KULT

Street Sixteen: 9, 11 és 12 évesen alapítottak zenekart, azóta már kétszer is felléptek a Szigeten

A tavaly alakult banda legidősebb tagja is csak most kezdi a nyolcadik osztályt, de tele vannak tervekkel: mindannyian zenélésből szeretnének élni, és meg sem állnának külföldig.
Láng Dávid - szmo.hu
2023. szeptember 04.



Gimis zenekarokról viszonylag gyakran lehet hallani, abban a korban alighanem mindenki eljátszik a gondolattal, milyen lenne színpadon állni gitárral a nyakában, vagy épp egy dobfelszerelés mögött. Az viszont jóval ritkább, hogy egy banda mindegyik tagja általános iskolás még, amikor elkezdenek együtt zenélni.

A Street Sixteen esetében ez a helyzet: másfél éve találkoztak először, de már a legelső pillanatban megvolt köztük a kémia. Azóta folyamatosan koncerteznek a legnagyobb példaképeik dalaival, hamarosan pedig saját számaik is lesznek.

A tagokkal – Czutor Simon, Tóth Csanád, Tóth Mátyás – arról beszélgettünk, vajon mennyit segít a szüleik ismertsége az előrejutásukban (Simon édesapja Czutor Zoltán, Matyi édesanyja pedig Erős Antónia), van-e bennük nagyobb bizonyítási vágy emiatt, és hogyan élik meg azt, hogy a korosztályuk túlnyomó többsége teljesen más zenéket hallgat, mint amit ők játszanak.

Hogyan ismerkedtetek meg és kezdtetek együtt zenélni?

Matyi: Az egész úgy indult, hogy nagyjából másfél éve elkezdtem gitárt tanulni Pulius Tibinél (a Supernem gitárosa – a szerk.), aki Csanit is tanítja, illetve Zolinak köszönhetően Simiről is tudta, hogy szeretne egy bandát hasonló korúakkal. Egyszer el kellett vinnem beállításra az egyik gitáromat Tibihez, és amikor érte mentem, épp egy kerti parti zajlott Csaniéknál, ahová „véletlenül” odaszervezte Simit is. Csaniék házában van egy kis próbaterem dobbal, mikrofonokkal és minden mással, amit azonnal birtokba vettünk, és gyakorlatilag 10 percen belül megalakult a zenekar. Azóta már teljes az összhang köztünk, nagyon jó barátok lettünk és mindennap beszélünk egymással.

Mennyire kuriózum, hogy hasonló korú gyerekek zenekart alapítanak? Tudtok más példákról akár Magyarországon, akár külföldön?

Csanád: Az egyik gitártanárom az AWS zenekarban játszik, ők gimis koruk óta együtt zenélnek, mi viszont náluk is korábban kezdtük: én 13 éves vagyok most, Simi 11, Matyi pedig 14. Ehhez hasonlóról még nem hallottam. Ráadásul mi már azelőtt is zenéltünk, hogy megismertük egymást: Simi Zolinak köszönhetően nyilván régóta, Matyi két évesen kezdett el dobolni, és az én életemet is végigkísérte a zene.

Matyi: A Kamaszfesztiválon szoktak lenni más zenekarok is hasonló korú tagokkal, de szerintem ők már mind középiskolások, szóval nagyjából 2-3 évvel idősebbek nálunk.

Képek forrása: Street Sixteen Facebook

Szerintetek a szüleitek ismertsége mennyit segít nektek az előrejutásban?

Csanád: Előfordult már, hogy felrótták nekünk, hogy biztos miatt érünk el sikereket és hívnak meg bennünket fellépni különböző helyekre, mert „anyád meg apád elintézte”.

Abban, hogy segítenek nekünk, van valamennyi igazság, de szerintem ha nem lennénk jók, nem sokra mennénk vele.

Simon: A zenekarba ilyen kicsiként még persze beleszólnak a szülők, de a legtöbbször arra törekszünk, hogy nélkülük is boldoguljunk. Szeretnénk ugyanazokat a dolgokat megoldani és előrelépni akkor is, ha épp nincsenek velünk.

Matyi: Azért nagyon sokat is köszönhetünk nekik. Például hatalmas segítség, hogy Zoli már több mint 40 éve zenél, csomó dolgot ő tanított meg nekünk, a legtöbb koncertünkön is ott van.

Gyakran kikéritek a véleményét?

Csanád: Zenei tanácsokat tőle szoktunk leggyakrabban kérni, sok más dologban viszont inkább Antónia segít nekünk. Például abban, hogyan adjunk interjút, hiszen ő ilyen téren sokkal tapasztaltabb.

Matyi: Tőle tanultuk, hogy legyünk megfontoltak, mindig gondoljuk végig, mielőtt kimondunk valamit, nehogy utólag megbánjuk. Velem például többször előfordult már, hogy utólag visszanézve magamat nagyon másképp fogalmaztam volna.

Van bennetek nagyobb bizonyítási vágy amiatt, hogy megmutassátok, saját jogon is vagytok elég jók?

Simon: Igen!

Matyi: Próbálunk minél inkább azon dolgozni, hogy úgymond felnőjünk a feladathoz és érettebbek legyünk.

A cél, hogy minél kevesebbet hülyéskedjünk, különösen amikor épp fellépésen vagyunk. Ilyenkor már a beálláson is igyekszünk koncentrálni és a tapasztaltabb arcunkat mutatni, főleg a technikusoknak és a többi fellépőnek.

Csanád: Már sokkal komolyabbak vagyunk, mint amikor elkezdtük. Elég csak azt nézni, hogy Simi akkor még alig múlt el 9 éves, abban a korban azért még nem is lehet olyan fokú komolyságot elvárni senkitől.

Mik voltak az eddigi legemlékezetesebb koncertjeitek?

Csanád: Mindenképp a Sziget volt az egyik legjobb, a technikai feltételekre semmi panaszunk nem lehetett, és mi is egész elfogadhatóan játszottunk. Az idei SZIN pedig azért emlékezetes, mert az volt az első nagyszínpados bulink. Igaz, elég kevesen voltak a közönségben, de maga a helyszín kárpótolt. A legelső koncertünket is megemlíteném még, ami a Kamaszfesztiválon volt tavaly majusban. Összesen négy számot játszottunk, én nagyon izgultam, de aztán tök jól sikerült.

Simon: A végén még autogramot is kértek, ha mindent beleszámolunk, nagyjából 20-at osztottunk ki.

Matyi: Számomra a Harley-Davidson Fesztivál is különleges volt, mert egy nappal a koncert előtt még 38-40 fokos lázzal feküdtem otthon. Nagyon nem szerettem volna lemondani, inkább bevettem egy bitang erős fájdalomcsillapítót, amitől szerencsére jobb lett a helyzet.

A koncert napján felhívtam Zolit, és így szóltam bele a telefonba: „Figyelj, az a helyzet, hogy…” – mindezt olyan csalódott hangsúllyal, hogy azt higgye, biztosan le fogom mondani. Aztán viszont úgy folytattam: „...irány a Harley-Davidson Fesztivál!”

Simon: Mi azért is izgultunk, mert három órányira voltunk a helytől, szóval ha azután mondod le, hogy már elindultunk, az nem lett volna túl jó.

A repertoárotok hogyan állt össze?

Csanád: Tudni kell rólunk, hogy eléggé eltérő stílusok állnak közel hozzánk, Simi például nagy Beatles-es, Matyinak a Slipknot a kedvence, nekem pedig a Muse. Mindannyian ajánlottunk dalokat, legelőször mindenki egyet-egyet, aztán pedig újra ugyanígy. Most 10 szám körül van a repertoárunk, illetve találtunk a neten egy nagyjából kétperces pedálbemutató videót, ami mindhármunknak nagyon megtetszett, szóval kitaláltuk, hogy ennek a témáit is eljátsszuk.

Simon: Ez az egyik legváltozatosabb számunk, nagyon szeretjük.

Saját számok írását tervezitek?

Csanád: Igen, abszolút, csak a szövegekkel bajlódunk. Zenei témaötletem viszont rengeteg van, mindig hangrögzítőre szoktam felvenni, ha eszembe jut valami, és épp nemrég értem el a századikat.

Ezekből akár már két lemez is kijönne, csak össze kellene rakni őket dalokká. Szerintem nagyjából most értük el azt a kort, amikor már elég érettek vagyunk hozzá.

Matyi: Én elkezdtem írni egy angol nyelvű szöveget, már csak be kellene fejeznünk, illetve felvenni belőle egy demót.

A barátaitok, osztálytársaitok mit szólnak a zenekarhoz? Járnak a koncertjeitekre?

Simon: Néhány ismerősünk volt már, az osztálytársakkal megosztottam, de a mostani gyerekek azért elég másféle zenéket hallgatnak. Nyilván mondták, hogy tök jó, de annyira nem áll közel hozzájuk.

Hogyan élitek meg ezt?

Simon: Nekem igazából nem probléma, kívülállónak sem érzem magam emiatt. Nem csak én vagyok különböző, az osztályban mindenki más valamilyen szempontból. Szerintem ez a természetes.

Csanád: Szerintem is nagyon eltér az általunk játszott zene attól, amit a korunkbeliek hallgatnak manapság. De azért sok osztálytársamon és barátomon látom, hogy örülnek a sikereimnek.

Gázsit szoktatok kapni a fellépések után?

Matyi: Nem mindig, de előfordult már, hogy kaptunk. Ezt egyelőre még szétosztjuk hármunk között, illetve a szüleink kifizetik belőle a segítőinket, például a hangmérnököt, vagy technikust, de ha majd nagyobb gázsink lesz, azt inkább valami technikai eszközre vagy hasonló, nekünk hasznos dologra fogjuk költeni. Például sajtos chipsre… (nevetnek)

Csanád: Ez egy vicces sztori, onnan ered, amikor a Metro Clubban léptünk fel a Nyers előtt tavaly év végén, Simi pedig úgy lefáradt, mint aki egész nap futott. Akkor is készült velünk egy interjú, aminek az elején azonnal ledobta magát a kanapéra és teljesen elterült. Meg is kérdezték tőle, minek örülne a legjobban, mire felnézett és annyit mondott: „egy jó sajtos chipsnek!” Ez azóta szállóige lett köztünk.

Szeretnétek hosszú távon zenélésből élni?

Csanád: Én mindenképp, viszont biztosan nem Magyarországon.

Az a tervem, hogy kimegyek külföldre továbbtanulni valamelyik nagy egyetemre, és a zenélést is ki szeretném maxolni. Azt gondolom, hogy mindannyiunknak ez az útja – nem biztos, hogy együtt fogjuk megvalósítani, de még az sincs kizárva.

Emellett a színészet és a szinkronizálás is érdekel, illetve hangmérnökként is szívesen dolgoznék később.

Matyi: Én is úgy gondolom, hogy csak zenélésből szeretnék és tudnék megélni, itthon viszont ez nagyon nehéz, különösen ezzel a stílussal. Mindenképpen kell majd valamilyen szakmát választanom, ami persze kapcsolódhat hozzá, például én is szívesen lennék hangmérnök vagy producer. A bandával pedig nagyon remélem, hogy külföldön fog folytatódni a karrierünk, kaptunk is már megkeresést más országból. Reméljük, ha picit idősebbek leszünk, és mögénk áll egy profi menedzsment, egyre több ilyen lehetőség jön majd.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk