KULT

"A közönségtől kapott szeretetből építkezünk" – interjú a 15 éves Ocho Machóval

Megjárták a Sziget nagyszínpadát, legnépszerűbb daluk 25 millió lejátszásnál tart a YouTube-on, most pedig felejthetetlen születésnapi koncertre készülnek.


Május 12-én tartja 15. születésnapi buliját a Barba Negra Trackben az Ocho Macho zenekar. A nyolctagú csapat folyamatos építkezéssel jutott el mostani népszerűségéig, de a Nagy-Szín-Pad verseny három évvel ezelőtti megnyerése különösen nagyon lendített rajtuk.

Erről is mesélt Kirchknopf Gergő frontember, valamint szóba került az is, mitől válhatott legnagyobb slágerükké a Jó nekem, vágynak-e spanyol nyelvterületre, és alapvetően bulizenét játszó együttesként mekkora szerintük a szövegeik jelentősége.

– Hogyan alakult ki a zenekar fúvósokkal és latin életérzéssel felturbózott hangzásvilága? Milyen hatások értek benneteket, kik voltak az előképeitek?

– 2003-ban Kőszegen, egy családi ház pincéjében, egy baráti társaság zenélgetett céltalanul a saját örömére. Amikor én is odatévedtem megbeszéltük, hogy megtanulunk kb. 40 dalt mindenki ízlésvilágából. Így lett a nagy eklektika, amit a mai napig viszünk tovább, hiszen még mindig hisszük, hogy a zene nem akar kategorizálódni a mi életünkben. 

– A szombathelyi származásotok mennyire hangsúlyos számotokra, milyen erős szálakkal kötődtök a városhoz?

– Mára már azt kell mondjam, nagyon "innational" a zenekar, ami alatt azt értem, hogy anno Kőszegen alakultunk, de ma már a tagok fele Budapesten száll be a buszba, annak ellenére, hogy zalaegerszegi, zalalövői, hajdúszoboszlói. A másik fele pedig Kőszeg-Szombathelyről indul. Mégis mindannyian kötődünk Kőszeghez és Szombathelyhez, itt vagyunk igazán otthon.

Barátaink pontosan tudják, mennyi nehézségen vagyunk túl, mennyi munkával jár a “siker”. Persze ezek édes gondok, de a nehézségek okoztak azért borús időszakokat is bőven. Ettől függetlenül hiszünk a szamárlétrában és alázattal dolgozunk tovább.

– Három éve nyertétek meg a Nagy-Szín-Pad versenyt. Visszatekintve mennyit lendített a karriereteken ez a győzelem?

– Nagyon örömteli érzés volt szembesülni az általunk sem ismert ténnyel, hogy mennyien szavaztak ránk, mennyien szeretik a zenénket. A médiamegjelenések löktek egy nagyot, az – amúgy már egész jól működő – gépezeten, új erőre kaptunk. A Nagy-Szín-Pad miatt az ország olyan szegleteibe is eljutott a zenekar híre, ahol korábban nem ismertek bennünket.

– Milyen sarokpontokat tudnál még kiemelni az elmúlt 15 évből, aminek eredményeképp ma ott tartotok, ahol?

– Ahogy már említettem, ránk nem jellemző a siker megfogalmazása és üldözése, inkább a munkába, a zenélésbe vetett hit. Természetesen azért így is begyűjtöttük a pofonokat, de ezekből tanulva igyekszünk tudatosan tervezni a jövőnket. Fontos állomás volt minden hazai és külföldi fesztivál is.

Például amikor 2011-ben a SZIN-ről mentünk Ausztriába a Sunsplash (Wiesen) fesztiválra, ahol Gentleman előtt játszhattunk, megérte a sok kilométert. Vagy amikor egy erdélyi koncert után színpadról le és utazás Sopronba a Volt fesztiválra.

Előfordul, hogy négy bulink van egymás után az ország különböző szegletében. Az ilyen „túrákon” kifacsaródunk, nagyon elfáradunk, de minden percét élvezzük és feltölt minket a közönségtől kapott energia!

– A Jó nekem a mai napig a legnépszerűbb slágeretek, a YouTube-on összesen már 25 millió megtekintés felett jár. Mit gondolsz mit tud ez a dal, ami miatt eljuthatott erre a szintre?

– Azt szoktam mondani, hogy ez a dal már önálló életet él. A mai napig kapjuk a feldolgozásokat, amit csak azért nem hallgatok meg, mert szeretném az eredeti dal lelkületét megőrizni magamban és úgy színpadra vinni. Sokat köszönhetünk a Jó nekemnek, kétségtelen, hogy viszi a zenekar hírét és hozza az embereket a koncertekre. Pedig ez egy egyszerű dalocska, de talán ez a titka is egyben. Nem kell mindig túlmagyarázni a dolgokat. Hiszem, hogy ez a dal fentről jött és velünk, rajtunk keresztül üzen valamit.

– Mennyire lebeg azóta előttetek, amikor új számokat írtok, hogy ezt a sikert meghaladjátok? Célotok egyáltalán?

– Soha meg sem fordult a fejünkben. Hála Istennek, a 90 perces koncerteken a közönség velünk énekli a többi dalt is és bizony mára már jól át kell gondolnunk, hogy mi fér bele az adott esti repertoárba és mi nem. Így viszont tudunk akár 4 állomáson keresztül egyfajta megújulásban, frissességben maradni.

Ha újat alkotunk, nem szeretnénk hasonlítani egyetlen korábbi dalunkhoz sem. Minden dal születése egy különleges élmény, mi csak segítjük a világrajövetelét.

– Nyolcan vagytok a zenekarban, mennyire demokratikus a közös munka? Kompromisszumos döntéseket hoztok, vagy frontemberként te mondod ki a végső szót, ha valamiben nem juttok közös nevezőre?

– Mára már elfogadtuk egymást és megvannak a feladatkörök. Úgy szoktam fogalmazni, hogy demokratikus diktatúra van, hiszen vannak helyzetek, amikor az idő nem engedi meg, hogy nyolcan döntsünk. Szerencsére a többiek megbíznak bennem és a tudásom legjavával próbálok ilyenkor dönteni. 

– Alapvetően bulizenét játszotok, mekkora jelentősége van ezt figyelembe véve a szövegeknek? Fontosnak tartod, hogy a közönség ne csak táncoljon a dalaitokra, de azonosuljon is azok mondanivalójával?

– A vidám zenei stílus nem jelenti azt, hogy ne figyelnénk és reagálnánk a környezetünkre, a világunkra. Azt gondolom, az elmúlt években a négy nagylemezen több komolyabb témát is boncolgattunk. A legjobb ihlet pedig mindig a MOST és a jelen történések. Mindig kint van egy antenna, ami ezeket az adásokat fogja.

Az évek során nagyobb hangsúlyt fektettünk a dalszövegeinkre, szeretnénk üzenni ezeken keresztül, de a zenénkhez hozzátartozik a kikapcsolódás, az önfeledt szórakozás is.

Az emberek túl vannak terhelve, jár nekik is az igényes élőzenére táncolás. Minket maximálisan feltölt a közönség mosolya és a tőlük kapott szeretet. Mi ebből építkezünk.

– Volt már alkalmatok spanyol nyelvterületen zenélni? Ha nem, szerepel a terveitek között akár egy spanyolországi, akár egy latin-amerikai turné?

– Igen, volt szerencsénk Madridban koncertezni a Pancho (Puskás Ferenc emlékére írt) dalunk kapcsán. Egy madridi zenekar talált akkor ránk a myspace-en és így hoztunk össze egy spanyol-magyar bulit. Óriási volt. Természetesen örömmel mennénk latin-amerikai turnéra, de azt gondolom, hogy nekünk elsősorban itthon van dolgunk. Még rengeteg mosolyt szeretnénk begyűjteni... :-)

– Mire számíthat a közönség a május 12-i jubileumi koncerten? 

– A felejthetetlen, egyedi koncertélmény mellett különleges hangzással, látványos fénytechnikai- és látványelemekkel, vendégfellépőkkel (többek közt Deniz, KRSA, Dannona) és további meglepetésekkel kedveskedünk majd a vendégeknek. Rég nem játszott dalokra, áthangszerelt slágerekre, leporolt és felújított dallamokra lehet számítani ezen az estén, de természetesen az új, Dönts! című lemezünkről is játszunk majd, amely időközben aranylemez lett.

– A Sziget nagyszínpadát már kipipálhattátok, ez alighanem a hazai zenekarok jó részének legnagyobb álma. Vannak még ehhez hasonló ambícióitok? El tudjátok képzelni magatokat például az Arénában?

– Így van, a Sziget nagyszínpadán állni egy óriási, fenomenális, felejthetetlen élmény volt.

Ha egyszer eljutunk az Arénába egy önálló koncerttel, akkor az lesz az az este, amikor beteljesedik a legnagyobb álmom.

De már most szólok, hogy utána minimum egy héten belül a próbatermeben szeretnék lenni és további dalokon dolgozni!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk