KULT

„Nem vagyok zenész, de vágyok benne lenni a zenében” – beszélgetés Szomjas Györggyel

Semmit sem változott 20 alatt – ez most nem a hamis közhely, hanem abszolút igaz Szomjas Györgyre.


Utoljára a Flórián téri aluljáróban futottunk össze, legalább 20 éve, éppen utcazenészekről forgatott. Most pedig a 4-es metróban botlottunk egymásba, miután előzőleg a környéken tartoztam az ördögnek egy úttal. Ugyanolyan derűs, energikus, mint volt, és most is ég a keze alatt a munka.

Hogy mi mindenen munkálkodik a filmrendező 79. évében, arról néhány nappal később az Angelika presszó teraszán beszélgettünk.

-Ha meghallod azt a szót, hogy „zene”, mi az első dolog, ami eszedbe jut?

-Mozart, Vivaldi és a rock and roll! Szüleim nagy zenerajongók voltak, sokat vittek koncertre, operába. Sokszor elmondtam már, hogy amikor 16 éves voltam, megtörtént velem a két legfontosabb dolog: átéltem a forradalmat Budapesten, és meghallottam a rock and rollt.

-A zene végigkíséri egész filmes pályádat. Legújabb munkád egy dokumentumfilm a Vujicsics-együttes 45 évéről.

-Ez azért is érdekes, mert „botfülű” vagyok. Ez már az általános iskolába kiderült. Véletlenül bekerültem a karénekre, aztán egyszer csak látom, hogy Délia néni, az énektanárnő lejön a katedráról, odahajol hozzám, meghallgat, majd némán az ajtóra mutat… Ennek ellenére szeretem és élvezem a zenét. Másfelől pedig a filmcsinálás nekem arra való, hogy olyan emberekkel és olyan történetekkel találkozzam, amelyek számomra megadják a felfedezés élményét. Nem vagyok zenész, nem vagyok énekes, de vágyok benne lenni, és tudom, hogy mennyire fontos dolog az életben. Ezért a legszorosabb baráti kapcsolataimat zenészek jelentik.

De térjünk vissza még az 50-es évekre! Illés Lajos kettővel járt alattam az Eötvös Gimnáziumban, ő már akkor az iskola zenekarában nyomta a klasszikus rock and roll-számokat. Aztán a 60-as években a magyar rock felfutásában az Illés kulcsszereplővé vált, és az egyik kulcshelyszín volt a Bercsényi utcai kollégium, ahová engem a Műszaki Egyetem építesz kara delegált egyfajta „kulturális megbízottnak”.

Kapcsolatban álltam a menő zenekarokkal, Metróval, Omegával. A 60-as évek vége felé kezdett differenciálódni a magyar rockzene: jöttek olyan „alternatív” előadók, mint Cseh Tamás, aki jó barátom volt és Kővágóörsön szomszédom, a Syrius, és nagyon hamar felfigyeltem Sebő Feriékre, amikor még csak az énekelt verseket játszották. Már elég sikeresek voltak, Berek Katival turnéztak, amikor egy rádióadásban meghallották a széki zenét. Leesett a cipő a lábukról, és úgy érezték, hogy ennek utána kell menni. Velük voltam első erdélyi útjukon. A Vujicsics-együttesben pedig az a szenzációs, hogy elsők között csaptak le ugyanerre a vonalra, egy teljesen más, délszláv zenei háttérrel, ami nekik, lévén pomáziak, szentendreiek, a vérükben volt. A táncház-mozgalom megindulása őket is megihlette, hogy a saját zenéjüket fedezzék fel. Szentendre, Leányfalu amúgy is közel van a szívemhez, ott gyerekeskedtem, meg mint építésznek is érdekes helyszín, így a kezdetektől fogva követem a pályájukat. Nemrég saját filmográfiámban találtam egy Vujicsics 25 című műsort, amit majd el kell kérnem a tévétől, hogy belevegyek a filmbe néhány részletet. Most csináltam velük egy körinterjút Szentendrén a Vujicsics Tihamér téren, ahol korábban egy kávéházuk is volt. De vannak róluk más felvételeink, Sebőékkel, Miqueu Montanaróval, fontos szereplői voltak a Keleti szél című filmemnek. Az meg külön szenzáció, hogy egy kivétellel ma is együtt van a régi zenekar, és most már velük játszanak fiaik, unokáik is.

-Szép az ilyen hagyományőrzés…

-Ezt most több helyen is tapasztaltam. Táncosokról csináltunk filmet. Németh Ildikó és Szabó Szilárd profi táncosként Tímár Sándor tanítványaiként a kezdetektől bekapcsolódtak a táncház-mozgalomba, és ezt gyerekeik, unokáik is viszik tovább. Természetes módon folytak bele…

-Ugyancsak népzenei ihletésű a Betyárjáték, amely a Nemzeti Színházi előadásból válik hamarosan filmmé…

-Ferenczi Gyuriékkal dolgoztam már korábban is, ők csinálták a Nap utcai fiúk zenéjét. Nagyon szeretem őket, mint rockzenekart, akik a saját programjukba behoztak egy sor népzenét, köztük betyárnótákat is, meg a Tetovált lányt a Kopaszkutyából. Innen jött az ötlet, amikor lehetőségem nyílt egy színpadi játékra. Még soha nem dolgoztam színházban, szabályos színházi produkciót tán nem is mernék csinálni, de egy koncert-jellegű dolog, amiben show, vetítés, tánc van, közel áll hozzám. Összeállítottunk egy dalciklust, de mondtam Gyurinak, hogy egy nóta hiányzik – az első. Mert nem kezdődhet másképpen a Betyárjáték, minthogy „tüzesen süt le a nyári nap sugára/ az ég tetejéről a juhászbojtárra”. Mert, hogy is lett betyár abból a szerencsétlen kölyökből? Elkóboroltak a juhok. A színpadon középre tettem a zenekart egy kis dobogóra, mögöttük van egy nagy vászon, arra vetítünk részleteket az én filmjeimből és hátulról pedig árnyjáték zajlik. Ezt táncosaink csinálják, akik időnként elbújnak, majd előjönnek, és egy színész, Olt Tamás ízes korabeli szövegeket, újságcikkeket, körözvényeket olvas fel. Az előadás mottója: „A mi gonoszaink is vannak olyanok.” Most úgy tűnik, be tudjuk fejezni a filmváltozatot, mert a Filmalap megtámogatta. Valójában koncertfilmről van szó, de nagyon színes, sok filmbejátszással, és ha Nashville-ben jól megkeverik a hangot – Ferenczi Gyuri nem kevertet másutt – remélhetőleg nagyon jól fog szólni, és októberben vihetjük országos mozibemutató-körútra.

-Két műfajt is megteremtettél a magyar filmben: az egyik, amit jobb híján úgy emlegettek, hogy „eastern”, a másik pedig az a fajta „szocio-játékfilm”, ami kicsit groteszk, kicsit abszurd, de azért valahol mégis véresen komoly. Hogyan született meg a Talpuk alatt fütyül a szél – amelynek zenéjét szintén Sebőék játszották?

-Mi a Balázs Béla Stúdióban a dokumentarizmust vittük, nagyon hittünk benne, de aztán hamar kiderült, hogy túlságosan „feszegetjük a határokat”. Ezért váltani kellett. Nekem nem volt kedvem egy „így jöttem”-filmhez, amilyent kortársaim, meg az előttünk járók készítettek. Így aztán, ahogy Sebő Feriék elmentek megkeresni a gyökereket, én is ezt tettem. Megkerestünk együtt a Hortobágyon még élő „adatközlőket”, énekes juhászokat, fotóztam a „hídi vásár” figuráit – be is hoztam belőlük a filmbe, például az öreg csikós Törő Gábort, olyan, mint Ülő Bika nagyfőnök – és megtaláltam Szűcs Sándor írásait, aki néprajzi hitelességgel, de nagyon regényes módon dolgozza fel ezt a korszakot. A cím pedig egyértelműen a Csizmában haltak meg (They Died With Their Boots On) című híres westernre utal. Ahogy beleástam magam a témába, rátaláltam Gönczi Ferencnek, a kaposvári könyvtár levéltárosának A somogyi betyárvilág című könyvére. Ebben írt a Gelencsér-Soromfai bandáról, lábjegyzetekkel ellátva. Bennem feltámadt a dokumentarista, a hivatkozások után mentem és még olyan dolgokat is találtam, amiket Gönczi sem. Ezekből írtam a Rosszemberek című tényregényt, teljesen eredeti szövegekből, a filmnovellát végül Dobai Péter írta meg. Mindkét filmnek nagy sikere volt, de én úgy gondoltam, hogy a modern kor betyárjai a rockzenészek – így született meg a Kopaszkutya…

-A 80-as évek elején több olyan emlékezetes film is született, amely az ifjúsági szubkultúrával foglalkozott. A Kopaszkutya mellett Bódy Gábortól a Kutya éji dala, Xantus Jánostól az Eszkimó asszony fázik…

-Akkoriban ez nagyon hangsúlyos dolog volt. Évek óta mentek már a nagy Mini-LGT koncertek a Tabánban, a Kopaszkutya-koncerten is volt vagy 30 ezer gyerek, pedig ezt csak úgy lehetett hirdetni, hogy Hobóék és a P.Mobil bemondták a saját koncertjeiken. Még a rendőrséggel is volt előzőleg balhénk. Ez egy alternatív kultúra volt, amivel a hivatalos kultúrpolitika egyrészt nem tudott mit kezdeni, másrészt viszont szelepként működött: a fiatalok kiőrjöngték magukat – általában tudták, meddig lehet elmenni - aztán hazamentek. A zenészek is tudták, hogy mi az, ami belefér, és mi az, ami nem. Ez így valahogy összerendeződött, de a szabadság szele mégis csak fütyült ezeken a koncerteken és a rock-zenében. Ez érthető módon vonzotta a filmeseket. Hobóval már több mint 10 éve ismertük egymást, még a Kex-időkből a Bem-rockpartról.

-Mégsem volt egyszerű elkészíteni a Kopaszkutyát.

-Az aczéli kultúrpolitika „műhelyekre” épült: szerkesztőségekre, kiadókra, filmstúdiókra. A filmstúdióknál pezsgett az élet, különösen a Hunniánál, ahol én dolgoztam, Köllő Miklós volt a vezetője. Nagyon demokratikus légkörben éltünk, rendezők és a dramaturgok voltak a stúdiótanács tagjai, mi beszéltük meg, hogy melyik forgatókönyv valósuljon meg és többnyire így is lett. Ezeknek a „műhelyeknek” az is volt a szerepük, hogy ellenőrizzék azt a területet és vigyázzanak, hogy „ne borítsa fel senki az asztalt.” Csakhogy Miklósnak és a többi főnöknek fogalmuk sem volt arról, hogy kik azok a Hobóék. Úgy gondolták, hogy a Szomjas csinált már betyárfilmeket, ez egy zenés film, nyárra jó lesz. Csak akkor tört ki a botrány, amikor már elkészült a film, és a hanglemezgyáriak nagyon szemét módon beavatkoztak, egyszerűen le akarták tiltani.

-A lemez nem is jelent meg, csak sok-sok évvel később…

-Bors Jenő kijelentette, hogy semmilyen felelősséget nem vállal. Miért kellett volna neki felelősséget vállalnia? Szerencsére addigra már annyira elment a híre a filmnek, hogy nem lehetett leállítani.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk