Megérkezett a Netflixre A korona 6. évada, melynek fókuszában egyértelműen a az angol királyi család huszadik századi történetének legnagyobb tragédiája, Diana hercegnő halála áll. Az évad egyszerre állít olyat, amit már eddig is tudtunk, de nem baj, ha újra elismétlik nekünk, olyasmit, amit már halálra ununk, és olyan kérdéseket is felvet, amin nem biztos, hogy a néző elgondolkodott valaha is. Akár személyes viszonylatban, akár a királyi családéban, akár Anglia történelmével és társadalmi-politikai struktúrájával kapcsolatban. Bár a sorozat eddig is ezt csinálta, egy ilyen kiélezett helyzet, mint "a szívek királynőjének" halála nyilvánvalóan felerősíti a narratíva hangsúlyos pontjait és felhívja a figyelmet a rendszer hibáira és az újabb tragédiák potenciáljára.
Elég az azóta történt szakadás-történetet nézni, aminek az áldozata nem Meghan, sőt, még csak nem is elsősorban Harry, hanem az ő gyermekeik, akik egy rohadt nagy káoszban és etikai kuszaságban nőnek fel,
és ki tudja, hányadíziglen érzi majd a leszármazottaik ezt a gyűlölködés-csatát. Aminek sok oka van, és nem elsősorban Meghan könnyen elítélhető karaktere, hanem egy sokak által megkérdőjelezett tradíciókból épült, de nem elég gyakran felújított-tatarozott, sokszor omladozó rendszer hibái is az eredők közt keresendők.
Szóval a hatodik évad első fele, pontosabban négy rész került fel a Netflixre. Megismerjük Diana és Dodi Al-Fayed viszonyát, kettejük kapcsolatának kibomlását és azt, hogy az alkotók szerint milyen erőszakosan hangsúlyos szerepet játszott fia és Diana tragikus sorsában - 1997. augusztus 31-én vesztették életüket a hírhedt, fatális autóbalesetben, Párizsban - Mohamed Al-Fayed, a gazdag pénzember, aki még nagyobbra vágyott. A sorozat szerint arra, hogy hatalmas a Nyugat irányába is terjeszkedjen, méghozzá azáltal, hogy összehozza fiát Dianával, aki a brit trónörökös unokák édesanyja, azaz Al-Fayed értelemzésében a számára aranytojást tojó tyúk.
Diana besétál a csapdába, jachtozgat az apjától infantilis módon függő Dodival, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és mint a mesében, a király - azaz Mohamed - drukkolva figyeli az eseményeket, és az sem érdekli - mondjuk ilyen szempontból Dodinak és Dinanának is megvan a saját bűntudat-köre -, hogy fia más vőlegénye. Az elképesztő forgatókönyvet az élet írta, mi pedig anno végignéztük az újságokban, ma pedig a sorozatban, és olyan, mint egy túl drámaira írt szappanopera lenne (miközben egy valós személy lefelé tartó spiráljának tragédiáját nézzük végig).
Tehát a sztori: Diana és Dodi ölelkeznek a jachton, a paparazzók lefotózzák, kikerül a világsajtóba, beindul minden idők legdrágább fénykép-hajhászata és a paparazzi-biznisz magas fordulatszámra teker, a botrány kirobban, Dodi szétmegy a menyasszonyával, aki bepereli. Eközben a királyi házban áll a bál, mert Camilla születésnapját - képzavarral élve - beárnyékolja a Dianát övező rivaldafény.
Diana mindenhol ott van, a románcot az egész világ ismerni és érteni akarja, miközben talán épp azok, akik a főszereplői, azaz Dodi és Diana sem értik, hogy mi történik velük, nem is tudják, mit akarnak, csak egyvalaki tudja nagyon: Mohamed Al-Fayed.
Aki a Nyugat elismerésére vágyik, mert ősi frusztrációt hordoz az arab világ mellőzöttsége miatt. Ennek lesz is két áldozata pár héten belül, a fia és a walesi hercegné.
Dianáról és a sokszor elmesélt paparazzo-üldöztetésről szépen és visszafogottan mesél a sorozat, a királyi ház reakcióit is diplomatikusan ábrázolják, a haláleset körülményeit pedig szintén ízlésesen mutatják be - nem mellesleg Dominic West Károly hercegként, a gyászoló exférjként élete egyik legszebb és legmélyebb alakítását nyújtja, hiszen nagyon komplex érzelemskálát kell végigjátszania.
A hatodik évad erősen indít,
mellbevág. Mint Dianát a baleset, ami mellett szintén nem mehetünk el szó nélkül, annyira szimbolikus, hogy a szívek hercegnője mellkasi sokkot kapott, majd szívinfarktus vitte el, azaz a szíve, még egy autóbalesetben is.
A korona a lehető legdiszkrétebben és mégis érzékletesen mutatta be a megmutathatatlant. Várjuk a folytatást. Az összeesküvés-elméletek kedvelői csak pár elgondolkodtató pillanatot kapnak, a királynő ebben az évadban is, akárcsak a korábbiakban megőrzi a méltóságát.
Megérkezett a Netflixre A korona 6. évada, melynek fókuszában egyértelműen a az angol királyi család huszadik századi történetének legnagyobb tragédiája, Diana hercegnő halála áll. Az évad egyszerre állít olyat, amit már eddig is tudtunk, de nem baj, ha újra elismétlik nekünk, olyasmit, amit már halálra ununk, és olyan kérdéseket is felvet, amin nem biztos, hogy a néző elgondolkodott valaha is. Akár személyes viszonylatban, akár a királyi családéban, akár Anglia történelmével és társadalmi-politikai struktúrájával kapcsolatban. Bár a sorozat eddig is ezt csinálta, egy ilyen kiélezett helyzet, mint "a szívek királynőjének" halála nyilvánvalóan felerősíti a narratíva hangsúlyos pontjait és felhívja a figyelmet a rendszer hibáira és az újabb tragédiák potenciáljára.
Elég az azóta történt szakadás-történetet nézni, aminek az áldozata nem Meghan, sőt, még csak nem is elsősorban Harry, hanem az ő gyermekeik, akik egy rohadt nagy káoszban és etikai kuszaságban nőnek fel,
és ki tudja, hányadíziglen érzi majd a leszármazottaik ezt a gyűlölködés-csatát. Aminek sok oka van, és nem elsősorban Meghan könnyen elítélhető karaktere, hanem egy sokak által megkérdőjelezett tradíciókból épült, de nem elég gyakran felújított-tatarozott, sokszor omladozó rendszer hibái is az eredők közt keresendők.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.
2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.
A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.
Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.
Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.
1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.
Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.
Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.
2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.
Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.
A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.
Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.
A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.
A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.
Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd
végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.
A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.
Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.
Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.
A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.
Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.
„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”
Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.
Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.
Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.
Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.
Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.
A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.
Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.
Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.
Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.
Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…
Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.
Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.
Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.
A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.
Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.
Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.
Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.
Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.
Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
