„Mikor 3 beteg szorult oxigénre, egy kapta a falból, és kettő között meg tologattam a palackot”
Az RTL Híradónak névtelenül nyilatkozó nővér óriási nyomás alatt dolgozik. "Félek, hogy ne hozzam haza, hogy nehogy elrontsak valamit" - mondja.
Az RTL Híradó riportja:
Már a beöltözésük is rettenetesen megterhelő.
"Leveszünk mindent, bugyi, melltartó marad, akkor felveszünk egy sötét színű ruhát, arra felveszünk egy védőruhát, egy kesztyűt, hajhálót, felvesszük a maszkot, arra még felveszünk egy előről belebújós nejlonköpenyt, ami, hogyha előről megkötöm magam, akkor teljesen bebugyolál, még egy kesztyűt, meg még egy kesztyűt. Felvesszük a két lábzsákot, legalább, mert annyi kell. Három kesztyű, szemüveg, pajzs, sapka, meg ez a három réteg ruha. Már ott kifáradtál és megizzadtál. Akkor bemegyünk az ajtón, és elkezdjük a munkát."
Odabent a legsúlyosabb esetek várják őket.
"Mikor be vagyunk öltözve, bokától bokáig, bemegyünk a csapóajtón, onnantól kezdve az egy fertőzött terület. Tehát a maszkot nem vehetem le, ha megfulladok se, nem ehetek, nem ihatok, nem pisilhetek, semmit nem csinálhatok. Ha viszket a szemem, akkor pislogni kell, mert nem nyúlhatunk a szemünkhöz sem, amin van egy szemüveg, meg egy pajzs. És amikor kijövünk, a maszk bele van rohadva az arcunkba, az orromon nem szokott bőr lenni, és a kezem úgy néz ki, mint aki két hétig mosogatott egyfolytában."
Ennek ellenére mindent megtesznek a betegekért, ami emberileg lehetséges. Rengeteg dolgoznak, a szokásos havi 170 óra helyett 240 órát is.
"Ha szerencsém van, akkor kifogok egy olyan segédnővért, aki nagyon agilis, nagyon ügyes, akkor végigmegyünk mind a ketten, megnézzük a betegeket, átpelenkázzuk őket, akinek kell, katétert rakunk, akinek kell, mert már nagyon büdös, mert már rég érte víz, akkor azt a kolléganőm megmosdatja. Én megyek közbe cukrot mérni, vénás injekciót adni, hőmérőzni, lázat csillapítani, csengőre menni."
Azt mondja, kétszer ennyi emberre lenne szükség. És oxigénből is elkelne még.
"Kórtermenként egy, a nagyobb kórtermekben kettő lyuk van a falban, amin 0-24-ben jön az oxigén, és akkor van még 4 oxigénpalackunk. Kaptunk ígéretet, hogy kapunk tízet. Nem kaptunk" - meséli. De így sem adják fel.
"Volt olyan eset, hogy mikor egy 5 ágyas kórteremben 3 beteg szorult oxigénre, egy kapta a falból, és kettő között meg tologattam a palackot."
Azt is hozzátette, ha épp van szabad "falas oxigén", de a beteg máshol fekszik, akkor "toldóval" kell megoldaniuk a helyzetet. "Tehát átvezetni a kórtermen csöveken a betegig. És akkor még nagyobbra kell tekerni, tehát még több fogy abból a falból. Teljesen mindegy, az a lényeg, hogy a beteg jól legyen."
De bármennyire is elkötelezettek, sokan halnak meg. A csillapíthatatlan magas láz, a száraz köhögés, a fulladás mind rossz jel. És vannak egészen megrázó esetek is.
"Én nagyon sok halottat láttam, de ezek a váratlanok... Van akiről tudom, hogy van egy alapbetegsége, vagy eleve tüdőgyulladása volt, és magas láza, és meg fog halni, és 80 éves vagy 90. De az, amikor egy negyvenvalahány évest találok úgy, hogy este még beszélgettünk, és semmi panasza nem volt, és meghal..."
A nővér szerint azzal is meg kell küzdeniük, hogy az idős betegek nagy része demens.
"Ők éjszakánként leszedik az oxigént. Rosszabbik esetben le kell kötni a kezüket, hogy ne szedjék le. Őket ezért viszi el."
Mindez óriási lelki megterhelést jelent az ott dolgozóknak.
"Beszéltük is a kolléganőkkel, hogy lassan ide kell hívni a pszichológusnőnket, aki eddig a betegeket istápolta, mert mi szorulunk rá."
VIDEÓ: a nővérrel készített interjú hosszabb változata
Az RTL Híradónak nyilatkozó nővért otthon a családja várja. A kislányával azonban hetek óta nem találkozik, csak az erkélyről integetnek. "Néha kicsit csal, beszalad és beinteget az előszobába." Egy képet tettek ki, hogy azért lássák.
"Minden este elbőgjük magunkat. Már egy hülye reklámon is tudok sírni, pedig nem vagyok egy sírós fajta."
Munka után pedig jó ideig nem tud beszélni sem.
"Nekem munka után kell egy-másfél óra, hogy hagyjanak békén. Beülök a kocsiba, előveszem a telefonomat, és csak fogom. Senki nem szól hozzám, mert nem kell. Nekem azt ott ki kell engedni fejben. És utána hazajövök, leülök a konyhába, és amikor az első Facebook-bejegyzésen elmosolyodok, mert egy vicces kutya volt, na onnantól tudunk beszélgetni."
