveget írnak rájuk, de kínálják szóban is... Könyvbemutatókat szerveznek, amelyekhez vitrint csinálnak, meghívnak különböző beszélgetésekre.. A minap a párizsi metróban leült velem szemközt egy férfi, és elkezdte olvasni az N.N.-t ! Nem először fordult elő, hogy láttam metróban vagy buszon a kiadványaimat olvasni.
-Miért éppen Krúdy N.N. című kisregényét választotta bemutatkozó könyvének?
-Úgy gondolom, hogy a modern magyar irodalom vele kezdődik, de személyes kötődés is. Meg akartam mutatni a különböző irodalmi írásmódokat. Így találtam ki a három pillért, Krúdyt, Kosztolányit és Márait, és köréjük a kortárs szerzőket: Weörest, Esterházyt, Nádas Pétert, Grendel Lajost. A magyar irodalom nagyon sokat köszönhet az N.N.-nek. Megjelenésekor személyesen gratulált nekem Danilo Kiš, Milan Kundera pedig egyenesen azt kérdezte: „Hol találta ezt a csodálatos írót?” Mintha akkor döbbentek volna rá Franciaországban, hogy létezik magas színvonalú magyar irodalom. Olyan lapok méltatták nagy terjedelemben a könyvet, mint a Le Nouvel Observateur, a Libération és ismét a Le Monde. A LIRE magazin még azt is írta: „Ez a fiatal nő jobban ismeri a nyelvünket, mint mi magunk.” Amikor e lap kritikusával találkoztam, hozzátette: „Nem bókolni akartam, komolyan gondoltam.”
-Az Ön által választott szerzők egyike sem könnyű olvasmány, még magyarul sem. Nagy kihívás őket átültetni egy másik nyelvre, egy másik gondolkodásmódba.
-Krúdyval annyiban volt könnyebb dolgom, hogy metaforáival, hasonlataival úgy fogtam fel, mintha költészetet fordítanék. Persze nagyon sok minden így sem jön át. Esterházynál még kevésbé, ott bizonyos asszociációk megértéséhez magyarnak kell lenni. Esterházytól a Függő volt az első, amit lefordítottam, egyben az ő első franciául megjelent könyve, és olyan jó volt a kritikai fogadtatása, hogy utána az egyik legjelentősebb kiadó, a Gallimard vette meg a jogokat. Amikor szegény Péter meghalt, az összes nekrológban megemlékeztek a Függőről, és azokról a további novellákról, amelyeket én fordítottam.

Amikor az Albin Michel kiadónál dolgoztam, kifejezetten azért választottam ki a Gyertyák csonkig égnek című Márai-regényt, mert szerettem volna elérni a nagyközönséget. Igazam volt. Egyik olvasó azt írta nekem: „E könyv után el fogom olvasni Márai összes művét”. Erre is nagyon büszke vagyok. Azokban az években Márai könyvei a francia fordításoknak köszönhetően bejárták a világot. A Gyertyákat mi küldtük el a milánói Adelphi kiadónak, és Olaszországban még a best-seller listán is szerepelt. És utána jött Kertész Imre Nobel-díja! E két szerző mindenütt behozta a magyar irodalmat a köztudatba.
-Az Ön küldetése valahol visszaadja a francia irodalomnak azt a csodálatos ajándékát, amellyel a 20. századi magyar irodalomra hatott, Ady-tól Radnótiig. És könyvtáraink szegényebbek lennének a nagyszerű műfordítások nélkül, amelyek megismertették a magyar olvasóval Baudelaire-t, Rimbaud-t, Apollinaire-t, Éluard-t.
-Erről sajnos Franciaországban kevesen tudnak. Viszont a magyar irodalom jelenlétének köszönhetően egyre gyakrabban jelenik meg a magyar tematika a francia regényekben. Például Eric Holder 2002-ben jelentette meg a Magyar nő (Hongroise) című regényét, amelyben még egy Ibolya nevű hölgy is szerepel. Összekombinálta olvasmányait... De más könyvekben is megjelenik egy-egy magyar szereplő vagy téma, Christian Combaz és Alice Zeniter regényeiben pedig Budapest és a magyar történelem.
-Ön nemcsak a magyar, hanem a közép-európai irodalom franciaországi népszerűsítését is felvállalta.
-Néhany évvel a rendszerváltozás előtt közép-európai könyvsorozatot inditottam, bevezetve ezzel Közép-Európa fogalmát a könyvkiadásba. Nagyon szeretem Karel Ĉapeket, akit a II. világháború és a Berlini Fal valahogy kimosott a franciák fejéből, de Csehszlovákiában sem nagyon szerették, mert antifasiszta volt ugyan, de egyáltalán nem kommunista, még „barát” sem. Tehát bizonyos értelemben én lettem az ő újrafelfedezője. Jaroslav Hašek Kalandok a Vörös Hadseregben című, magyarul még nem ismert könyvét, ami tulajdonképpen a Svejk folytatása azokból az évekből amikor Hašek Oroszországban élt, különböző nyelveken, még magyarul is vörös propaganda-lapokba írt, majd politikai komisszárja lett egy katonai egységnek. Mindenféle ideológiai kötődése ellenére meg tudta írni a polgárháború kellős közepén, hogy milyen erőszakos, buta rendszer van kialakulóban. Már a negyedik kiadásánál tartunk. Hašek annyira élő, annyira a mához szól, hogy kaptam már olyan levelet, amelyben meg akarták őt hívni egy konferenciára.
-Ebbe a sorba illeszkedett két magyar történeti munka, Bibó Istvántól, illetve Szűcs Jenőtől.
A Bibó-kötet A kelet-európai kisállamok nyomorúsága címen jelent meg, amelyben összegyűjtöttem Bibó közép-kelet-európai tárgyú irásait. Magyar kiadásban ilyen kötet nem létezik. A Szűcs Jenőnek a magyar Vázlat Európa három történeti régiójáról című munkáját választottam. A francia fordítás nyomán jelentek angolul, németül, olaszul, valamint számos kelet-európai nyelven : szerb, lengyel, cseh, és román kiadásban. Franciaországban az első olvasók között olyan híres filozófusok voltak, mint Alain Finkielkraut vagy Chantal Delsol. A rendszerváltozáskor külpolitikai szakértők, újságírók, diplomaták olvasták, belőlük „tanultak” minket és egyetemen is tanították. Ma már "nagy klasszikusokként" tartják számon ezeket a könyveket.
-Hogyan hatnak mindezek a könyvek a franciák Magyarország-képére?
-Esterházyt ma Európa egyik legnagyobb írójának tartják. Nagyra tartják Nádas Pétert is, akitől két színdarabot is fordítottam, amelyeket bemutattak az Avignon-i Fesztiválon, aztán Párizsban a Théâtre du Rond-Point-ben is. E könyvek és róluk szóló recenziók nyomán a többi kiadó is elkezdett magyar szerzőkben gondolkodni. Így nagyon magas szintre jutott a magyar könyvek franciaországi fordítása. Ma már nagyon sok embertől hallom, hogy imádják a magyar irodalmat. Ez nagyon fontos az országimázs szempontjából. Néhány évvel ezelőtt sok negatív előjelű cikk jelent meg Magyarországról, megijedtem. Szerencsére ezt is túléltük.
A kulturális értékeket már a Kádár-korszakban is függetleníteni tudtuk a politikai miliőtől, ez most sincsen másként…
