Nem akart egyéb lenni, mint tanúságtevő - így élt Pilinszky
"Én nem akarok egyéb lenni, mint tanúságtevő." – Így mondta, ilyen keresetlen egyszerűséggel valamikor egy régi interjúban. A tanúságtétel keresztjével azonban nagy terhet vett magára Pilinszky János.
Nem tartozott azok közé a költők közé, akik csak úgy ontották magukból a verseket. Volt, hogy több mint egy évtized alatt csupán tizenhat költemény gyűlt össze, némelyik egyetlen sorból vagy mondatból áll. Mióta és egyáltalán miért készült épp költőnek az a csöndes, törékeny gyerek, akiből a háború árnyékában lett felnőtt férfi?
Ezt írta egyszer: "Ady ébresztett rá a költészet értelmére tizennégy éves koromban". Diákfejjel, az önképzőkörben hallott Ady-szavalat hatására döntötte el: költő lesz belőle. Megkapta a Baumgarten-díjat, a József Attila-díjat, a Kossuth-díjat is, noha volt olyan idő, amikor nem az elismerés, csak a hallgatás volt a jussa; 1949-től mintegy tíz éven keresztül egyáltalán nem publikálhatott.
Gyermekkora nem volt az idilli ártatlanság kora. Gyönge kisfiú volt egy fegyelemhez, parancsoláshoz szokott katonaapával és egy betegeskedő, de szerető édesanyával. "Születtem 1921. november 27-én, a Nyilas jegyében. Bal tenyeremről azt mondják, hogy kusza, erőtlen vonalaival egy tehetségtelen elmebeteg és egy alvajáró bűnöző tenyere lehetne. A jobb tenyerem vonalai viszont rendezettek, és a tehetség ábráit mutatják."

Apja, a kemény katonatiszt a fiával szemben is kérlelhetetlen elveket, sőt elvárásokat támasztott. Csalódás volt számára az, hogy a fiú írni akar, számára ez nem volt elfogadható. Férfiatlannak, hiábavalóságnak tartotta, s ez mindent egybevéve megbélyegezte a kapcsolatukat.
Anyja komoly epebetegséggel küszködött, talán részben ezért hagyta fia nevelését nővéreire. Egyikük, Borbála – akit a családban Bébinek becéztek – egy szerencsétlen gyerekkori baleset miatt felnőttkorára alig tudott érthetően beszélni, írni-olvasni sem tanították meg.
"Gyermekkorom és életem másik nagy és perdöntő emberi élménye anyám szegény nővére (Bébi) volt... Én az ő nyelvét beszélem, valójában az ő félig artikulált dadogása az én anyanyelvem, költészetem forrása." Másik két nagynénje, Erzsébet és Mária szervita nővérek voltak, erkölcs dolgában mérhetetlenül sarkalatosak, vasszigorral fogták a kisfiú kezét.
Nővérével, Veronikával – akit Erikának szólítottak – ugyan gyökeresen más természet volt, mint Pilinszky, mégis hihetetlenül kötődött hozzá. Épp ezért viselte meg annyira az ő 1975-ös öngyilkossága. A holttestet a költő találta meg, ez megemészthetetlen űrt hagyott a lelkében. Ezután kezdett el rendszeresen inni. Egyébként pedig 18 éves kora óta keményen nikotinfüggő volt, napi 30 szál cigarettát szívott el.

Piarista gimnáziumban érettségizett, itt szerette meg József Attila, Verlaine, Baudelaire költészetét és Dosztojevszkij regényeit. Egyetemistaként először jogi tanulmányokba kezdett, később átjelentkezett a bölcsészkarra, magyar-olasz-művészettörténet szakra, amit 1944-ben el is végzett, a diplomamunkája azonban a tűz martalékává lett a háború során.
Ugyanabban az évben, novemberben behívták katonának, februárban már német földön volt. Itt szembesült a háború okozta pusztulással, éhező-rettegő életben maradtakkal és a lágerek soha fel nem ébredő halottjaival. E borzalmas képektől élete végéig nem szabadulhatott, költészetében újra meg újra felbukkant a marcangoló önváddal, bűntudattal együtt, hiszen ítélete szerint aki nem volt ott, a felelősségben ugyanúgy osztozik. "Bűnhődünk, de bűnhődésünk / mégse büntetés, / nem válthat ki poklainkból / semmi szenvedés."

Több kapcsolata, szerelme is volt, mégis papírra vetette: "Az ágy közös. A párna nem." 1955-ben megnősült, első felesége Márkus Anna volt. Ez a házasság csupán pár hónapig tartott, ugyanakkor mindvégig barátok maradtak. A festőnő 1956-ban Párizsba emigrált, de a kapcsolatot továbbra is tartották.
Törőcsik Mari, akivel az ’50-es évek vége felé kerültek barátságba, így emlékezett rá:
Jutta Scherrerrel majd’ húsz évvel később, a ’70-es évek végén ismerkedett meg. Pilinszky nagyon meg akarta tartani őt, dacára annak, hogy a világot mindketten gyökeresen máshogy látták. "Mindent meg kell tennem, hogy békés és boldog legyen... A Jutta iránti szerelemből csak az abszolút önzetlen részt vállalni. Mindent a másikért, őérte..." Jutta Párizsban tanított vallástörténetet, férjes asszony volt és soha nem volt hajlandó Magyarországra költözni. Pilinszky nem egyszer fontolgatta a disszidálás lehetőségét is, végül szakítottak 1976-ban. A költő idegösszeomlást kapott, kórházba került.
Második feleségével, Ingrid Fischeux-vel élete alkonyán találkozott, két évvel a Juttával való szakítás után, szintén Párizsban. A lány huszonéves volt, és kész volt arra, amire Jutta sosem: hazajött Pilinszkyvel. 1980 júniusában házasodtak össze, egyetlen évig éltek együtt. Második szívrohama vitte a sírba, alig hatvanévesen.
Pilinszky gondolatai hitről és halálról: "Ha megkérdezik és egy szóban kell válaszolni arra, hogy hiszek-e, azt mondom: hiszek. Pontosabban azt, hogy igyekszem hinni. De ez egy olyan igen, amin a sírig el lehet vitatkozni, önmagammal is. (...) A legvégén azt mondanám, hogy bízok abban, hogy meg fogok halni, mert idáig mindenkinek sikerült. Nem tudom elképzelni, de bízom abban, hogy nekem is fog sikerülni."
Nyomj egy lájkot, ha szereted Pilinszky János verseit!