KULT

„Mi vagyunk a Művészetek Völgye tudatalattija” – Távol van Kapolcs nyüzsgésétől, de épp ezért érdemes ellátogatni a Petendi Pajtába

Nappal workshopok, portrébeszélgetések és egyéb lazulós programok várják a fesztiválozókat, éjjel pedig az underground körökben egyre népszerűbb Önismereti Diszkóra lehet bulizni. A helyszín főszervezőjét, Latorczai Balázst kérdeztük.


„Kapolcs underground tánctere, ahol biztonsággal meg lehet idézni a hajnalt. A Szimpla Kertben bejáratott programokból kiindulva, a Zengető és az Önismereti Diszkó DJ-i gondoskodnak a Pajta zenei világáról, míg a Vad Art művészei hozzák el a korszellem táncát. Beszélgetések, befelé figyelős ambient, rajz workshop, koncertek és izgalmas DJ szettek sora viszi egyik napot a másikba.”

A fenti szavakkal jellemzik az idén július 19-28. között megrendezett fesztivál honlapján a Petendi Pajtát, amely a három résztvevő falu közül a legkevésbé zsúfoltban, Vigántpetenden várja a bulizni vágyókat. De mit jelent pontosan az Önismereti Diszkó, és miért csak 3 koncert lesz itt 10 nap alatt? Erről is beszélgettünk a budapesti éjszakában több mint két évtizede jelenlévő Latorczai Balázzsal.

– Hogy jött a zene az életedbe?

– A színháztól pártoltam át 20 éves korom környékén, mert valóságosabbnak éreztem, mint előadni darabokat. Az aktív zenélést aztán fokozatosan, nagyjából 2006-tól a koncertszervezés váltotta fel. Főleg fesztiválokon dolgoztam (például BabelSound, Tű Fokán, Mediawave, vagy a Gyüttment Fesztivál), valamint a Covidig a Szimpla Kert koncertszervezője voltam, és szinte kizárólag világzenével foglalkoztam.

A Szimplának azóta már a művészeti igazgatója vagyok, a feladatom, hogy a betérő vendégek minél inkább elvarázsolt kastély-érzéssel találkozzanak.

A rezidens dj-ket pakolászon egyik teremből a másikba, valamint kisebb, spontán performanszokat szervezek, például légtornászokkal vagy artistákkal. Ezt kitűnő inkubátornak tudom használni: ha indul egy új művészeti projekt, a Szimplában spontán közönség előtt tudjuk kipróbálni, működik-e a gyakorlatban.

Az asztalnál jobbról a második Latorczai Balázs

– Mi az első emléked a Művészetek Völgyéről?

– Látogatóként 1999-ben vagy 2000-ben jártam ott először, ekkor alakult ki az a 18-20 évesekből álló baráti társaság, akikkel annyira megszerettük egymást, hogy a fesztivál végén együtt megszöktünk otthonról, és összeköltöztünk egy közös albérletbe.

Mondhatjuk, hogy ez egy csoportos összeesküvés volt a szülők ellen. Igazából örülök, hogy már nem nagyon vannak olyanok a fesztiválon, mint mi voltunk akkoriban: a mostani 20 évesek sokkal szolidabban buliznak.

Szervezőként 2017-ben lettem a csapat része, akkor csináltuk a Szimplában a Lemming Program nevű tehetségkutatót, és lehetőséget kaptunk ennek mintájára egy Lemming Udvart szervezni Kapolcson, ahol főleg az erre beválogatott zenekarokat léptettük fel. Itt is történelem alakult, mivel az Önismereti Diszkó jelenlegi, táncolós-dinamikus formája ekkor született meg, szintén spontán módon: amikor láttuk, hogy ott maradnak a fiatalok a koncertek végén, elkezdtük lekövetni az igényeiket a zenéinkkel.

– Mi teszi szerinted különlegessé a Völgyet más fesztiválokhoz képest?

– A Művészetek Völgye a legnyitottabb, amit ismerek: nem valami kicsi, eldugott, underground fesztivál, hanem tényleg össznépi. Úgy tudnám összefoglalni, hogy ha Magyarországon minden össznépi rendezvény ilyen lenne, a falu- és városnapokkal bezárólag, sokkal jobb hely volna ez az ország.

– Vigántpetend hol foglal helyet a fesztivál vérkeringésében?

– A többihez képest csendesebb falu, nincsen sok helyszín, azok viszont éppen ezért sokkal koncentráltabbak. Kicsit kevésbé szól a tömegről, és jóval nagyobb mértékben azokról a programoktól, amelyek valóban a közönségnek vannak. A Petendi Pajtát pedig úgy szoktuk jellemezni a programfüzetben, hogy ez a Művészetek Völgye tudatalattija.

– Hogyan indult a Petendi Pajta, miért pont ezt a helyszínt választottátok?

– Ez egy út volt a fesztiválon belül, amiért én nagyon hálás vagyok Natinak (Oszkó-Jakab Natália fesztiváligazgató – a szerk.), merthogy a Lemming Udvar után azonnal felismerte, mennyire hiánypótló az Önismereti Diszkó, és ragaszkodott hozzá, hogy vigyük tovább valamilyen formában. Így kerültünk Vigántpetendre, először 2018-ban a Cirque du Tókert színpadára záró műsorszámként, utána pedig a Petendi Pajtába, aminek a programszervezése is hozzám került.

Ez akkoriban, a Covid előtt teljesen indokolt volt, mert a kapcsolatrendszeremnek köszönhetően több kontinensről is tudtam vinni nagyon izgalmas világzenei formációkat, amelyek épp felénk turnéztak. A Covid után ez az interkontinentális jólét sajnos bezuhant, a Petendi Pajta viszont saját identitásra talált, és most már egy jól kialakult kreatív csapattal rakjuk össze a programot.

Ők nem elsősorban az akadémista művésziskolákból jönnek, hanem önkéntes, önszerveződő fiatalok. Öt-hat fős a stáb, akik vegyesen szerveznek és tartanak is workshopokat, például elmélyülős, önismerettel kapcsolatos rajzolásokat, vagy éppen ékszerkészítést.

– Viszonylag kevés koncert lesz nálatok, összesen 3 zenekar lép fel 10 nap alatt. Tudatos-e ez a koncepció, és miért pont rájuk esett a választás?

– Mivel a Panoráma Színpad és a többi nagyobb helyszín amúgy is elszívják a közönséget főműsoridőben, mi igyekszünk kisebb, meghittebb programokat szervezni ebben az idősávban. A három élőzenei fellépő közül a Korai Electric és a Müller Péter Sziámi AndFriends egyaránt visszajárók, ők egyfajta példaképek is számunkra azzal, amit hosszú évtizedek óta képviselnek. Mondhatjuk, hogy ugyanezt az értékrendet visszük tovább mi is a deep house és pszichedelikus szettjeinkben. A harmadik koncert pedig egy friss formáció, Döbrösi Laura, Novan és Arulei egyelőre név nélküli, de nagyon ígéretes projektje. Én hiszek benne, hogy legalább annyi év áll előttük, mint amennyi a másik két zenekar mögött van már.

– A Tilos Rádió Budapest Eklektik című műsora portébeszélgetésekkel települ ki az udvarba. Ezek élőben fognak menni, vagy felvételről?

– Ez a mi csapatunk műsora, amelyben szervezőkkel, zenészekkel és gondolkodókkal szoktunk beszélgetni, hétfőnként hallható a Tiloson. Elsősorban a korszellemet tárgyaljuk ki, ideértve a klub- és fesztiváléletet, és mivel a Völgy-beli fellépőink is izgalmas rálátással rendelkeznek erre, adta magát, hogy velük is készítsünk néhány adást a helyszínen. Nem élőben fog menni a rádióban, mindent rögzítünk, és az igazán jól sikerült részeket adjuk majd le.

– Az Önismereti Diszkóról korábban külön interjút is közöltünk, szóval csak röviden: mivel csinálnál kedvet valakinek ahhoz, hogy nézzen be rá, aki még nem volt korábban?

– A rövid válaszom az szokott lenni, amikor megkérdezik, hogy mégis ez miről szól, hogy nem tudom, mert amit mondanék, az nem az ő önismerete lenne, hanem az enyém.

Viszont ha azzal a fajta nyitottsággal megy oda valaki, hogy „nézzük meg, hogyan szolgálja ez az én önismeretemet”, akkor olyan univerzumok fognak benne megnyílni, amihez nekem sincs hozzáférésem, de biztosan nagyon jó lesz neki. Nekünk, zenészeknek az a titkos célunk, hogy termelődjön mindenkiben az oxitocin.

– Hányan csináljátok ezt?

– Három fős az alapcsapat, ketten dj-zünk Juhász Veronikával, aki civilben programozó, projektmenedzser és coach. A harmadik tag pedig Girincsi Fruzsina, ő profi zenész, a perpetuum zenekarból is lehet ismerni, nálunk énekel és szintizik. Általában 2-3 órás szettelet csinálunk, de 5-6 órásra is volt már példa.

– Van-e lehetőséged más helyszíneket is meglátogatni a fesztiválon? Ha igen, mit szeretnél mindenképp megnézni?

– Szívem szerint színházi előadásokra ülnék be, viszont mindig nagyon szorongok ott hagyni a helyszínemet negyed óránál tovább, mert biztosan akkor jönnének egyszerre nyolcan, hogy például szerezzek jegyet egy fellépőnek, megérkezett valamelyik zenekar, vagy épp összeomlott a technika. Azért remélem, valamire eljutok majd.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk