KULT

Olyan volt az idei Művészetek Völgye, mintha az egész járvány csak egy rémálom lett volna

10 napig végtelenül távolinak tűnt a karantén, a kijárási tilalom, a távolságtartás, és az elmúlt másfél év összes többi szabálya. Szubjektív élménybeszámoló.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. augusztus 04.



Tömören összefoglalva a fenti két mondat fejezi ki legjobban, mi a benyomásom a 30. Művészetek Völgyéről, amelyet végül egy év csúszással idén sikerült megrendezni.

Ez a tíz nap mindig is erősen a kiszakadásról szólt, de míg eddig elsősorban a városi létet hagytam magam mögött, most kicsit azt a tavaly márciusban kezdődött őrületet is sikerült elfelejteni, amit azóta egyszerűen csak mindennapoknak neveztünk. Pedig minden volt, csak mindennapos nem.

Témát persze bőven szolgáltatott az elmúlt időszak, a Momentán Társulat előadásain és Lackfi János versimpróin is rendszeresen előkerültek a koronavírus okozta traumák, de ennek sokkal inkább felszabadító ereje volt. Ezen túlmenően pedig csak a kihelyezett kézfertőtlenítők emlékeztettek rá, hogy valami megváltozott.

Úgy tűnt, másoknak is nagy szükségük volt már erre, a látogatottság legalábbis ezt igazolta vissza: százezer ember volt kíváncsi a fesztivál negyven helyszínének kétezer programjára, ami még a járvány előtti évekhez képest is erős növekedés, pedig idén kizárólag védettségi igazolvánnyal lehetett karszalaghoz jutni.

Ez persze azzal is járt, hogy sokszor alakultak ki tömegjelenetek, nemcsak a Csigabuszon – ezt már megszokhattuk, talán a maga varázsa is megvan –, hanem a programhelyszíneken is.

Legalább négy előadónál mérték fel rosszul, mennyien lesznek rájuk kíváncsiak: a Ricsárdgír és a Carson Coma a Hangfoglaló Udvarban, az Aurevoir a Fonó Udvarban, az Ivan & The Parazol pedig a Kőbánya Udvarban csinált masszív teltházat, óvatos becsléssel is több mint százan ragadtak kint.

Egy megoldást látok a hasonló helyzetek elkerülésére, már ha azt nem tekintjük opciónak, hogy kevesebb zenekart hívnak meg ebből a súlycsoportból: muszáj lenne napi kettőről három sávosra bővíteni a Panoráma Színpad programját, hiszen a fenti együttesek sehol máshol nem férnek már el a jelenlegi helyszínek közül, és a rajongótáboruk feltehetőleg csak még tovább fog nőni.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy több esetben megadták a szervezők a lehetőséget az előrelépésre: idén először nagyszínpados volt az Esti Kornél és a Csaknekedkislány is, akik legutóbb még szintén a Hangfoglaló Udvarban léptek fel. Ezt a trendet kellene folytatni, bőven kitermelődött annyi új generációs közönségkedvenc az elmúlt években, ami indokol egy harmadik sávot.

Az én helyzetem kissé speciális, mivel annyit járok fesztiválokra, hogy sok koncertbe már inkább csak belehallgatok a feeling kedvéért, ennyi is elég a teljes élményhez. Idén egyetlen előadót akartam mindenképp végignézni, mégpedig a Quimbyt, akik a februárban online bemutatott Plusz-Mínusz című műsorukat vitték színpadra.

Az este fő tanulsága az volt, hogy Kiss Tibit lehetetlen pótolni, de a zenekar és a meghívott vendégénekesek (Bodor Áron, Pásztor Anna és Papp Szabi) mindannyian a maximumot nyújtották, az adott helyzetből sikerült a lehető legtöbbet kihozniuk. Bízzunk benne, hogy jövőre már újra a teljes felállású Quimbyt láthatjuk majd.

A legtöbb időt ezúttal is a Momentán Udvarban töltöttem, az általuk kínált élmény az, amit jóformán sehol máshol nem kapok meg, így ilyenkor igyekszem a lehető leghosszabban megmerítkezni az impróuniverzumban.

Nehéz lenne bármit is kiemelni, rögtön az első napi RögvEsten erős kezdés volt, amikor a társulatból Várady Zsuzsinak sikerült egy olyan Péterfy Bori-dalt rögtönöznie "sajtos-tejfölös lángos" témában, ami szórakoztatóbb volt, mint bármelyik valódi Péterfy Bori-dal.

De említhetném a Főhős előadásokat Beck Zolival, Grecsó Krisztiánnal és Király Gáborral, a tíz napon át futó Éjjel-Nappal Momentán szappanoperát, vagy a Late Night Show-t is, ahol a játszók egyikét berúgatták és a végén a közönségnek kellett megszavaznia, ki lehetett az. Sok helyszínre igaz a Völgyben, hogy akkor se lenne hiányérzete az embernek, ha tíz napig ki sem mozdulna onnan, de erre a leginkább.

Ha már itt tartunk, a bőség zavara effektus persze idén is alapvető élmény volt: számtalanszor fordult meg a fejemben, hogy minimum kétszer kellene végignyomnom a tíz napot ahhoz, hogy mindenre eljussak, ami érdekel.

Vigántpetendre például csak az utolsó előtti napon sikerült átjutnom, pedig az ottani Pajtában és a POKET Udvarban is végig jobbnál jobb programok voltak, hogy a Cirque du Tókert cirkuszi sátrát vagy az odaköltözött Hobo klubot ne is említsem.

Színházi előadáson se voltam idén, ami szintén fájó, de ekkora programbőségnél (és főleg ilyen nagy területen elhelyezkedő helyszíneknél) muszáj levetkőzni a görcsös ragaszkodást és elengedni dolgokat, hiszen mindent egyszerűen nem lehet. A lényeg alapvetően úgyis a pillanat megélése.

Arra is volt példa, hogy egy eredetileg be nem tervezett meglepetésprogram okozott maradandó élményt, ami még a műsorfüzetben sem volt benne, gyakorlatilag szájhagyomány útján terjedt. A Blue sPot zenekar a Kapolcs szélén található Kenderkertben (egykori Gólya Udvar) tartott jam sessionöket kora délutánonként, mindennap más, előre be nem jelentett sztárvendéggel.

Köztük volt például Csorba Lóci, Harcsa Veronika, Ferenczi György és Hobo, azon a napon pedig, amit én láttam, Vitáris Iván mellett a Völgy-alapító Márta István szállt be billentyűn Bárth Jánosék mellé. Aki kihagyta, sajnálhatja, de vígaszul szolgálhat, hogy az összeset vissza lehet nézni jó minőségben a YouTube-on.

A 2015-ös fesztivál óta először volt hivatalos helyszín a taliándörögdi Klastrom, ami szubjektív véleményem szerint – és tudom, hogy nem vagyok vele egyedül – az egyik legjobb hely a világon. Olyan különleges hangulata van, főleg éjszaka, a csillagfényes ég alatt, amit sehol máshol nem tapasztaltam.

Ezúttal színpad nem volt ott, ehelyett archív koncertfelvételeket vetítettek a falaira a Völgy elmúlt 30 évéből, előtte és utána pedig egy direkt erre az alkalomra készített fényfestést láthattak, akik nem sajnálták a fáradságot, hogy kizarándokoljanak odáig.

Ha negatívumot kellene említeni, első helyen biztosan a taliándörögdi Kolics Borudvar hiányát mondanám, ez volt a legfájóbb. Közel 20 év után először (vagy ha a tavalyi évet is beleszámoljuk, másodjára) maradt zárva az árnyas kerthelyiség, ami az éjszakai bulik és örömzenélések állandó epicentrumaként funkcionált. Szerencsére csak ideiglenesen: ha minden jól megy, jövőre már újra várni fogja a szomjas látogatókat a fesztivál legjobb ár-érték arányú fröccsével.

Azért így is voltak bőven spontán pillanatok a koncertek után, csak most főleg a szomszédos Lőke Kúriába, a Kocsor Házba, vagy a kapolcsi Királykő kocsma teraszára koncentrálódtak. A legemlékezetesebb az volt, amikor Varga Livius épp egy Quimby-szám közepén jelent meg váratlanul, majd ha már így alakult, hozott egy cajónt és maga is beszállt néhány dalba. Valószínűleg nem állok messze a valóságtól, ha azt írom, hogy ilyen is csak a Völgyben fordulhat elő.

Muszáj szót ejteni az árakról is, amelyek sajnos rettentően elszálltak. Hajós András mondta viccesen az egyik legutóbbi Dalfutár részben, hogy Kapolcson a kenyérlángos és a langalló között annyi a különbség, hogy az előbbi 500, az utóbbi 1500 forintba kerül. Ezzel szemben a valóság az, hogy bárhogy is hívják, most már inkább az 1500-hoz van közelebb minden, mint az 500-hoz. 1000 forint alatt nagyjából csak a kocsmai melegszendvicset és velős pirítóst lehetett megúszni, egyes lepények ára pedig a 2000 forintot is meghaladta. Tegyük hozzá, hogy finom volt, de ez akkor is komoly érvágás.

Az italárak is emelkedtek, de itt legalább továbbra is megmaradt az a kiskapu, hogy nem ellenőrzik a táskákat a bejáratnál, így van alternatívája a decinként 400 forintos boroknak és 700 forintos korsó söröknek. Reméljük, hogy ezen a jövőben sem fognak változtatni, mert már most számottevően drágább lett a fogyasztás még néhány évvel ezelőtthöz képest is, tíz nappal felszorozva különösen.

Az időjárás viszont idén ritka szerencsésen alakult: egy teljes hétig egyetlen csepp eső sem esett néhány hajnali felhőszakadást leszámítva, és az utolsó két nap sem volt sokkal vészesebb. Szombaton egy legfeljebb fél órás zápor volt, vasárnap délután ugyan masszívabban is leszakadt az ég, de talán hiányzott is volna, ha egyszer sincs meg a vihar elől menekülés élménye a Völgy alatt.

Az éppen zajló Zenés versimprót még családiasabbá is tette ez a közjáték: a technika és a közönség bőrig ázását elkerülendő Lackfi János azt indítványozta, hogy vonuljunk be testületileg a színpad melletti pajtába.

Itt a sok jó ember kis helyen is elfér elv érvényesült, Váray László hangosítás nélkül zenélt és Kiss Judit Ágnes is így olvasta fel szövegeit. Ez volt számomra az utolsó program a fesztiválon hazaindulás előtt, és így sokkal emlékezetesebb is marad.

Nem tudni, mi jön ezután, lesz-e negyedik hullám és újabb lezárások, de akárhogy is alakul, ezt a nyarat már senki nem veheti el. És persze reméljük, hogy jövőre ugyanitt – ez általában csak egyszerű szófordulat szokott lenni, most viszont valahogy nagyobb a súlya.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk