KULT

Kardos-Horváth János: Megvan az a speciális adottságom, hogy a levegővel szívom be a közhangulatot

Két év kihagyás után új felállással tér vissza a Kaukázus – egyből lemezbemutató koncerttel kezdenek, de persze lesz a Teszkó és a Szalai Éva is. Interjú.
Láng Dávid - szmo.hu
2018. december 15.



A Kaukázus a 2000-es évek második felének egyik legnépszerűbb alternatív zenekara volt: lényegéből a semmiből lettek országosan ismertek, dalaikat ezrek töltötték le ingyen – és legálisan – az internetről. Először 2010-ben oszlottak fel, majd három évvel később visszatértek. 2016 végéig többé-kevésbé rendszeresen koncerteztek, akkor viszont újabb csend következett.

A frontember, Kardos-Horváth János ezalatt főleg gyerekzenekarával, illetve Kafkaz nevű szólóestjeivel lépett fel, valamint a Petőfi rádióban a műsorvezetésbe is belekóstolt.

Most azonban ismét a régi néven folytatja, de más tagokkal: a billentyűs Domokos Tibor, a dobos Prommer Patrik lett, a szólógitárosi posztra pedig a hiperkarmából és még sok másik formációból ismert Kis Tibor Sztivi került.

Az új felállással KpOp címen már egy lemezt is kiadtak és gőzerővel készülnek a koncertekre. Ennek apropóján beszélgettünk.

– Amikor 2013-ban összeállt a Kaukázus, egy elég csalódott hangvételű kritikában azt írtam: kár, hogy szemlátomást az egészet csak a pénz miatt kezdtétek újra. Te hogy látod ezt lassan hat év távlatából?

– Szerintem egy alter zenész sosem úgy áll neki, hogy csak a pénzért csinálja. Ha ez lett volna az egyedüli szempont, abba se hagytuk volna. Az, hogy játszottunk mondjuk tíz koncertet azon a nyáron, kb. ugyanakkora gázsiért, mint amit a többi, akkoriban jól futó zenekar is megkapott, azért nem akkora fegyvertény.

Valójában szerettem volna megpróbálni még egyszer, hogy vajon a korábbi sérelmeket félretéve képesek vagyunk-e újra együtt dolgozni, valami újat is alkotva. Utólag visszagondolva viszont már nem volt benne az a lendület, ami az első korszakban jellemezte a zenekart, és amit én kerestem.

– Mi hiányzott?

– Abban nagyon más volt, hogy már nem számított olyan újszerű, üdítő színfoltnak a zenekar, ráadásul lemezzel se jöttünk ki rögtön, csak nagyjából egy év után, ami egyértelműen hiba volt. Az első korszak még az építkezésről szólt, másodjára viszont régi szereplőkként próbáltunk érvényesülni, felemás sikerrel.

Végül tulajdonképpen kimondatlanul engedtük el újra: nem állapodtunk meg, hogy befejezzük, de egyszer csak nem jött be több koncertfelkérés, és mi sem erőltettük tovább a dolgot.

– Időközben a Petőfi rádióban a műsorvezetést is kipróbáltad. Ez hogy indult?

– Először egy gyerekzenei műsorom volt Anyám tyúkja néven, ami még azután is megmaradt, hogy átalakult a rádió és szinte az egész előző garnitúrát (szerkesztőket, műsorvezetőket) elküldték. Én viszont valahogy kimaradtam ebből a szórásból, nem kaptam meg a felmondásom, ezért két hét múlva jelentkeztem a tartalom igazgatónál. Mondtam neki, hogy ha már így alakult, szívesen folytatnám, mert eléggé szívügyemnek tartom a magyar zenéket.

Először beugró társműsorvezetőnek hívtak egyetlen napra a Talpra magyarba, majd búcsúzáskor bemondtam, hogy kérdezzük meg a hallgatókat, szerintük jöjjek-e másnap is. Harsányi Levente megkérdezte, és mindenki igennel szavazott. Azt a hetet végignyomtam társadalmi munkában, péntek délután viszont megint csak nem tudtam, lesz-e folytatás. Aztán másnap felhívott a főszerkesztő, hogy hétfőn kezdhetek. Igazi hollywoodi történet. Onnantól csináltam egy évig napi szinten.

– Miért hagytad abba?

– Mind a két szülőm nagyon súlyos beteg lett, annyira, hogy házi ápolásra szorultak.

Egy ideig csináltam a kora reggeli rádiózást meg mindent ami azzal jár, délután pedig sorra jártam a kórházakat, szociális intézményeket a szüleim ügyében, megoldást keresve. Aztán eldöntöttem, hogy ez a kettő nem fér össze, és bizonytalan ideig szünetet kértem a főnökeimtől.

Amikor pedig hónapokkal később visszamentem, azt mondták, hogy inkább már nem tartanak igényt rám.

– Hiányzik, jól érezted ott magad?

– A reggeli rádiózás egy életforma, nekem pont ideális, mert azóta is 5 körül kelek. De inkább azt mondanám, hogy is-is. A közeg nagyon inspirált, a tapasztaltabb kollégáknak köszönhetően sokat fejlődtem. Viszont én nem egy szalagról lejött műsorvezető vagyok, az átlagnál mindig többet akartam beletenni, de ez egy ponton túl kevésbé jött át, mert nem voltam elég törtető. Emellett szigorú szabályok is voltak, amikhez tartanom kellett (volna) magam, és ebből különféle konfliktusok adódtak. Megrekedtem egyfajta pofozózsák-szerepben, ami egy idő után már nem volt kényelmes.

Az is zavart, hogy lényegében azért kaptam a fizetésem, hogy olyan dolgokról beszéljek nyilvánosan, amikről magánemberként legszívesebben hallgattam volna.

Akkor is kérdezned kell, ha te magad kellemetlennek tartod az adott helyzetet, mivel a hallgatók – vagy a vezetőség – ezt várják el. Például a tragikus veronai buszbaleset másnapján műsort csinálni számomra nagyon kínos volt.

– Mikor fogalmazódott meg benned, hogy újra össze kéne hozni a Kaukázust?

– Folyamatosan dolgoztam új dalokon, de először talán idén januárban tettem fel a kérdést magamnak, hogy minek próbálkozzak új zenekarnévvel, ha ezer szállal kötődik a nevem a Kaukázushoz.

– Hogy állt össze az új felállás?

– Patrikkal és Tibivel már régóta együtt zenélünk a Hahó Együttesben, Sztiviről pedig megtudtam, hogy bejönnek neki a dalaim, ezért kerestem meg. Előtte csak futólag ismertük egymást. Szerencsére el is vállalta, annak ellenére, hogy már rengeteg zenekarban játszik. Emiatt egy tartalékgitárost is kellett keresnünk mellé, ha ütköznének a koncertek, ami furcsa helyzet, de meg lehet tanulni együtt élni vele.

– Szövegíróként milyen témák foglalkoztatnak mostanában?

– Az alkotó énem ugyanaz a csávó, mint anno. Egyáltalán, minden alkotáshoz szükséges valami ártatlanság, tisztaság, és ahogy mennek az évek, bizony időmenedzsment és koncentráció is kell. De nyilván egy csomó mindent rám rakott az élet időközben, ahogy azt is tapasztaltam, hogy a nagyon okosnak szánt megmondások sosem vezetnek jóra. Kicsit visszafogottabbá tett az elmúlt időszak, nyugisabb szövegek is kerültek az új lemezre.

Nekem megvan az a speciális adottságom, hogy levegővel szívom be a közhangulatot. Hiperérzékenyek az emberek, pénz, egzisztencia, politika... Bármibe bele tud a médiagépezet magyarázni bármit. Én magam is túlterhelt vagyok, de ha egyszer úgy passzol egy szöveg hozzám és a dalhoz, hogy egy kicsit erősebb és nem feltétlenül simulékony, be kell vállalni. A langyosat kiköpi az Isten.

– Van olyan szöveged, amit ma már nem vállalnál?

– Tartalmilag szerintem nincs, legfeljebb technikailag. De abból se sok.

– Ma is elénekelnéd a Feri, segíteni kell-t?

– Persze... (nevet) Szerintem hatalmas telitalálat volt, az már nem az én dolgom, hogy nagyon sokan nem értették az iróniát.

Épp ez lehetne kitörési pont, hogy igenis álljunk bele dolgokba ahelyett, hogy a körülményekhez alkalmazkodva öncenzúrát hajtunk végre, nehogy „baj legyen belőle.”

Nem tudom, ez az új lemezen hogy fog lecsapódni, mert például az Óriásplakát című dalt aligha lehet polkorrektnek nevezni. Én nem vagyok pénzzel kitömött kommunikációs szakember, létezzen már objektiv alkotói szabadság! Én mint művész, elvileg dokumentálom a kort. Ha úgy tetszik forrás leszek, ez alapján fognak emlékezni a 2018-as évre. Egy Havasinál, Mága Zolinál vagy Kasza Tibinél tudtommal erről szó sincs. Ez nekik és nekem sem baj, de éles különbség!

Két dal az új lemezről:

– Hogy állt össze az album, miért pont ezek a dalok kerültek rá?

– Az utóbbi 3-4 év terméséből válogattam, de így is nagyon nagy volt a merítés, bele is gabalyodtam kicsit. Végül egy filmrendező szakos lányt, Laky Dórát kértem fel, hogy segítsen rendet rakni. Ő lett a művészeti vezető, rábíztam a feladatot, hogy döntse el, milyen számokat rakjunk fel a lemezre, milyen sorrendben.

Nem mindig értettünk egyet: előfordult, hogy valamiről próbáltam lebeszélni, mondván „biztos, hogy ez legyen rajta? Azt fogják hinni, megőrültem...” – mire ő azt válaszolta: „Dehogy, veled minden rendben, a világ lett nagyon hülye.”

– A régi slágerek közül miket fogtok játszani? Lesz például Teszkó és Szalai Éva?

– Nyilván, ezt az örökséget tovább kell vinni. Különösen, hogy magunkkal szúrnánk ki, ha már az elején egy teljesen új repertoárt próbálnánk lenyomni a közönség torkán. Meg szeretnénk találni az egyensúlyt: eljátsszuk mondjuk az új album felét, az előzőről is néhányat, illetve a régebbi ismert dalok jó részét. Sőt, lesz például a Dugjál engem el, a Vizsgaidőszak, vagy a Magácska is, ami eredetileg nem is Kaukázus, de például filmzene is lett, ugyanúgy én írtam és szeretem, szeretik... Huszonöt számnál tart most a koncertműsor, ami szerintem nem rossz, de még változhat.

– A többieknek mekkora beleszólást engedsz a dalok hangszerelésébe?

– Mivel mindenki sokfelé játszik, szerintem örülnek annak, ha itt nem kell energiát fordítaniuk még erre is. Inkább örömmel megcsinálják, amit mondok nekik. Ezzel együtt kicsit hiányolom a zenei szinergiát, úgyhogy a következő lemezt máshogy fogjuk összehozni.

– Miért basszusgitáron játszol, mint a 2013-as újjáalakuláskor is, miközben eredetileg gitáros vagy?

– Eredetileg magzat voltam... (mosolyog) Így jobban rá tudok hatni a zenére, mintha ritmusszólamokat játszanék. Szólógitározni soha nem akartam, a ritmusgitárt viszont kevésnek éreztem, így voltaképpen praktikus okokból váltottam basszusra. Nekem bejött, ráadásul meglepően sokan dicsérik a pontosságomat, amit őszintén szólva nem gondoltam volna.

– Mivel foglalkozol még mostanában?

– Hahó Együttes, hajrá gyerekek! illetve a Kafkaz szólóestek is vannak, nagyon megdicsérem a népet, hogy kíváncsiak még az ilyen lantos, dalnokos dolgokra! Az utolsó utáni pillanatban vagyok, hogy még valamit kezdjek vele, de ehhez nagyon sok munkát kell beletennem. A Kaukázusnál is újra gödörásás lesz, fel kell építeni a közösségi médiás jelenlétet Facebookon és Instagramon, ami rettentően kemény meló pénz nélkül, viszont az idő nekünk dolgozik, mert jó a „termék”, jók a dalok, jó a koncert... Ez el fog terjedni.

– Mennyi időt adsz neki?

– Nem egy lemezben gondolkozom, egy egész új korszak kezdeteként tekintek a mostani felállásra. Három-négy év minimum kell majd a belerázódáshoz, és nagyon fontos tanulság számomra, hogy minden dalomat közzé kell tennem.

Rengeteg van, ami elveszett amiatt, mert annak idején mondjuk úgy gondoltam, nem szól elég jól. Pedig tökéletes lenyomata volt az aktuális történéseknek, ami ott és akkor nagyon jól működött volna, akár csak egy évvel később viszont már nem.

Most már látom, hogy nem szabad semmit visszatartani: muszáj reflektálnom az éppen zajló folyamatokra, mert egyszerűen ebben vagyok a legjobb.

(A Kaukázus budapesti visszatérése december 26-án lesz az A38 hajón, bővebb infóért KATT IDE!)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk