Likó Marcell: „Az új lemezünk olyan, mint a betonrepedésben kisarjadó virág”

A Vad Fruttik frontemberével arról beszélgettünk, mi a zenekar sikerének titka, és elvárja-e a közönség, hogy rocksztárként viselkedjen.


A Vad Fruttik mára az ország egyik legnépszerűbb zenekarává vált: bárhová is mennek, mindenhol teltház fogadja őket, és a fesztiválokon is rendre a legjobb időpontokat kapják. Idén még a Sziget nagyszínpadára is felkerültek, amit nem sok hazai csapat mondhat el magáról.

Mindeközben néhány hete jelent meg hatodik nagylemezük, a Szabad.vagy, ennek apropóján beszélgettünk a szövegíró-frontemberrel, Likó Marcellal.

Miben tér el a Szabad.vagy az eddigi lemezeitektől?

Utólag az a benyomásom, mintha egy képet nézegetnék, amin egy betonrepedés látható egy áruház parkolójában, amiből kisarjad egy virág.

Körös-körül minden pusztul, de ez nem zavar, én egy kertet gondozok.

Talán nem az a fontos, ami körülöttünk történik bármi is legyen az. Lehet, hogy fontosabb, hogy ez alatt mi zajlik le bennünk, hogy mit élünk meg saját valóságunkként.

Milyenek a rajongói visszajelzések?

A rajongók mindig imádják. Mi is imádjuk őket. Elfogultak, mint egy szülő a gyerekével. Ami meglepett, hogy a Vége című dal bekerült YouTube-on a felkapottak közé, annak ellenére, hogy nincs hozzá videoklip és a rádiók sem játsszák.

A magyarok szerinted nem viselik jól az alternatív zenét?

A 90-es évek végén és a 2000-es évek elején még menő volt a fiatalok körében elmenni egy Kispál vagy Quimby koncertre, de ez a múlt. Felzárkóztunk a nagyvilághoz, ahol a könnyen emészthető, vidámabb dalok, pl. a Despacito amik igazán tarolnak. A mainstream bekerült a fesztiválokra, az alter pedig háttérbe szorult. Annak idején David Bowie volt a húzónév a Szigeten, most Rihanna. Valamennyire persze még most is menő ez a fajta zene, hiszen a lemezbemutatónkon a Budapest Parkban annyian voltak, mint eddig soha, de akkor sem mi döntjük a nézőcsúcsokat.

Akkor mégis miben rejlik a sikeretek?

Talán a nemzeti attitűdben. A magyar néplélekben ott a hajlam a szembenézésre. Annyira nem mennek mellé a szövegek, hiszen nem egy különálló zárványban élek, nem csak én érzem így magam. Elég sokan mondják azt, hogy ez így nagyon nincsen rendben. Talán ez egyfajta terápia is, mert ha kimondod, elindulsz a megoldás felé. A siker másik kulcsa a hitelesség. Nem kamuból éneklek, hogy „jaj, meghalt a kiskutyám”. Dolgoztam én szegénykonyhán, jártam drogrehabon, faterom alkoholista volt, mint sok más kortársamnak. Ezek megélt sztorik, és nemcsak én éltem meg őket, hanem több generáció.

Sokszor lehet olyan sztorikat hallani, hogy egy zenekar zenéje mentette meg az illetőt az öngyilkosságtól. Nektek is volt ilyenben részetek?

Igen, sokan szoktak írni. Ezekre, ha eljutnak hozzám válaszolok is, javasolom, hogy menjenek el pszichológushoz, beszélgessenek a szüleikkel, barátaikkal. Manapság az emberek több, mint 60 százaléka nem szervi, hanem lelki eredetű betegséggel keresi fel orvosát. Nehéz felvenni a tempót, belefáradunk és összeomlunk.

A lányod születésekor azt mondtad, hogy ő segített célt találni az életedben. A zenélés és a másokon való segítés sosem töltötte be ezt az űrt?

Nem. (nevet) Tény, hogyha az ember profi zenész, az nemcsak népszerűséggel jár, terhet is ró rá. A zenélés egyfajta alkalmazott művészet. Tartani kell a határidőket, még akkor is, amikor nagyon nincs hozzá kedvem. Ilyenkor születnek a szar számok. (nevet) Kell egy inkubációs időszak, amikor feltöltődöm, új impulzusok érnek, hiszen ha folyamatosan írnék, az összes szám ugyanolyan lenne. Mindeközben elvárják, hogy újra és újra elkápráztassam a közönséget, hiszen Michael Jackson is megtette.

Persze a magyar zenekarok nem úgy élnek, mint a nyugati sztárok. Ők tízezerszer több pénzből gazdálkodnak. Vegyük például Lana Del Rayt. Boldog vagyok, mert a Sziget nagyszínpadára kerültünk pont azon a napon, amikor ő is jön, szóval, ha nem lesz körülötte sok testőr, akkor odamegyünk a búgóhangú énekesnőhöz, hogy hadd készítsünk már egy közös fotót dear Lana, we love your voice. Szóval Lana megszólal, hogy „jaj, eszembe jutott valami, lepengetek 3 akkordot” és a stábja már kézen is fogja, hogy „gyere Lana, viszünk a stúdióba, te búgjál valamit, mi majd segítünk, itt van pár szövegíró” és akkor leülnek összerakni a dalt.

És más érzés repcsivel menni egy koncertre, mint egy Ford Tranzittal, amiben nincs légkondi, és 12 órát kell vele utazni Erdélyig. Ráadásul mikor odaérsz, azt mondják: „na, gyere mutasd meg a rock and rollt”, pedig én legszívesebben egy ágynak mutatnám meg hogyan kell belebújni.

De ott az ellenpélda is, Chester Bennington, vagy Chris Cornell. Lehet az embernek akármekkora stábja, akármennyi pénze, van az a feszültség, amit képtelenség feldolgozni.

Te nem érezted soha, hogy abba akarod hagyni a zenélést?

Folyton ezt érzem... (nevet) Magát a zenélést sosem gondoltam nehéznek, a dalírás nekem sokat segít.

Ha feszít valami, amit nem tudok megfogalmazni, akkor az írással elkezdem formálni, és amikor alakot ölt, akkor határtalanul jó érzés tölt el. Nem olyan, mint amikor megoldok egy problémát, hanem inkább ahhoz hasonlítanám, mikor rendet rak az ember.

Szóval ez nem lelkileg megterhelő, inkább fizikailag. Mi majd’ mindent meg szoktunk tervezni, évekre előre kész a koncert stratégiánk, nem vállalunk be minden lehetséges fellépést. Ha valamiért mégis túlhajszoljuk magunkat, akkor szólni szoktunk, hogy most már elég lesz, mert ebben a hónapban már volt 18 koncertünk - volt ilyen nyarunk. Amikor fiatalabbak voltunk, még jobban bírtuk, de most már nem varázsol el, hogy a rossz boroktól berúghatunk és ehetünk pár parizeres szendvicset. Ezek mellett elég nehéz eljátszani, hogy rocksztár vagy.

Szerinted elvárják az emberek, hogy rocksztár legyél?

Persze. A Parkban múltkor megkérdeztem:

„Figyelj közönség, hogy vagyunk mi, mert ez bennem mindig egy nagy kérdőjel. Haverok vagyunk, a szomszéd fiúk a panelból, vagy rocksztárok?"

Természetesen a rocksztárnál volt a nagy őrjöngés, ezért azóta hozom a színpadra a rocksztár énemet.

Sztárként mennyire kell megfelelned, példát mutatnod?

Nem kell példát mutatnom, csak saját magamat adni, de ez nem megy elsőre. Volt, amikor színpadra lépés előtt befeszültem, hogy most meg kell mutatni, mint tesiórán, amikor le kell futni a távot.

De nem az a lényeg, hogy rohadt jó legyél, hanem az, hogy jól legyél, élvezd azt, amit csinálsz,

hiszen amikor „flowban” vagy, az átragad a közönségre. Ez könnyűnek tűnik, igazából pedig elviselhetetlenül könnyű.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk