KULT

„Mint egy katartikus befelé robbanás” – Platon Karataev-interjú

Néhány év alatt lettek az egyik legnépszerűbb magyar zenekar, pedig közel sem popzenét játszanak, inkább egzisztenciális kérdéseket feszegetnek dalaikban. Új lemezük megjelenése alkalmából beszélgettünk velük.


Kezdetben még a Mumford & Sonshoz hasonlították őket, de hamar sikerült elemelkedniük ettől és kialakítani egy teljesen egyedi, saját megszólalást.

Ezzel párhuzamosan nőtt a rajongótáboruk, tavaly már az összes jelentősebb fesztiválon felléptek, kétszer is megtöltötték az A38 hajót, nemrég megjelent harmadik albumukat, a kizárólag magyar dalokat tartalmazó Partért kiáltó-t pedig az Akvárium nagytermében mutatták be szintén telt ház előtt.

A zenekar két frontemberével, Balla Gergellyel és Czakó-Kuraly Sebestyénnel beszélgettünk.

– Öt éve alakult a zenekar, honnan hová jutottatok el ezalatt?

Balla Gergely: Az elején egyfajta örömzenélés volt az egész, nagyon erős angolszász hatásokkal. Az adott stíluson belül az első lemezünk, a For Her is jól sikerült, de azt éreztük, hogy túl szűk keretet szab, amiben nem tudjuk eléggé kifejezni magunkat. Ehhez képest hatalmas ugrás volt az Atoms, bár lelkiségben persze hasonlítanak egymásra, de mégis valahol olyan, mintha két külön zenekart hallgatnál. A párkapcsolati tematika helyett elkezdtünk egzisztenciális kérdésekkel foglalkozni, zeneileg pedig az effektezéssel kísérleteztünk rengeteget, miközben elhagytuk az akusztikus hangszereket. Az Atoms és a Partért kiáltó között ezzel szemben sokkal kisebb az ugrás, de szerintem ezzel a lemezzel találtuk meg igazán, mit szeretnénk együtt csinálni, mi az igazi mondanivalónk.

Czakó-Kuraly Sebestyén: Másik oldalról megközelítve a kérdést, fantasztikus érzés, mekkora közönség gyűlt körénk. Az ember néha észre sem veszi ezeket a lépcsőket, tudatosan vissza kell nézni, hogy úristen, mikor kerültünk mi oda, hogy a Kolorádón nagyszínpadon játszunk, megtöltjük az Akvárium Nagy Hallját, vagy az A38-at kétszer is? Fantasztikus érzés, hogy öt év alatt ezt mind sikerült elérnünk, ráadásul idáig angol nyelvű zenével.

Gergő: Soha nem szerettünk volna megfelelni senkinek, mindig azt csináltuk, amit épp a legjobbnak éreztünk. A közönségünk pedig kézen fogva jött velünk ezen az úton, az új albumot felvezető Elmerül című számról például olyan emberektől is kaptunk pozitív visszajelzéseket, akik már a For Her-t is nagyon szerették. Pedig óriási különbség van a kettő között, mégis mindkettőben találtak valami olyat, amiből meríteni tudnak.

– A nemzetközi karrieretekkel mennyire vagytok elégedettek?

Sebő: Nem panaszkodunk, bár az is tény, hogy a külföldi jelenlétünkre jóval erősebben rányomta a bélyegét a Covid-helyzet.

Gergő: A járvány kitörésekor nagyon jó német, lengyel és francia zenekarokkal voltunk tárgyalásban közös koncertekről itthon és külföldön egyaránt, de ez teljesen megakadt, és azóta sem tudtuk újra felvenni a fonalat. Most sajnos senki nem nyit annyira a hasonló exchange programok felé.

Ugyanakkor sikerült leszerződnünk egy holland központú ügynökséghez, a Doomstarhoz, akik április-májusra már lekötöttek egy 12 állomásos európai turnét. Ha minden jól megy, olyan klubokban léphetünk fel és olyan promóterekkel dolgozhatunk együtt, ami hatalmas szintugrás nekünk.

Nem sok magyar zenekarnak adatott meg eddig, hogy ennyit turnézhasson külföldön, nagyon lelkesek vagyunk ezzel kapcsolatban.

– A külföldi koncerteken mennyire működnek a magyar dalok?

Gergő: Volt nemrég egy német turnénk, ahol a műsor nagyjából harmadában új számokat játszottunk, és érdekes módon szinte nagyobb sikert arattunk velük, mint az angol nyelvűekkel. Szóval úgy tűnik, egyáltalán nem vágjuk el magunkat ezzel sem a nemzetközi érvényesüléstől.

Sebő: Mindemellett tervezzük, hogy néhány dalt az új lemezről angol nyelven is kiadunk ősszel, hogy életben tartsuk ezt a vonalat.

Gergő: Együtt dolgozunk egy hivatalos fordítóval, nem teljes tükörfordításokat szeretnénk, inkább az a cél, hogy a dalok lelkisége megmaradjon.

– Mikor döntöttétek el, hogy teljesen magyar nyelvű lemezt szeretnétek?

Gergő: Nem feltétlenül volt konkrét döntés, inkább egy hosszabb, organikus folyamat eredménye. Kezdetben az angolszász folk vonalból merítettünk, én személy szerint nem is hallgattam magyar zenét, és a bemenet erősen meghatározta a kimenetet. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy inkább magyarul kezdtek el jönni az ötletek. Ahogy egyre több dal állt össze, adta magát a gondolat, hogy akár egy egész lemez is lehetne ezekből.

A nyelvváltás több mindennek köszönhető, nem tudatos szinten például bennem volt, hogy mivel nagyon személyes érzéseket adok át a szövegeimben, ezekkel könnyebb angolul kiállni az emberek elé, mint az anyanyelvemen.

Méltatlanságot is éreztem azzal kapcsolatban, hogy a XX. század szellemi nagyjai, mint Pilinszky, Hamvas Béla vagy Weöres Sándor elvitték odáig a nyelvet, ameddig el lehet vinni, ezért nekem tulajdonképpen már nincs mit mondanom magyarul. Ez a mentális fal aztán fokozatosan leomlott, ami iszonyatosan katartikus élmény volt.

Úgy érzem, sokkal közelebb vagyok a dalokhoz, amióta magyarul éneklünk. A lemez alapvetően a legbelső énünk megtalálásáról szól, és ezen az úton sokkal egyszerűbb az anyanyelvünkön megszólalva végigmenni: bár olyan dolgokról beszélünk, amelyeket nagyon nehéz szavakba önteni torzulás nélkül, még mindig így torzulnak legkevésbé.

A teljes album:

– Kik voltak a legnagyobb hatással a szövegekre?

Gergő: Ahogy már említettem, Hamvas, Weöres, Pilinszky hatása megkerülhetetlen, de rengeteg kortárs költő inspirált, az édesanyámtól, Hegedűs Gyöngyitől kezdve Jónás Tamásig, Oravecz Imréig vagy Győrffy Ákosig. A világirodalomból is rengeteget merítek, például Nietzsche vagy Pessoa életművéből. A Biblia eddig is nagyon mélyen hatott rám, az Ó- és az Újszövetség egyaránt, de mostanában más vallásos és szent iratokkal is elkezdtem ismerkedni. Azt érzem, hogy már az ókorban minden elhangzott, amit szavakba lehet önteni, ezért teljesen elengedtem, hogy bármi újat mondjak. Kimondom azokat az élményeket és tapasztalásokat, amiket átélek, de közben tudom, hogy ezek már mind ki lettek mondva, ráadásul olyan szellemi nagyságok által, akik nálam sokkal jobban meg tudták azokat fogalmazni.

– Mi volt a munkamegosztás a lemez készítésekor?

Sebő: A szövegeket a Platonban kezdettől fogva Gergő írja, egy-egy olyan kivétellel, mint például a Disguise, ami az én szólódalom feldolgozása. A zenét viszont együtt rakjuk össze változatos felállásban, mindketten hozunk alapötleteket, amihez a másik néha csak alig tesz hozzá, máskor viszont teljesen átformálja. Alapvetően közös alkotás van minden dal mögött, a mostani lemez elkészülte során háromszor is voltunk alkotói elvonuláson a producerünkkel és hangmérnökünkkel, Zwickl Ábellel hármasban. Ő is nagyon sokat segít zeneileg és technikailag egyaránt. Amikor a dalok magjából összeáll egy szerkezetileg kidolgozott demó, megmutatjuk Lacinak és Somának (Sallai László basszusgitáros és Bradák Soma dobos – a szerk.), akik a saját hangszerükre maguk írják meg a témáikat.

– Az Atomshoz képest kevés az igazán pörgős dal a lemezen. Nem aggódtok amiatt, eléggé megmozgatja-e majd a közönséget egy erre épülő koncertprogram?

Sebő: Én azt érzem, hogy sokkal katartikusabb koncertélményt tudunk nyújtani ezekkel a dalokkal, emiatt nem is gondoltam bele abba, hogy lassabb a tempója. Tény, hogy nincs olyasfajta zakatolás, mint mondjuk az előző lemezt nyitó Ex nihilo esetében, cserébe viszont átütőbb az atmoszférája.

Gergő: Szerintem nem is a tempóból fakadó felfokozottság miatt járnak Platon-koncertekre az emberek, sokkal inkább egyfajta befelé robbanást akarnak megélni.

Rengeteg a mantra-szerűen ismétlődő, repetitív téma a dalainkban, az atmoszférikus hangszerelésekkel együtt ezek, ha más úton is, de nagyon mély hatást képesek elérni. Valószínűleg nem nálunk lesznek a legnagyobb pogózások, de katarzist anélkül is át lehet élni.

Bár a Tágul című dalra még pogózást is el tudok képzelni… (nevet)

– Kiadtatok egy dalszövegkönyvet is az új album anyagából. Ez az ötlet hogy jött?

Gergő: A Prae Kiadó keresett meg bennünket, amikor már játszottuk az új dalok némelyikét, hogy szívesen kiadnák őket könyv alakban. Nem verseskötetről van szó, de nem is klasszikus szövegkönyvről, inkább valahol a kettő között. A tördelése is rendhagyó, van benne egy játék a szöveggel, az illusztrációkat pedig Dobos Emőke készítette hozzá. A fülszöveget Vecsei H. Miklós, az utószót Győrffy Ákos írta, szerintem nagyon szép kiadvány lett.

– Neked nincs igényed Sebőhöz hasonlóan egy szólóprojektre?

Gergő: Nem igazán. Szövegileg teljesen ki tudom élni magam a Platonban, zeneileg pedig annyira közös lelkivilágunk van Sebővel, hogy az igazán jó dalötleteimet mind el tudom hozni a zenekarba, a gyengébbeket pedig eleve megszűröm. Szerintem nem is történt még olyan, hogy valamit nagyon szerettem volna elfogadtatni vele, de ő megvétózta. Igazából energiám se lenne egy másik projektre, annyira intenzíven a Platon járja át a mindennapjaimat.

– A Cz.K. Sebő projektbe akkor azok az ötletek kerülnek, amik Gergőnek nem tetszenek?

Sebő: Egyáltalán nem, sőt, némelyiket még sajnálni is szokta. A szólódalaimnak általában másfajta érzelmisége van – nem annyira katartikus, belső robbanásra irányuló dalok, valahogy könnyedebbnek érzem őket. Lágyabb, felhőben úszósabb vonal. A másik lehetőség az, ha egy zenei ötlet nagyon sok gondolatot hoz elő belőlem, és emiatt szeretnék én szöveget írni rá. Ez egyébként régen egyáltalán nem volt jellemző rám, nem vagyok egy szövegcentrikus ember, de mostanában mintha kezdene megváltozni.

A Platonba hozott ötleteim viszont mind olyanok, amelyeknél nem érzem azt, hogy jobb szöveget tudnék írni rájuk, mint Gergő. Sőt, igazi ráeszméléseink is szoktak lenni, amikor nem mondok neki semmit arról, mit váltott ki bennem az adott téma, mégis ír egy olyan szövegvázlatot, amiben pont olyan képek szerepelnek, mint az én fejemben.

Az új lemezen például a Lombkoronaszint volt megdöbbentő példa, annyira hasonló húrokat pendített meg bennünk.

– Meg tudtok élni a zenekarból?

Sebő: Most már igen. Először 2019-ben vettünk ki pénzt belőle, egyből azután viszont következett a Covid-időszak, ami mindent felborított. Ezalatt voltak necces hónapok, de túléltük, és bízunk benne, hogy lassan visszaáll a járvány előtti rend. Én jelenleg minimális számú klienst vállalok pszichológusként a zene mellett.

Gergő: Inkább a zeneiparhoz köthető plusz feladatokat vállalok be, például mentorkodom a Hangfoglaló Programban zenekarok mellett, vagy zsűrizem a meghallgatásokon.

– Hogyan tovább innentől, már csak magyar nyelvű dalaitok lesznek?

Gergő: Olyan szerintem már nem lesz, hogy egy dal csak angolul jelenik meg, de ha bejön a kísérlet, hogy bizonyos dalokat utólag lefordítunk, az akár rendszeressé is válhat. További tervünk, hogy idén kiadunk egy Arvo Pärt- és egy VHK-feldolgozást, illetve két korábbi szám, az Aphelion és a Light trap magyar verzióját is. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdjük felvenni a negyedik lemezt, ami akár már jövőre megjelenhet. Szerintem ezúttal még kisebb lesz az ugrás, mint a második és a harmadik között volt, inkább körbenéznénk jobban ott, ahova most eljutottunk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk