KULT

„A korlátok inkább szabadságot adnak, mintsem hogy elveszik azt” – interjú Nóvé Somával

A héten ismét megrendezik a Budapest Showcase Hubot, ahol többek között a MORDÁI is fellép. Ennek apropóján beszélgettünk a zenekar frontemberével.


Middlemist Red, MORDÁI, Samurai Drive, The Night of the Vampire: ezekben a zenei projektekben Nóvé Soma a közös pont, aki párhuzamot von közéjük a maga muzikális kíváncsiságával.

Experimentális, egymásra épülő, szerteágazó ötletek, készülő nagylemezek és egyedi vonások között kalauzolt minket, amikor a héten startoló BUSH kapcsán beszélgettünk.

- 2020 januárjában jött ki a MORDÁI első nagylemeze, de az ötlet már korábban is létezett. Mesélj egy kicsit az eddigi utatokról!

- 2018-ban jött ki a Népdalok című lemez, amit még a saját nevem alatt jelentettem meg. Azon három dal volt, ami nagyjából megalapozta a MORDÁI zenéjét – ebből kettő rajta is van a zenekar első nagylemezén. Miután kihoztam ezt a kislemezt, sokan kérdezték, hogy mikor lesz ebből koncert, illetve én is azt éreztem, hogy érdemes ezt átültetni zenekari kontextusba is. Főként azért, mert már ott is elég részletes hangszerelés volt, nemcsak gitárral játszottam fel a dalokat, hanem azokban is volt dob, szaxofon és nagyjából minden, ami a MORDÁI-ban is benne van. Tehát a kislemez megjelenése után elkezdtem zenészeket keresni a projekthez, és ebből az anyagból kiindulva kezdtünk el új számokon dolgozni, utána pedig koncertezni is, ami nagy löketet adott a formációnak.

- Most pedig már a második lemez készül.

- Igen, most írjuk a második lemezünket, ami remélhetőleg 2022 elején meg fog jelenni.

- Mennyiben fog hasonlítani az elsőre, vagy mik lesznek a különbségek? Nem tudom, melyikkel spoilerezel kevesebbet.

- Nagy különbség, hogy az első lemeznél a zenekari tagok nagy része más volt, más volt a zenekar összetétele, mint most. Pár zenész kilépett a formációból, így ez most egy új felállás – emiatt mindenképp más lesz a hangzás.

- És a dalok tekintetében?

-Olyan szempontból lesznek mások, hogy az első lemezzel a Muzsikás együttes repertoárját követtük, tehát mondhatni, hogy népdalfeldolgozások átdolgozásai voltak. A második lemezzel jobban törekedtünk arra, hogy ne csak egy adott forrásból táplálkozzon, hanem egy kicsit szerteágazóbb legyen, egy színesebb skálán mozogjon.

- De mindenképpen adott szövegekkel dolgoztok, hiszen népdalokat gondoltok újra. Mennyire tudjátok ebben kifejezni saját magatokat? Vagy ez a projekt nem erről szól?

- Ez érdekes, mert azt hiszem, azokban a népdalokban, amiket eddig feldolgoztunk, nincs olyan szóhasználat, ami nagyon idegen lenne tőlem. Ráadásul eléggé alaptémákat, tematikákat dolgoznak fel, ezért nem érzem azt, hogy valaki más gondolatait vagy szövegeit énekelem.

A koncertszituációkban vagy éppen a felvételek során van egy olyan érzésem, hogy ezek saját gondolatok vagy saját dalszövegek, egyáltalán nem érzem magamat úgy, mintha egy farsangi bálon lennék.

Azt gondolom, hogy az is a lényege a népdaloknak, hogy azonosulsz velük, hogy a saját dalaidnak érzed őket, és én ezt érzem a MORDÁInál is. Azokban a népdalokban, amiket most dolgozunk fel, valószínűleg egy-két szót át fogunk írni, mert nem tudok pejcsikókról meg hasonlókról énekelni, azt nem érezném önazonosnak. De ezek csak finomhangolások, az biztos, hogy nem fogunk teljesen saját dalszöveget írni a MORDÁI-számokhoz.

- Tény, hogy nem sokat változott az, hogy mi foglalkoztatja az embereket, az utóbbi akár száz évben, és hogy mik azok a témák, amikről dalok születnek.

- Nem, és azt gondolom, hogy nem is nagyon fognak. Amikről a népdalok szólnak, azok örökérvényű dolgok.

MORDÁI: Hidegen fújnak a szelek

- Egyszer azt mondtad, hogy a népzene sok mindennel kombinálható – és ti ezt ki is használjátok, mivel jazzes és rockos elemeket is beépítetek a dalaitokba. Nem érzed mégis azt, hogy a népzenei alapok bekorlátoznak zeneileg?

- Szerintem a korlátok inkább szabadságot adnak, mintsem hogy elveszik azt. Például, ha kitöltesz egy matektesztet, az nem egy univerzális, 100%-os tudást mutat, de az adott teszten belül tudsz 100%-ot teljesíteni. Azaz mindig egy kontextuson belül tudsz 100%-ot hozni, viszont ha nincsenek kereteid, akkor nincsen egy olyan szerkezete a dolognak, amin belül tudsz teljesíteni. Én mindig törekszem arra, hogy legyenek olyan pontok, olyan korlátok egy adott projektben, amik letisztázzák azt, hogy mit akarok épp csinálni. Nem érzem azt, hogy lenne olyasmi, amit meg akarnék csinálni a MORDÁI-ban, és mégsem tehetem meg a műfaji vagy stilisztikai korlátok miatt.

- Ez másban is megnyilvánul?

- Jó példa erre az, amit akkor tapasztaltam, amikor a MOME-ra jártam. Az is azért működött jól, mert adtak támpontokat – ami eléggé hasonlít egy korláthoz. Ha tehát elmész egy ilyen iskolába, és nem tudod, hogy hol kezdd, nem tudod, hogy hogyan akarod kifejezni magadat, akkor van szükséged korlátokra. Ezeken belül megtanulod, mi a legadekvátabb módja annak, hogy megmutasd, mi van benned. Aztán egy idő után, ha elegendő projektet csinál az ember, akkor megformálódik az, hogy mi a zenei vagy művészeti identitása.

- Neked ebből az identitásból több is van? Arra gondolok, hogy egészen más például egy MORDÁI-dal, mint egy Samurai Drive-dal, ami szintén a te nevedhez fűződik.

- Valószínűleg azért csinálok ilyen sokfajta projektet, mert sok ötletem van, és ezek közül mindegyik egy kicsit más valamivel kísérletezik.

Engem mindig az érdekel, hogy mivel tudok kísérletezni, akkor is, ha popzenéről van szó – bár nem hiszem, hogy kifejezetten mainstream zenéket csinálok.

Mert attól még, hogy valami nem avantgárd, az lehet kísérletező. Szóval, sokszor azt nézem, hogyan tudok fuzionálni olyan dolgokat, amelyeket nem hallottam együtt addig. Szerintem akkor születnek új dolgok, ha különböző világokat párosít az ember, mint például a MORDÁInál.

- Nem érzed azt, hogy ez a sokféle zenei projekt szétdarabol? Vagy épp ellenkezőleg, inkább építenek?

- Nem érzem ezt, sőt, talán még örülnék is, ha még inkább különböznének. Azt érzem, hogy ha dolgozom egy projekten, akkor abból sokat tanulok, és akkor a következő projektbe – ami mondjuk egy másik zenekar – mindig át szoktam emelni a tanulságokat és a tapasztalatokat. Így inkább olyan, mintha egy nagy legóvárat építenék, semmint hogy többet egymás mellett: ezek egymásra építenek, nem pedig egymás rovására mennek kreatív szempontból. Mindenesetre vannak köztük hasonlóságok is, lehet érezni, hogy vannak összekötő elemek.

- Szerinted mik a hasonlóságok? Az általános sötétebb tónus, például?

- Azt hiszem, igen, van egy hasonlófajta melankólia ezekben a projektekben, az biztos, hogy nem nagyon szoktam nyári slágereket írni. (nevet) De szerintem az már önmagában is eléggé meghatározza az összefüggéseket, hogy van egy adott zenei ízlésem, és mindig adott dolgokból inspirálódom – ezek biztosan hatással vannak ugyanúgy a Middlemistre, a MORDÁI-ra és a Samurai Drive-ra is. Illetve amiatt is hasonlóak lesznek, mert párhuzamosan csinálom ezeket. Nem arról van szó, hogy megírtam egy lemezt egy zenekarral egy adott évben és két évre rá egy másik projekttel foglalkozom, hanem öt zenekarral (Middlemist Red, MORDÁI, Samurai Drive, The Night of the Vampire, szólóprojekt – a szerk.) foglalkozom egyszerre. Nincs olyan, amit szüneteltetnék.

- Melyik zenekarral teszed a következő lépést?

- A következő egy hónapban jelenik meg egy lemez a The Night of the Vampire formációmmal, amelyen a jazztrombitás, Chet Baker számait fogjuk feldolgozni.

Fotó: MORDÁI

- Ha már a többi formáció: egészen más a színpadi jelenléted egy MORDÁI- és egy Middlemist Red-koncerten. Ezt a dalok követelik meg vagy a közönség?

- Igen, a Middlemist Red koncerteken például gyakran mászom fel különböző helyekre, gyakran csinálok olyan dolgokat, amelyek a zenétől függetlenek. Ez azért van így, mert már olyan régóta zenélünk együtt, hogy kellett valami, ami plusz izgalmat okoz. Eközben a MORDÁI-nál nagyon koncentrálnom kell arra, hogy mindenki egyben legyen, hogy ne rontsuk el. Ez egy frissebb, újabb terep, így nagyobb felelősség is, pláne, hogy sokat cserélődnek a tagok, és így nekem kell összehúznom a dolgot.

A Middlemist Red-koncerteket pedig már autópilóta üzemmódban is le tudnám játszani, nem nagyon kell rajta gondolkodnom.

- Miért gyakori a tagcsere?

- Azért, mert a MORDÁI-ban profi zenészek játszanak, ez a szakmájuk, a hivatásuk. Mindenki vagy zeneakadémiát végzett vagy konzervatóriumot, ennek következményeként ők is elég sok projektben benne vannak. Egyrészt azért, mert ők is kísérletező szelleműek, másrészt azért, mert itthon ez fontos ahhoz, hogy kiépíts egy egzisztenciát. A zenekarban hatan vagyunk, és a hat tag összesen nagyjából 15 vagy 20 zenekarban van benne egyszerre. Így előfordulhat olyan szituáció, amikor valakinek túl sok projektje gyűlik össze, vagy éppen bejött valami, ami prioritást élvez, és akkor kompromisszumot kell kötnie magával.

- Egyszer azt mondtad, hogy szerinted a MORDÁI külföldön sikeresebb lehet, mint a többi zenekarod, eközben Magyarországon egyelőre kevésbé „felkapott” ez a formáció. Szerinted ez miért lehet így?

- Azért, mert itthon ismerik a népzenét, a népdalokat, külföldön pedig nem annyira, és mindig azok a dolgok működnek, amik frissek, és ilyen szempontból izgalmasak is. Ha például kimész Németországba és egy indie-rockként aposztrofált zenekaroddal fellépsz, akkor azok, akik nem ismerik a neved, nem biztos, hogy elmennek a koncertedre. De ha azt látják, hogy Hungarian folk-jazz-rock, akkor lehet, hogy elmennek, akkor is, ha nem ismernek. Én is szívesebben meghallgatom valamilyen lengyel népzenei fúziós zenekar koncertjét, még akkor is, ha semmi közöm nincs hozzá, mint egy lengyel indie-rockzenekarét.

MORDÁI: Látod, rózsám

- Néhány külföldi showcase-en már felléptetél már a MORDÁI zenekarral. Ez milyen lehetőségeket adott nektek?

- Igen, voltunk az Eurosonicon és a Primaverán is showcase formában. Ezek viszont most mind online voltak, és azt hiszem, hogy ezek ebben a formában nem annyira működnek. Ahhoz, hogy mély benyomást keltsen egy zenekar, ott kell lenned a koncerten, nem elég, hogy a képernyőn keresztül nézed. De idén is jelentkeztünk az Eurosonicra, remélem visszahívnak. Ezen kívül most voltunk Oroszországban és Bécsben is, ahol már lehetett kapni valamiféle visszajelzést, amit a jövőben fel tudunk használni.

- Az október 21-én induló Budapest Showcase Hub-on most élőben is felléptek. Szerinted mi alapján esett rátok (is) a szervezők választása?

- Gondolom azért, mert ez eléggé exportképes zene. Biztosan végignézték, hogy kik azok a magyar zenekarok, akikben van potenciál ilyen fronton, és így kerülhettünk be.

- Mit gondolsz, mivel irányítja rá a figyelmet a magyar zenekarokra ez a showcase esemény?

- Elsősorban azzal, hogy nagyjából a fellépők 70%-a magyar. Emellett lehetőséget ad sok magyar zenekarnak, hogy megismerkedjenek szakmabeliekkel, akik lehet, hogy tudják segíteni őket.

- Te melyik koncertet vagy előadást várod leginkább?

Mi nem nagyon szoktunk az előadásokra elmenni, inkább a menedzserünk hallgatja meg őket, aztán együtt megbeszéljük a hallottakat. Ami a koncerteket illeti, nagyon szeretnék elmenni a Jazzboisra, az Amoebára, illetve Apey új projektje is érdekel.

A BUSH – azaz Budapest Showcase Hub – október 21. és 22. között tér vissza a magyar fővárosba, hogy itt hozza össze Kelet-Európa legizgalmasabb fellépőit. Egyedi hangzásvilágok, változatos stílusok, úttörő megoldások és izgalmas helyszínek várnak két napon át. A fellépők részletes listáját itt találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk