KULT

Hajléktalan és istentelen: 50 éve jelent meg a Jethro Tull korszakalkotó albuma, az Aqualung

Stílust és imázst teremtettek vele.


1986. július 1., este fél 12. Budapest, Hotel Intercontinental, aula. Magyar újságíró toporog ezúttal rajongói minőségben kezében egy lemezborítóval. Nyílik az ajtó, kisebb csapat tódul be, az élen egy szakállas, komoly arcú, zöld kockás nadrágot viselő férfiúval. Magyar újságíró odalép komoly arcú férfiúhoz, tisztelettel üdvözli, majd átnyújtja neki a borítót egy toll kíséretében. „Hello! Ian Anderson, Jethro Tull” – írja rá a vendég széles mosollyal. Magyar újságíró, e cikk írója, erre a pillanatra várt másfél évtizede. A lemezborító, pedig, amit átnyújtott példaképének, az Aqualung volt.

Mocskos, szakadt, alig van foga, gonosz szatír-tekintetű, lábainál egy ronda korcs kutya. Parkokban, kapualjakban, járdaszigeteken él. Éppen csak egy kis levegő jut neki a teremtés oxigén-csutoráján keresztül, amit Aqualungnak hívnak. Ezt a nevet adta neki az elistenedett Ember is, aki Isten a maga sokféle képére teremtette. Aqualung a rock-mesevilág egyik halhatatlan figurája és a Jethro Tull időtlenné vált albuma.

A londoni utcákat járva pillantotta meg modelljét az akkor 24 éves Ian Anderson és a „homelessek” sorsán eltöprengve írta meg a rock első, nyíltan „istenkáromló” lemezét.

„Egyfelől némi bűntudat volt bennem, hogy ilyen sorsok is léteznek, másfelől pedig átéreztem azt a félelmet és bizonytalanságot, amely eltölti az embereket ilyen figurák láttán” – mesélte a történet születését évekkel később a muzsikus.

Az edinburghi születésű „szédült flamingó” (így nevezték az újságírók, miután kezdettől fogva színpadi imázsának része volt a féllábon szökellés fuvolázás közben) a Jethro Tull első három albuma, a még kicsit blues-os This Was, majd a már folkos irányba elmenő Stand Up és Benefit után zenében és szövegben is szintet lépett: e visszataszító csöves kapcsán keserűen gúnyolodott az álszent ájtatosságon, az Üdvhadsereg-féle, keresztény mázzal leöntött lelkiismeret-nyugtató tevékenységen, az emberi önzés fokozatain. Közben pedig valóságos „csodák udvarát” teremt Bandzsa Mary-vel, Lúdanyóval, Madárijesztő Jankóval, Long John Silver kalózkapitánnyal. De Aqualung és bandája még csak a bevezetése annak az antiklerikális szitokáradatnak, amelyet a lemez második oldalán Anderson rázúdít a „történelem béklyóiban vergődő rohadt anglikán egyházra”, amelyben a vikárius csak azt hívja meg teára, aki „számít”, és amelyben műanyag feszületeket emelnek az égre, isten nevében „pogányokat gyilkoló hollywoodi hősök” tetszelegnek szerepükben, továbbá a győztesek és vesztesek örökre így maradnak, ahogyan elrendeltetett, mert a „vén Charlie ellopta a mozdony kormányát, és a vonat többé nem áll meg”. És közben Jézusnak szemére vettetik, hogy jobban tette volna, ha saját bőrét mentette volna, mint az arra érdemtelenek lelkét. Csoda, hogy az utolsó dalban hősünket kicsapják a vasárnapi iskolából?

A lemez borítóján Burton Silverman festő mintázta meg Aqualungot egyesek szerint az angol költő-dalnok Roy Harper vonásaival, de azért Ianre is hasonlít. Olyannyira, hogy az 1981-ben készült Slipstream című videóban Anderson Aqualungként bukkan fel, mint egy Jethro koncert nézője, egyben „narrátora”.

A bandagazda később azt állította, hogy igazából nem volt oda a képért, de a közönség imádta. Az akkor „névtelen” Silverman még szerződéshez sem ragaszkodott, megelégedett 1500 fonttal és egy forró kézfogással. Csupán a 2000-es években kezdett a festő fia kilincselni némi jogdíj ügyében, miután az album hétszeres platinalemez lett, a címkép pedig a Jethro-imázs nélkülözhetetlen eleme.

A hátoldalon egy kis kifordított teremtés-történet is olvasható szép gót betűkkel – („Kezdetben az Ember megteremté Istent, és önnön képére teremté vala”) eredetileg My God lett volna a címe, de ez ellen az angol egyházi hatóságok tiltakoztak, így, „csak” a B-oldal kapta ezt a nevet. Bár témái ma is aktuálisak, immár keleten és nyugaton egyaránt, mondhatnánk, „örök emberiek”, ettől még nem követelték volna dalait a Tull-rajongók évtizedekkel később is minden bulin.

Az Aqualung 6 perc 37 másodperce tökéletes rondó, a fogalommá vált hat kezdő disszonáns hanggal, amelyre felüvölt a közönség - és amely szinte sokk-ként érte a szerzőt, amikor feltette először, 15 évesen, piros hangszórós mono lemezjátszójára, de még öt évtizeddel később is remekül szól ez a Finnországból származó bakelit - a bicegő dallammal, majd a folkos középrésszel, amelyet először Anderson megafonba énekel, majd a felgyorsult rész második versszakától szólal meg újra tisztán.

„Emlékszel-e még

a decemberi fagyra,

mikor szakálladon jég csilingelt,

s csorogva haldokolt

s utolsó leheleted hörögve

szólt ki a mélyből

s a tavasz virágzó

elmebajt hozott”

(GNL fordítása)

Martin Lancelot Barré, a 40 évig hűséges fegyverhordozó míves gitárszólója téríti vissza a hallgatót a kiinduló pontra. E szólónak története van. Ugyanabban a londoni Island stúdióban dolgozott akkor éppen a Led Zeppelin, és Martin szólója közben benézett Jimmy Page, aki elégedett mosollyal nyugtázta a kolléga teljesítményét. Ettől Martin olyan zavarba jött, hogy míg jobbjával üdvözölte Jimmy-t, bal kézzel kitartott egy hangot, majd igyekezett „utolérni” magát. Ez a hosszú, meghúzott hang utáni „virga” lett Barré egyik márkajelzése. És itt ért végleg be Ian akusztikus és Martin elektromos gitárjának egymásra találása, a Tull-hangzás alapja. Hogy mennyire, azt jól jellemzi egy 2014-es emlék a Budapesti Kongresszusi Központból: Ian Anderson szólólemeze, a Homo Erraticus bemutatója után új bandájával több régi Tull-dalt adott előtt. Nem hiányozhatott az Aqualung sem, de hiába játszott remekül az új gitáros, a német Florian Opahle, Martin „hangját” nem tudta feleltetni.

A Cross-Eyed Mary már egy 6/8-os kelta dallamot ültet át rock-ba, egyre fokozódó izgalmú fuvolanyitány után. A Cheap Day Return, a Wondrin, Aloud és a Slipstream az Anderson által később is annyira kedvelt akusztikus miniatűrök sorába illeszkednek. A Mother Goose pedig Clive „Baby” Bunker ütőivel, az éppen csak beúszó elektromos gitárral a prototípusa a 20 évvel későbbi „unplugged” zenélésnek. Az Up To Me, nemcsak fuvola-gitár kettőse miatt figyelemre méltó, hanem az angol nyelv szerelmeseinek is csemege: a címbeli kifejezést ugyanis Anderson ötféle értelemben használja! Ian az Aqualunggal válik az angolszász rock-költészet egyik kiemelkedő alakjává: erőteljes képeivel, hanem kifinomult, sokszor feketébe hajló humorával, szójátékaival számos gyöngyszemmel ajándékozta meg a Tull-rajongókat.

A My God-oldal kezdete ugyanolyan fenyegető dallam, mint az Aqualungé, zongorával és akusztikus gitárral, majd – fordítva, mint a másik oldalon – bedurvul, hogy a közepébe egy viharos fuvola-rögtönzést tegyen Anderson, ami alatt a többiek egy gregoriánra, egyben egy Carmina Buranás kocsmadalra emlékeztető dallamot vokalizálnak. A rondó-képlet itt is bejön, de ez sem megnyugtató. A Hymn 43 meglehetősen erőszakos, a Locomotive Breath-et John Evan andalító zongorával kezdi, majd Martin is beleszól, hogy aztán egy szinte primitív rockká váljon a Tull kedvenc koncertzáró dala. A befejező Wind Upban is megcsodálhatjuk az igazi Jethrós ritmus- és hangulatváltást, amit aztán a következő két „egész estét betöltő” mesterműben, a Thick As A Brickben és az A Passion Play-ben járattak csúcsra.

A Jethro Tull e lemeztől kezdve tartozott a rock meghatározó bandái közé. Lemezei, bár Anderson sosem szerette a „concept-album” kifejezést (ennél jobban csak a „progresszív rock” kifejezéssel lehetett vérig sérteni) rendszerint egy-egy téma köré épültek fel: az istenkeresés után a brit birodalmi avittság lett a célpont a Warchildban, későbba természet szeretete és a környezet védelme (Songs From the Wood, Heavy Horses, Stormwatch) , de megjelent albumaikon a háborútól való félelem (A) azonosíthatatlan titkos szolgálatok egyre nyomasztóbb jelenléte. (Under Wraps) De nem nélkülözték a Tull-lemezek az egyéni hangú lírát sem, és ezek legszebbje az együttes első, 1986-os magyarországi fellépése után született Budapest lett. Az MTK-pályán tartott felejthetetlen bulit követően, amit a Locomotive Breath instrumentális felidézésével kezdtek és a teljes verzióval fejeztek be, több mint tucatszor járt Magyarországon a banda, illetve Ian Anderson szólóprojektjeivel.

Legszebb koncertjüket talán az 1994-es Diáksziget – Eurowoodstock fesztiválon adták, ahol Anderson fellépett Mandoki László szupergroupja vendégeként is, de 1993-as bulijuk a Petőfi Csarnok történetének legnagyobb telt háza volt: még a színpaddal szembeni kerítésen is lógtak, és beterítették a rajongók a mögötte elterülő rétet is.

2005-ben a Jethro Tull egy washingtoni stúdióban 40 meghívott, előtt élőben adta elő a teljes Aqualungot, amelyből lemez készült. Az album jogdíjait és az ezt követő turné bevételeit hajléktalanokkal foglalkozó szervezeteknek ajánlották fel.

A hosszúlábú szép magyar hostesst megörökítő dalt pedig az ezredfordulón egy nemzetközi rajongóklub az első helyre tette az összes Jethro-dal közül...


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk