KULT

„Mindannyian millió történet mellett megyünk el” – beszélgetés Totth Benedekkel villamosszínházról, irodalomról és alkotásról

A színház mindent túlél. A színház ezer helyszínen képes megújulni.


Az amfiteátrumtól a kőszínházig, a pajtáktól, kocsmaudvaroktól a pincékig, az illegális lakásokig, a fogolytáboroktól a börtönökig. Miért éppen villamoson ne lehetne színházat játszani? Ez az egyik meglepetése a hét végi Dunapest Fesztiválnak. Az egyik alkotóval, Totth Benedek íróval beszélgettünk.

– A budapesti villamos egyfajta 20. századi történelmi szimbólumnak is tekinthető, a két világháború közti időszaktól az újjáépítésig, 1956-ig és még lehetne sorolni. Másfelől pedig egy villamos közönsége egyfajta mikrotársadalom. Hogyan született meg a villamosszínház ötlete?

– Az ötletgazda Valuska László, a Dunapest, illetve az őszi-tavaszi Margó-fesztivál szervezője volt és úgy tudom, hogy éppen az Ön által is említett koncepciók mentén bontakozott ki az előadás, ami természetesen a Dunához is kötődik, mivel a darabot a 2-es villamoson adják elő.

– Amelynek az útvonala sem akármilyen: „Fehér Ház”, Parlament, Akadémia, Vigadó, Vásárcsarnok…

– A színdarabot a járat menetidejéhez igazítottuk: addig tart, amíg a 2-es megteszi az utat a Jászai tér és a Közvágóhíd között oda-vissza. Szerettük volna megírni a tömegközlekedéssel járók egyik állandó élményét, vagyis, hogy minden nap millió történet mellett megyünk el. Szerzőtársammal, Molnár T. Eszterrel egy ilyen történetet írtunk meg, amit az idő rövidsége és a tér szűke miatt nagyon össze kellett sűríteni. „Négykezes” darabot még nem írtam, végül úgy osztottuk fel a munkát, hogy Eszter megírta az oda utat, én pedig a visszautat. A darab rendezője Ördög Tamás, a Dollár Papa Gyermekei társulat vezetője. A sztoriról annyit árulhatok el, hogy egy kevés szereplős „párkapcsolati túszdráma”.

– A színház hihetetlen helyszíneken találja meg a helyét.

– Nem tudom, volt-e már a világban valahol villamosszínház, de ez a helyszín írói és, gondolom, rendezői meg színészi szempontból is rengeteg kihívással jár. De az ötlet, hogy „kivigyük” a városba a színházat, nagyon működik, ráadásul ez az egész az utazással kap még egy csavart.

-Egy írónak vélhetően rá is áll az agya, hogy utazás közben egy arcból, egy figurából kibontson egy történetet.

– Viszonylag keveset kell a városban közlekednem, mert otthon dolgozom, de ha mégis elindulok, a mindennapi teendők eléggé lekötnek, és így nehezebb elszakadni a hétköznapi helyzetből, és átkapcsolni alkotói „üzemmódba”. Hosszabb utazások közben valahogy könnyebben el tudom engedni magam, és ilyenkor sokszor belelátok mindenféle történeteket más emberekbe. Jó pár éve tanítok egy kreatív írás-kurzuson, ott szoktam azt a feladatot adni a hallgatóknak, hogy amíg beérnek, figyeljék az utazóközönséget, és hozzanak egy jó sztorit. Ritka, hogy üres kézzel jönnek.

Ilyen szempontból a tömegközlekedés valóságos kincsesbánya.

– Ugyanezt szoktam kérni médiaegyetemi tanítványaimtól, akiknek az Örs vezér téri aluljárón kell átjutniuk…

– Ha az ember elég nyitottan áll a dolgokhoz, átengedi magát az ingereknek, akkor bármi megihletheti. Nemrég írtam egy novellát, amit konkrétan egy kapualj ihletett, ahol a falon ki volt téve egy párt logója. Soha nem tudhatjuk, mikor talál meg bennünket egy történet. Néha úgy érzem, hogy csak úgy „kapjuk” őket. Persze ahhoz azért sokat kell dolgozni, hogy egy ötletből kerek történet legyen.

– Ön az elmúlt néhány évben igen nagy figyelmet keltett két regényével, a Holtversennyel és Az utolsó utáni háborúval. Manapság mi lehet az, ami átlépi az olvasók ingerküszöbét?

– Nehéz kérdés, és nem is tudom rá a választ. Az első regényem előtt nem publikáltam semmit, műfordító voltam, ami nagyon más jellegű munka. Rengeteg tanulsággal járt számomra alkotóként. Szóval nekem kimaradt az „irodalmi életbe való bejutás” hagyományos útja: nem jelentek meg írásaim folyóiratokban, nem jártam irodalmi táborokba, még az iskolaújságban sem jelent meg tőlem egy sor sem. Az alkotás, az írás vágyát azonban nem tudtam magamban elnyomni. A Holtverseny megjelenése és fogadtatása tényleg álomszerű, már eleve ott kezdődött, hogy egy olyan tekintélyes kiadónál jelenhetett meg, mint a Magvető. Nagy kockázatot vállaltak ezzel a könyvvel. A kiadó sok elismert kortárs író életművét gondozza, mégis belevágtak egy kamaszokról szóló, meglehetősen durva nyelvezetű regény megjelentetésébe, amelynek az szerzőjét a szűk műfordító szakmán kívül nem ismerte senki. Nem tudom, hogy bárki számított-e arra, hogy ilyen jól fog elsülni ez a dolog.

Az egyik titok talán abban rejlik, hogy magam sem tudtam, mit csinálok.

Bár sokat olvastam, bölcsészkarra jártam, a kortárs magyar irodalomról mégsem volt átfogó képem. Az angol, amerikai irodalmat mindenesetre jobban ismertem, az egyetemen angol szakon végeztem, és a műfordításokat is ebből a nyelvből készítettem. Gyakorlatilag nem tudtam, milyen hagyományokba lépek be, és adott esetben, mit rúgok fel. Erre természetesen nem érdemként tekintek…

– Volt már ilyenre példa a magyar és a világirodalomban is…

– Nem vagyok lázadó alkat, mégis volt egy ilyen „lázadó” gesztus ebben a könyvben. Talán az elmaradt kamaszkori lázadást pótoltam be. Hogy miért működik, igazából nem tudom, én sok esetben már inkább a hibáit látom. Írás közben szinte mindent ösztönösen csináltam, a nyelvezete is így alakult ki. A szándékos polgárpukkasztás távol áll tőlem, nem úgy ültem le írni, hogy „na, majd mindenki kifekszik ettől a könyvtől.” És a visszajelzésekből az derült ki, hogy nemhogy nem akadtak ki tőle, hanem inkább sokféle oldalról próbálták megközelíteni: létezik-e ilyen nyelv, tényleg ilyenek a mai fiatalok? Közben nekem nem volt más célom, csak el akartam mondani egy történetet, és hát így sikerült. Talán az őszintesége hatott, hogy nem akartam „megfelelni” senkinek és semminek. Az ember annyifelé igazodik, alkalmazkodik az életben, az írást ezért próbálom meghagyni olyan területnek, ahol teljesen szabad lehetek.

– Az utolsó utáni háború viszont bizonyos fokig köthető műfordítói munkájához, hiszen ültetett át magyarra több „sötét utópiát”, mint például Aldous Huxley Szép új világát, vagy Cormac McCarthy Az út című regényét.

– Ezzel a könyvvel szerettem volna megmutatni, hogy tudok másképpen is írni, nagyon más témában. Fontos lépcsőnek tartom, és egy pillanatig sem bántam, hogy ezt a történetet írtam meg, és így. Nagyon sokat tanultam belőle, talán többet is, mint a Holtversenyből, bizonyos értelemben úgy érzem, jobb is lett. De azért elég kritikus vagyok önmagammal szemben, és most már úgy látom, hogy hiába álltam hozzá ehhez a regényhez sokkal tudatosabban, mégsem azokon a dolgokon agyaltam, amiken igazán kellett volna. Majd a harmadik könyvnél kiderül, hogy jól látom-e a helyzetet. Most megint új módszerrel dolgozom.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy a félelmeit írta meg benne. Nem lehet, hogy sokkal sötétebbnek, félelmetesebbnek látjuk a világot, mint amilyen valójában a médiaglobalizáció miatt?

– Utólag belegondolva ez a Holtversenyre is igaz. Akkoriban az időm nagy részét egy alagsori helyiségben töltöttem, a külvilággal főleg az interneten keresztül „találkoztam”, ez a kép pedig nagyon torz lehet. Amikor az ember ennyire elzárkózik, akkor minden ingert nagyon intenzíven él meg. Hihetetlenül rám tudtak ülni például a bűntényekről szóló hírek. Azóta sokat változott a helyzetem, kevesebbet fordítok, sokkal több emberrel találkozom. „Barátságosabb” is lett a világ, hiába maradt minden ugyanúgy. Ezt a nyomasztó érzést is bele akartam írni a könyvbe, bár nem tudom, hogy éppen azoktól a dolgoktól rettegünk-e, amiktől kellene. A történelem furcsa csavarja például az atomfenyegetettség, amely a hidegháború óta nem volt ennyire valós, mint Észak-Korea és az USA összefeszülésekor. Aztán persze az is egy jó kérdés, hogy mennyire volt „valós” ez a veszély.

Ebben a posztfaktuális médiatérben gyakorlatilag bármit ki lehet mondani következmények nélkül.

A regény amúgy egy alternatív történelmi fikció, amely eredetileg ’56-ból indult ki. Akkor kétpólusú világban éltek az emberek, most mintha megint ugyanott tartanánk, csak az egész sokkal kaotikusabb. És itt megint fel kell tenni a kérdést, hogy a hozzánk eljutó információkból mi igaz, minek mennyi a valóságalapja.

– Létezik-e még a 21. században az írástudók felelőssége?

– Amíg műfordítóként dolgoztam, elég kényelmes volt a helyzetem ebből a szempontból, amúgy sem vagyok tipikus „megmondóember”. De még most sem érzem elég felkészültnek arra, hogy az irodalom vagy a kultúra „nagy” kérdéseire kész válaszokat adjak, a napi politikáról nem is beszélve. Nem véletlenül választottam a fikciót és nem a publicisztikát. A fikciót használva valahogy pontosabban tudom megírni félelmeimet, és akkor is könnyebb ebben a fiktív keretben gondolkodni, amikor a személyes problémáim átfedésbe kerülnek társadalmi vagy kultúrpolitikai kérdésekkel. Az Élet és Irodalom tárcarovatának novelláiban sem direktben reflektálok bizonyos eseményekre, de mindig van egy erős közéleti áthallás a sztorikban. Nem kell a napi kultúrpolitikai sárdobálás szintjére lemenni. Nagyon sok energiát vesz el az embertől, ha ezek a dolgok áthatják az életét. Engem sem hagynak hidegen ezek az események, néha személyes érintettség okán sem, van véleményem, de úgy vagyok vele, hogy ezek akkor is mulandó dolgok.

– E tárcanovellákban a legabszurdabb helyzeteket is elfogadjuk valóságnak. Nem ütközünk meg azon, hogy egy asszony hét éve kizárta magát az erkélyre és azóta ott él…

– Az egyik kedvenc regényíróm, Mario Vargas Llosa beszél A levelek egy ifjú regényíróhoz című esszégyűjteményében az „elhitető erőről”. Meg kell találni a nyelvet, amin úgy tudunk mesélni, hogy az olvasó „higgyen” nekünk. És ezt a nyelvet minden történethez meg kell találni.

– Már készül a harmadik regénye.

– Igen, lassan kezd összeállni a történetvázlat, és elkészült már jó néhány fejezet is. Több regénytervem is volt, de néhány hónapja rájöttem, hogy ezek közül három igazából együtt is működik. Illetve, hogy a három, időben egymástól távol álló esemény, valójában egy történet, ugyanannak a nőnek a története.

Annyira komolyan veszem ezt a vázlatírást, hogy – életemben először – excel-táblázatot készítettem a regényhez, pedig régen táblázat-fóbiám volt.

Az egyik munkahelyemen mindig rosszul voltam, amikor excelben kellett dolgoznom, de aztán kiderült, hogy nagyon kreatívan is lehet használni ezt a programot. Az első két regényemre rengeteg visszajelzést kaptam, és ha valaki megtisztelt azzal, hogy többet állított annál, hogy ez egy „sz.r könyv”, akkor igyekeztem végiggondolni és megérteni a kritikát. Többnyire a karakter- és cselekmény-építés terén érzek még sok fejlődési lehetőséget. Az utóbbi időben próbálkoztam más műfajokkal is, de alapvetően regényírónak tekintem magam, és úgy érzem, hogy ebben a műfajban is bőven van még lehetőség fejlődni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk