KULT

„Mindig a meggyőződésem szerinti igazamat kerestem” – Hildebrand István igaz meséi

A kőszívű ember fiai, Katonazene, Tanulmány a nőkről, Pogány Madonna, Fotó Háber, A veréb is madár. Szinte hetente találkozunk a magyar csatornákon olyan filmekkel, amelyeknek ő volt az operatőre.


A 90 éves művészt a miskolci Cinefesten életmű-díjjal tüntetik ki. Amit "Hilda", ahogy a szakmában nevezik, nem is ért. Mire fel? – kérdezi, hiszen az elmúlt években kapott már három életmű-díjat, de aktív pályafutása során egy Balázs Béla-díjat és egy érdemes művészi kitüntetést leszámítva más elismerést nem kapott.

Tovább is lépünk e témán és zugligeti otthonában, könyvek, filmek és filmes ereklyék között a legrégibb múltat idézzük fel. 1946-ban kezdte a főiskolát, és egy évvel később már segédoperatőrként dolgozott Radványi Géza Valahol Európában című filmjében Hegyi Barnabás mellett.

Fotó: GNL

– Hegyi Barnát tartottam a legfontosabb mesteremnek. Nála láttam mindig azokat az újításokat, amelyek engem izgattak. De szerencsém volt, mert azok is tanítottak, akik a kor filmes könyveit írták, például Balázs Béla.

A Valahol Európában egyik jelenetében fel is akasztottak egy fára, hogy érezzem: mit lehet látni ilyen helyzetben a kamera túlsó oldalán.

– Hegyi Barna forgatás közben is tanított, azt, ami éppen azon a héten, a főiskolán elmaradt. Ő volt az eszmény és a jóbarát is. A rendezőhallgatók, amint később többen is bevallották, elszabotálták a technikai órákat, nem is érdekelte őket, úgy gondolták, rábízzák magukat az operatőrre. Ilyen volt Bacsó Péter vagy Kovács András, aki az 50-es években, a Hunnia filmstúdióban a dramaturgiai osztály vezetője lett.

– Mi voltunk az első évfolyam, heten végeztünk a főiskolán. De voltak más iskolák is, az egyik Gertler Viktoré volt, hozzá is jártunk egy fél évig. Egyike volt azoknak, akik korábban Németországban dolgoztak, de Hitler elől hazamenekültek, majd aztán innen is emigrálni kényszerültek a faji törvények miatt. Később vele csináltuk az ...És akkor a pasas című filmet, amelyben pártfunkcionáriusokra, politikusokra épültek poénok. Akkor ez nagy merészségnek számított.

Hildebrand István valamennyi filmjét őrzi, és elő is szokta őket újra meg újra venni.

Minden alkalommal mintegy magamnak bizonyítani akarom, hogy ha nem is tudatosan, mindig menekültem a politikától. De minden filmemben ott vannak a csipkelődéseim az éppen uralmon lévők ellen.

– Ma is látom, hogy a filmművészet támogatása sokszor buta, hatalmi alapon folyik. Számomra kétféle film létezik: jó film és rossz film. Büszke vagyok arra, hogy sorban álltak a filmjeimhez, és tudták, hogy én vagyok az operatőr, mert egy-egy bemutató után állandóan csöngött a telefon. Ma is sokan kérdezik tőlem, hogy miért nem lehet az egyszerű emberekhez intelligens módon szólni a moziban, miért érzik úgy, hogy becsapják őket, valamit rejtegetnek előlük. Magyarországon nyolcmillió ember ezen a nyelven beszél, és csináltam olyan filmet, amit tízmillióan láttak, tehát minden magyar ember megnézte, és akkor nem beszéltünk egymást követő generációkról.

A Gerolsteini kaland örökbecsű operettje volt az első nagyjátékfilmje, amelyet még 1956 végén kezdtek el forgatni. Film és történelem egybefolyik „Hilda” elbeszélésében.

– Volt olyan pillanat, hogy nem tudtuk, ki a forradalmár és ki az ellenség, hogy miért lövik a Corvin-köziek a velük szemben lévő laktanyát, ahol a honvédelmi miniszter főhadiszállása volt. Akkor híradós voltam, és amikor felemeltem a kamerát, nem tudtam, hová tartozom. Ezt a történetet azóta sem tudom feldolgozni. Láttam a Corvinosokat, de láttam azokat is, akik a Körúton lámpavasra húzták az ÁVÓ-sokat.

Emlékszem, amerre mentünk, mi hatan, híradósok, hogy ne lőjenek ránk – még az is félő volt, hogy a kameráinkat géppisztolynak nézik - három zászlót vittünk magunkkal: egy vöröset, a szovjetek, egy magyart a forradalmárok miatt és egy fehéret, hogy békével közeledünk...

– Az újjáalakuló filmhatóságok kitalálták, hogy csináljunk egy olyan zenés filmet, ami nem szól politikáról – bár ilyen nincs. A Hunnia adja a főszereplőt, mi, híradósok pedig a technikát, a szakmai tudást. Így került be például e körbe Jancsó Miklós, aki addig május 1-i és április 4-i ünnepségekről készített filmeket. A Mátyás pincében találkoztunk Nemeskürty István vezetésével, akiről tudjuk, hogy egykor horthysta katonatiszt volt, de azt is kimondta, hogy hamis a magyar történetírás. A Hunnia ajánlotta a két főszereplőt: az operaénekes Házy Erzsébetet és Darvas Ivánt, mert a nagyherceg figuráját őrá szabták.

Várható volt, hogy Darvast el fogják ítélni, mert az események idején kimentette fivérét a Fő utcából és példát statuálnak vele, ezért az ő jeleneteit az elején kellett leforgatni, néhány alkalomra azonban ki lehetett még hozni...

– A Farkashegyen építettük fel a fogadót, amelynek közepén húzódik a két hercegség közötti határ, itt zajlik egy amerikaias, bunyós jelenet, amikor az egyik szereplő fejjel leesik egy hordó borba.

A mestert legtöbben Várkonyi Zoltán Jókai-filmjeiről - A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán – ismerik. Úgy volt, hogy együtt dolgoznak az Egri csillagokon is.

Várkonyi csodálatos színészkezelő volt, de rendezőként csak a színpadot tudta uralni, a végtelen térrel nem tudott mit kezdeni. Ahhoz meg túl büszke volt, hogy hagyja magát tanítani.

Így aztán nem tudta, hogy amikor én végrehajtom az ő nem létező utasítását, hogyan fogalmazom meg, milyen objektívvel közelítem meg az arcot, hogy világítom be a teret. Ezzel együtt vagy 10 filmet csináltuk együtt. Az Egri csillagokhoz egy évig kerestem a helyet, ahol felépíthetjük a várat, mert az egri várat a köréje épült várostól nem lehetett leválasztani. Még jelen voltam az építkezésnél a Pilisben. Várkonyi megbízott, hogy menjek el Bulgáriába török emlékeket, harci eszközöket keresni, amelyek nyomán le lehet gyártani a kellékeket. Egy szerdai napon, hajnalban kellett volna indulnunk egy bérelt amerikai kocsival a filmgyárból. Odamegyek, erre a portás közli: most telefonált Nemeskürty (akkor a MAFILM vezetője volt), nem megyünk sehová, Várkonyi lemondta az utat. Nemeskürty reggel 9-re behivatott. Tőle tudtam meg, hogy Várkonyi mással akarja leforgatni az Egri csillagokat. Soha többé nem beszéltünk, mert ha kerestem, letagadtatta magát.

– A mai napig nem tudom, hogy az elválásnak miért ezt az aljas módját választotta. De az azóta rengeteg elismerést kapott filmben nagyon sok mindent én csináltam: ajánlottam színészeket, benne voltam a ruha-, a díszlet-, a terep-, az eszközválasztásban. Az én fotóimat használta fel a látványtervező Szász Endre is.

Hildebrand István számára nem léteztek műfaji korlátok: a történelmi filmek mellett több krimiben állt a kamera mögött, de készített gyerekfilmet, társadalmi szatírát, akcióvígjátékot. A hazai munkák mellett megtalálták őt francia filmesek, köztük olyan világhírű rendező, mint Jean Delannoy, amerikaiak, szovjetek, de ezekről itthon kevesen tudnak. Még egy, A Kennedy-gyilkosságról szóló tv-sorozatban is dolgozott, amit a budapesti amerikai nagykövetség közreműködésével készítettek.

– Sosem tekintettek művésznek, "kitűnő szakemberként" könyveltek el. Mindig lépést tartottam a különböző irányzatokkal, technikákkal. A fekete-fehér keskenyfilmmel kezdtem, aztán jött a színes, szélesvásznú, meg kellett tanulnom a Cineramát Az aranyfejben – ez volt az első magyar-amerikai koprodukció - a Cinemascope eszközvilágát, és úgy látni, ahogyan a 30 méter széles, 12 méter magas vászonhoz kell – annak egészen más a lélektana.

– A veréb és madárban már megjelenik ez a látásmód. Sok rendező pedig valósággal harcolt ellene, miközben a világ filmművészete haladt előre. Éppen ezért kellett gyakran küzdenem a rendezőkkel, mert valamitől ok nélkül féltek. Volt olyan filmem, amit csak a pénz miatt vállaltam, de ha már elvállaltam, nem tagadom meg. És lehet, hogy az ilyenek tanítottak meg valamire, ami aztán végigkísért egész életemben.

Nekem minden filmem a saját gyermekem, a legtöbbet legszívesebben újra és újra megcsinálnám.

Úgy érzi, hogy a szakma is kitiltotta magából a Psyché után. Miközben egy német tv-csatorna fizetett a magyar államnak, hogy újítsák fel digitálisan Bódy Gábor filmjének ötrészes változatát.

– Ellenségesen kezelték a filmet. A kritikusok nem foglalkoztak vele, nem engedték fesztiválra, pedig még Amerikába is hívták. És arra sem voltak hajlandók, hogy leválasszanak Bódyról. Azt már megszoktam, hogy az operatőrt egy mondattal elintézik. A Psychében azonban a filmnyelv megtisztításáról volt szó... A barátok is elszivárogtak, miután azt látták, hogy rajtam keresztül nem jutnak előre. Mégsem akartam soha nem elmenni Magyarországról. Ezt a mellőzést is meg lehetett szokni. Akkor most miért tüntetnek ki?

Felejthetetlen színészek egész sorát fotografálta filmjeiben. A Ruttkai-Latinovits párossal hat filmben dolgozott

– Latinovits Zoltán testi-lelki jó barátom volt. Gyakran jött le velencei nyaralómba két-három napra pihenni. Nem volt túl jó a házasélete, túlságosan szerette Évát és állandóan féltékenykedett. Eredetileg építészmérnök volt, és amikor a forgatási szünetekben ott ült mellettem és a szerepét olvasgatta, amint meglátott egy üres papírfelületet, rögtön kivett egy ceruzát a kamera oldalzsebéből, és rajzolni kezdett. A házamat tervezgette kívül-belül. Mire elkészült a film, a házat is megtervezte a falaktól a kandallóig, a sörhűtőig. Ő találta ki ezt a virágtartót is, amit itt lát: ez volt az a fadarab, amelyen A kőszívű ember fiaiban Bitskey Tibor kimenekül a mocsárból. Ezt megmentettem a Velencei-tóból, és ebből csinált egy tengerpartra vetődött cápát...

Az a bizonyos virágtartó - Fotó: GNL

Sokszor kérdezték tőlem, hogy miért nem mentem színésznek. Azért, mert nem tudtam jól magyarul. Horvát az anyanyelvem, nagyapám az osztrák hadseregben szolgált.

– Anyám a legelőkelőbb budapesti szállodában, a Ritz Duna Palotában dolgozott és ott is lakott a személyzeti szárnyon. Feltűnően szép parasztlány volt. Vélhetően valami előkelő úrnak lehettem a szerelemgyereke. Anyám még felnőtt koromban sem árulta el, hogy ki volt az apám, én sem tudtam soha kinyomozni.

Hildebrand István nemcsak operatőrként járt új utakon. 1982-ben ő hozta létre a CB-rádiósok Országos Egyesületét. Így sikerült édesanyjának telefont szerezni, miután 40 évig várt vonalra. Aztán arról kezdtünk beszélgetni, hogy ahogy napjainkban az élet túlpörgésben van, úgy a mozi is már-már egészségtelenül felgyorsult, az embernek olyan érzése van, hogy állandóan "kapkodják a képet".

– Mélységesen egyetértek Önnel és küzdök ellene, de engem buta öregként kezelnek. Én a magam szakmájában mindig a meggyőződésem szerinti igazamat kerestem. És ha nem ment, vitatkoztam.

Vitatkoztam a rendezővel, amíg sikerült meggyőznöm, vagy beletörődött, de előfordult, hogy inkább egy nálam kedvesebb embert választott, aki ugyan nem értett egyet vele, de mégis követte az utasításait.

A három évvel ezelőtt rólam készült portréfilmben (Jelenetek egy operatőr életéből – Hildebrand István legendáriuma) próbálom megmagyarázni a karakteremet, azt az egyént, akit magam sem ismerek, mert naponta változom, és annyi mindent tudok meg más emberektől magamról, amit nem is gondoltam volna...

Hildebrand István végezetül kis "tárlatvezetést" tart otthonában. Az egyik falon régi, elöltöltős puskák láthatók: ezek hiteles 48-as puskák, amelyet a mester egy erdélyi fegyverművestől hozott, és ezek alapján gyártották le A kőszívű ember fiaihoz a kellékeket. Egy amerikai rendezőtől kapott egy "felhúzós" lemezjátszót, egy franciától egy fénymérőt. A Liszt Ferenc életéről szóló Szerelmi álmok forgatásának emléke néhány ikon, amelyeket a film díszlettervezője mentett ki egy katedrálisból, még mielőtt istállóvá alakították át. A másik falon pedig Szász Endre férfi és nőalakja: a művész ezt adta a Hildebrand-házaspárnak nászajándékul. És van egy fából készült Krisztus-szobor is, amit a Művész egy Pest megyei templom feltárásakor talált, és amelyet a műemlékvédelem nála hagyott megőrzésre...

Fotó: GNL

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk